Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)
1999 / 6. szám - SZEMLE - Tamás Attila: Genetikai közelítés Babits költészetéhez (Kelevéz Ágnes: A keletkező szöveg esztétikája)
szemle Genetikai közelítés Babits költészetéhez KELEVÉZ ÁGNES: A KELEIKEZŐ SZÖVEG ESZTÉTIKÁJA Ha valaki a Louvre egyik termében „találkozott” Leonardo Sziklás Madonnájával, majd utána a National Galleryben szembesül egy ugyanilyennek mutatkozó, s azonos címet viselő képpel (vagy éppen ezzel ellentétes sorrendben kerül sor ilyen „kettős szembesülésre”), az először ugyan megpróbál talán utánajárni annak, hogy a kettő közül melyik származik valóban a firenzei mestertől, miután azonban már megnyugodhatott afelől, hogy mind a két kép az ő ecsetvonásait őrzi, aligha vet föl további kérdéseket. Ha van nála reprodukció „a másik”-ról, akkor megpróbálja egybevetni a kettőt, esetleg majd még arra vonatkozóan is véleményt fonnál magában, hogy neki történetesen melyik tetszik egy árnyalatnyival jobban, olyan sterilen teoretikus kérdésen azonban aligha kezd el töprengeni, hogy a kettő közül melyik „az igazi”. Nyugodtan tudomásul veszi, hogy — ha nem teljesen érdektelen is tisztázni, melyik született korábban, és melyik keletkezett módosított változatként — mind a kettőt ilyen minőségben indokolt elfogadnia. Ha a fogantatás és módosulás korábbi küzdelmeiből talán őriz is egynémely nyomokat az egyik, ezt inkább csak átvilágítással feltárhatóan teszi, míg a másik már inkább csak egy már bejárt út másodszori megtételének az eredményeit mutatja föl (hasonló eljárásnak alávetve) — és a variáció játékos örömének némely nyomait. Esztétikai-művészi teljesértékűségük azonban nem vonható kétségbe. Az irodalom területén viszont nem ugyanígy fogalmazódnak meg a kérdések. Némely képversek különleges eseteit leszámítva ugyanis itt a műalkotás esztétikuma nem „tapad rá” szorosan a kivitelezés műveleteire, illetve azok végtermékeire, hanem nagyobbrészt mondhatni „testetlenül lebeg”, fölkínálva a szövegmásolók — újabb századokban a nyomdászok — illetve az előadóművészek és az olvasók számára realizálásának (újrarealizálásának) a lehetőségeit. A kéziratgyűjtői és az olvasói tevékenység az esetek túlnyomó többségében egyértelműen elválik egymástól (a kéziratok ezért csak kis számban maradtak is meg), s az „igazság” kritériumai az idők során különbözőképpen fogalmazódtak meg. Az esetleg eleve egymástól eltérő — vagy a sehol föl nem lelt — eredeti kéziratok, másolatok, gépelt szövegek, nyomdai levonatok, megjelent újság-, majd könyvpublikációk gyakori sokféleségéből kellett általában a — részben esztétikai, részben művész-személyiségi kötődéseket szem előtt tartó — szövegkritikának egyet a műként kiemelve (illetve ennek ideálesetévé nyilvánítva) fölmutatnia. Végső soron a Szentíráskritika örökségének a szellemében, mintegy egyedül létez