Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 51. (2000)

2000 / 8. szám - TANULMÁNY - Margittai Gábor: Az esszé mint arckép: arclopás és történeti önmeghatározás

zolt, metszett vagy kőbe vésett) arcképek formavilágához és szemléletmódjához kalauzolják vissza az esszé műfaját. Történetiség „Holbein, Tiziano, Rembrandt vagy Goya egy portréja - biográfia, egy önarckép - történelmi vallomás. Vallomást tenni nem azt jelenti, hogy beismerjük egy tett el­követését, hanem azt, hogy e tett benső történetét feltárjuk a bíró előtt.”20 Mivel az esszéportrét ilyen történelmi vallomásként határoztuk meg, amelynek legfőbb mű­faji specifikuma a történelem és az (esszéírói) szubjektum kölcsönösségének az in­direkt feltérképezése, méghozzá többnyire a történelmi fordulatot, krízishelyzetet, de mindenképpen­ kitüntetett hagyományszakaszt jelentő, így többnyire történeti­leg problematikus, lélektanilag drámai figura átfogó analízisével, vele a múlt logi­kájának szemléltetésénél — ki kell térnünk a műfaj, elsősorban a nyugatos arckép­forma irodalomtörténeti tudatának, a történeti episztéma esszéisztikus meghatáro­zásának és a történelem esztétikai homogenizálásának a kérdésére, hogy a törté­netiség és az esszéhős analízisével az arckisajátítás fontosabb betörési pontjait mu­tassuk meg. A portré problémája ugyanis, mint tapasztaltuk, a vizualitáson kívül az irodalomtörténetnek, a megismerés (irodalom)történetiségének a problémája is, a műfaj általános analízisének ezért, mint „minden történeti hem­eneutikának azzal kell kezdődnie, hogy feloldja a hagyomány és a történeti ismeret, a történelem és a róla való tudás absztrakt ellentétét”21, annál is inkább, mert az arcképnek magá­nak is alapvető és explicit, kritikai módszertani törekvése ez. Aminek nem csupán az az oka, hogy a műfaj tudatosítja: „a szellemtudományokban a kutatási érdeklő­dést, mely a hagyomány felé fordul, sajátosan motiválják a mindenkori jelen és an­nak érdekei. A kutatás témája és tárgya egyáltalán csak a kérdésfeltevés motiváció­ja révén konstituálódik”22, de az is, hogy, miközben a történelem valamiféle - esz­tétikai, etikai, lélektani, teológiai stb. - rehabilitációját, archaikus egységesítését kí­sérli meg az esszéportré, interdiszciplináris, töredékes, parciális és módszeresen torzító-deformáló történetiség-koncepciójával egyben számot vet és harmóniára törekszik a történeti episztémé élményszerűségével és eredeti töredezettségével. Ezért fontos kérdés továbbá, hogy miféle történetírásra jogosítja fel az esszét rend­szer- és linearitás-ellenes poétikája. Miképpen fontosak Hayden White kijózanító kérdései is a sajátosan történeti tudat szerkezetéről, a történeti magyarázatok is­meretelméleti státusáról és a történeti reprezentáció lehetséges formáiról.23 Amikor White a történeti reprezentáció átmeneti és esetleges tem­észetéről (hiszen a tör­ténetírás mindig hiányos adatokon alapszik) és a történeti narráció talált és kitalált elemeiről (hiszen a történetírás inkább irodalmi, mint szaktudományos forma), mitikus és történeti tudat összeolvadásáról értekezik, akárcsak Lukács az iroda­lomtörténetről mint „élmények referátumáról”24 és az irodalomról mint „legszemé­lyesebb, legbensőbb élettartalmainkkal (...) elválaszthatatlan összefüggésben” lé­vő jelenségről, kulcsot ad az esszéportréban megnyilatkozó szubjektív irodalom­történeti tudat megértéséhez. A töredékesség és nyitottság esszépoétikája ugyanis éppen a történelem személyes közvetlenségét és művészi arculatát teszi kutatva­

Next