Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)
1999 / 3. szám - MŰVÉSZET - Berta Erzsébet: Literarchitektúra (Dialógusban Valéry Eupalinosz, vagy az építész című dialógusával)
son alapul. Valamiféle „alászállást” jelent ez (Eupalinoszt nevezik is orfeuszinak), belemerülést az életbe és elmerülést a dolgok szemléletében. Az önfelejtő, a dolgok megmutatkozását kiváró tapasztalás a tudás szavak, képek és fogalmak nélküli nyelvét hozza létre. Olyan nyelvet, amelyik azokban az extázishelyzetekben szólal meg, ahol — Szókratész nosztalgikus iróniájával artikuláltan — „a lélek végre azzá válik, amit megismert; arra vágyik, ami azáltal érzi teremtettnek magát, amit szeret: fényt fényre, csendet csendre vált, s önmagát kapja cserébe anélkül, hogy bármit is kölcsönöznie kellene a külvilág anyagából...” (p.22.) („où elles désirent, ce qu’ elles sont, où elles se sentent créées par ce qu’ elles aiment, et lui rendem lumiére pour lumiére, et silence pour silence, de donnant et se recevant sans rien emprunter à la matiere du monde ni aux Heures.”) (p.25.) A dolog megismerését, az én megismertetését és önmegismerését egybeolvasztó állapot ez, a kölcsönös befoglaltság helyzete, ahol nem reflektálnak hanem — Eupalinosz plasztikus építészi szófordulatával — „tapintanak és őket is tapintják” (p.34.) („Ils touchent, ils sont touchés...”) (p.37.) Az építész tudása antiszokratikus tudás tehát. A dialógus Szókratésze egy önironikus, nosztalgikus játékban ezért is játssza építésznek önmaga meg nem valósult ellentétét, az Anti-Szókratészt. Igaz, a fikciónak egy olyan alvilág a tér/idő dimenziója, amely „tetszőlegesen változtathat bármit bármivé” (p.57.) („change ce qu’ il veut en ce qu’ il veut”) (p.66.), ahol minden kijelentés egyforma értékkel hangozhat el — ha tetszik, a par excellence szokratikus koordinátarendszer tehát. Az ironikus, ellenpontozással dolgozó ész spekulatív, alakváltó igazságának mégis van valódi ellenpontja: a fenomenológikus megismerés tapasztalati közvetlensége, melynek hangszere és hangszerelője — stílusosabban szólva: modulárja — az ember saját teste, mint „győzhetetlenül jelenvaló jelenlét” (p.35) („presence invinciblement actuelle”) (p.38.). A test — amely a „világ bennünk”, s amely által benne vagyunk a világban — az „én” személybe zártságát nyitja fel, s az elkülönítő-elkülönülő tudat — Eupalinosz a „távollét” („absence”) szót használja itt — szubjektív (azaz relatív) igazságát a „van” evidenciájára cseréli. A „dolgokhoz visszaforduló” megismerés így függ össze a szerelemmel. Tridon és Eupalinosz mesterségbeli tudása is jószerint a szerelem tapasztalatából táplálkozik, amely persze nem csak a szexuális szerelmet jelenti, hanem (s főként) a világ erotikus tapasztalatát is. A legbeszédesebben (s persze korántsem véletlenül) a tenger, a tengeri kikötők emlékei szólnak erről. A hullámzó elem megjelenítésének erotikus metaforikája és retorikája a megismerés par excellence erotikus természetére, s az erotikum par excellence megismerő természetére mutat. A kapcsoló Erosz-erő — amely másfelől az építész orfeuszi természetének újabb megnyilvánulása is — ugyanakkor az építőtevékenységnek is a lényege. Szókratész Anti-Szókratészként eljátszott építész-énje is Anti-Demiurgosz egyúttal, aki nem tagolással, határolással és elválasztással teremt, hanem azáltal, hogy összekapcsol. Igaz, a dialógus játékos (dekonstruktív?) szisztémájában némileg gyanúsként jelenik meg ez a tevékenység — az építész speciális talentuma például csupán a kincsek eltékozlásához való nagyobb tehetségben áll — s fellengzős konfúzusság az, amit Szókratész Anti-Szókratész-én-je építészeti programként elő-