Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 50. (1999)
1999 / 1. szám - SZEMLE - Tamás Attila: Bányai János: Hagyománytörés
vagy inkább csak megnyugodni benne hogy a megtépázottakból is lehet még piros ruhás végzet és a fájó és megrendített kívülállóból egyszer majd elrendelt ragadozó” (190). A természet azonban nincs „kívül”, nem lehet utópia, vagy ha igen, akkor mindig a hatalom által kódolt utópiáról beszélhetünk. A regény cselekményében van belső ellenállás — ld. a névházasság házasságon alapuló kijátszó mechanizmusát —, ám a természetbe való menekülés sem kimenekülés; ha lázadás, akkor nem független a mindenkori hatalomtól, sőt, az teszi egyáltalán lehetővé. Ha az identitás problémái megengedik az ironikus olvasatot, akkor a melankólia helyett itt is szívesebben érezne az elemző valami hasonlót. (Magvető) KÁLAI SÁNDOR Bányai János: Hagyománytörés Ritkaság, hogy tanulmány- illetve esszégyűjtemény olyan mértékben összpontosul egyetlen kérdés köré, amennyire az újvidéki irodalomkutató legújabb kötete. Ami a legkevésbé sem olyasmiből adódik, mintha beszűkítette volna vizsgálódásainak területét. Schöpflin Aladár és Lengyel Balázs, Ady Endre és Tandori Dezső, Mándy Iván és Baka István — folyóirat-indulási és költészettörténeti kérdések egyaránt foglalkoztatják Bányai Jánost, az esetek legnagyobb részében azonban meghatározott szempontok szerint fogja vallatóra anyagát. Amint erre a címválasztás is utal — talán már túlságosan is „egyirányúan” —, változások, szakaszváltások kérdései keltik föl az érdeklődését, a legkülönbözőbb vonatkozásokban. Törésnek vagy folytatásnak jut-e nagyobb szerep az irodalom (illetve az irodalom közegéül szolgáló irodalmi élet) világában évtizedeinkben? — valahogy így fogalmazhatnánk meg a szerzőt izgató kérdések lényegét. (Melyek azért nem kapnak azzal az egyértelműséggel választ, amelyet a cím sugallhat.) Elméleti vonatkozásban leginkább az irodalom történetét egyfajta provokációnak tekintő H. R. Jauss gondolatai irányítják, ezeket azonban inkább használni, az adott „terep”-en alkalmazhatóságukat mintegy kipróbálni, mint amennyire erőszakkal érvényesíteni törekszik. A Nyugat hagyományteremtésének szellemében írt Schöpflin-könyvet (1938-as huszadik századi irodalomtörténetét) is ennek jegyében tárgyalja Lengyel Balázsnak egy évtizeddel késői!) megjelent, „a mai magyar lírá”-ról szóló kötete mellé állítva, hogy „az új hagyomány keletkezésének” kérdéseit előtérbe állító és a már „befejezett” hagyományt alapul vevő szerzők teljesítményét folytonosság és átalakulás kettősében mérlegelhesse. Az irodalmi folyamatra és a benne helyet kapó művekre irányuló „megértés stratégiája nem dolgozható ki az emlékezés, a megérzés, a megóvás és az ezzel egyidejű elszakadás stratégiája nélkül. Az élő irodalom megértésnek nincsenek horizontjai a hagyomány megértésének horizontjai nélkül” — figyelmeztet egy lényeges kettősségre a kötet első darabjának záró soraiban. „Téved az az irodalomtörténész, aki a jelen irodalmának megértése... [nélküli vagy attól függetlenül keres rálátási lehetőséget