Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 51. (2000)
2000 / 8. szám - TANULMÁNY - Margittai Gábor: Az esszé mint arckép: arclopás és történeti önmeghatározás
zolt, metszett vagy kőbe vésett) arcképek formavilágához és szemléletmódjához kalauzolják vissza az esszé műfaját. Történetiség „Holbein, Tiziano, Rembrandt vagy Goya egy portréja - biográfia, egy önarckép - történelmi vallomás. Vallomást tenni nem azt jelenti, hogy beismerjük egy tett elkövetését, hanem azt, hogy e tett benső történetét feltárjuk a bíró előtt.”20 Mivel az esszéportrét ilyen történelmi vallomásként határoztuk meg, amelynek legfőbb műfaji specifikuma a történelem és az (esszéírói) szubjektum kölcsönösségének az indirekt feltérképezése, méghozzá többnyire a történelmi fordulatot, krízishelyzetet, de mindenképpen kitüntetett hagyományszakaszt jelentő, így többnyire történetileg problematikus, lélektanilag drámai figura átfogó analízisével, vele a múlt logikájának szemléltetésénél — ki kell térnünk a műfaj, elsősorban a nyugatos arcképforma irodalomtörténeti tudatának, a történeti episztéma esszéisztikus meghatározásának és a történelem esztétikai homogenizálásának a kérdésére, hogy a történetiség és az esszéhős analízisével az arckisajátítás fontosabb betörési pontjait mutassuk meg. A portré problémája ugyanis, mint tapasztaltuk, a vizualitáson kívül az irodalomtörténetnek, a megismerés (irodalom)történetiségének a problémája is, a műfaj általános analízisének ezért, mint „minden történeti hemeneutikának azzal kell kezdődnie, hogy feloldja a hagyomány és a történeti ismeret, a történelem és a róla való tudás absztrakt ellentétét”21, annál is inkább, mert az arcképnek magának is alapvető és explicit, kritikai módszertani törekvése ez. Aminek nem csupán az az oka, hogy a műfaj tudatosítja: „a szellemtudományokban a kutatási érdeklődést, mely a hagyomány felé fordul, sajátosan motiválják a mindenkori jelen és annak érdekei. A kutatás témája és tárgya egyáltalán csak a kérdésfeltevés motivációja révén konstituálódik”22, de az is, hogy, miközben a történelem valamiféle - esztétikai, etikai, lélektani, teológiai stb. - rehabilitációját, archaikus egységesítését kísérli meg az esszéportré, interdiszciplináris, töredékes, parciális és módszeresen torzító-deformáló történetiség-koncepciójával egyben számot vet és harmóniára törekszik a történeti episztémé élményszerűségével és eredeti töredezettségével. Ezért fontos kérdés továbbá, hogy miféle történetírásra jogosítja fel az esszét rendszer- és linearitás-ellenes poétikája. Miképpen fontosak Hayden White kijózanító kérdései is a sajátosan történeti tudat szerkezetéről, a történeti magyarázatok ismeretelméleti státusáról és a történeti reprezentáció lehetséges formáiról.23 Amikor White a történeti reprezentáció átmeneti és esetleges temészetéről (hiszen a történetírás mindig hiányos adatokon alapszik) és a történeti narráció talált és kitalált elemeiről (hiszen a történetírás inkább irodalmi, mint szaktudományos forma), mitikus és történeti tudat összeolvadásáról értekezik, akárcsak Lukács az irodalomtörténetről mint „élmények referátumáról”24 és az irodalomról mint „legszemélyesebb, legbensőbb élettartalmainkkal (...) elválaszthatatlan összefüggésben” lévő jelenségről, kulcsot ad az esszéportréban megnyilatkozó szubjektív irodalomtörténeti tudat megértéséhez. A töredékesség és nyitottság esszépoétikája ugyanis éppen a történelem személyes közvetlenségét és művészi arculatát teszi kutatva