Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 52. (2001)
2001 / 3. szám - TANULMÁNY - Mesterházy Balázs: Az elsajátítás alakzatai (Emlékezés, álom és történet Krúdy Gyula Szindbádjában)
hammer Verlag, Stuttgart, 1967.; Heinz Grothe: Anekdote. Sammlung Metzler, Stutgart, 1971.; Michael Thomas: Studien zur Short Story als fiktional-narrative Textform, und die Möglichkeiten einer Typenbildung. Verlag Peter Lang, Frankfurt/M.-Bem, 1982.) által konstans jegyként felfogott rövidség kérdőjeleződik meg, de kérdésessé válik az anekdota mint szövegbeli-történeti megvalósulásain kívül azokhoz képest létező műfaj mibenléte is. Jellemző példa lehet erre, hogy a meglehetősen történetietlen német tipologizálások a rövidségen kívül egyenesen az anekdota legfontosabb elemének tartják azt, hogy nincsenek benne mellékcselekmények, hogy minden csak a történések egyenes továbbvitelét szolgálja. (Lásd pl. Grothe munkáját.) Ebben az összefüggésben az anekdota Mikszáth és Krúdy közötti története talán éppen az anekdotizmus (egyik) funkcionális áthelyeződésének története, amennyiben például a Szindbád-történetek anekdotizmusa - de említhetnénk akár még a Szindbád előtti korszakét is - már nemcsak hogy a csattanó és lekerekített szerkesztésmód iránti elvárásokat nem elégíti ki, de a történet (a kurzívval szedett poétikai jegyek éppen azok, amelyeket a műfajelméletek és tipológiák a jellemzés - tehát egy alapvetően tematikus elem - mellett az anekdota legbiztosabb konstituensének tartanak!) helyét is inkább a gyakorító elbeszélésen alapuló életképszerűség és a jelenetező előadásmód váltja fel, az anekdotikusságot tematikus meghatározottságaitól (úgy mint: jellemzés, [történelmi] személyről szóljon, didaxis, tréfás stb.) megfosztva - beszéd- és szerkesztésmódként, sőt egyes Szindbád-történetekben az én alakzatait létesítő nyelvi stratégiaként funkcionálva újra. Amivel kapcsolatban megjegyzendő, hogy például az életképszerűségnek Mikszáth anekdotizmusának vonatkozásában is jelentős szerepe van, elég csak a többesszámban használt tulajdonnevekre mint típusnevekre utalnunk. Az pedig, hogy mind az Egy éles mulattatóról(1904), mind pedig az A legnagyobb bolond (1905) című történetben találunk olyan alakot, aki megélt egyetlen anekdotából, de hogy az miről szólt arra senki sem emlékszik, akár az anekdotikusságnak a tematikus meghatározottságoktól a beszédmódszerűség irányába történő elmozdulása allegóriájaként is olvasható. 25. Amelynek poétikai megalkotottságát többek között anyelvi cselekvés kísérő körülményeinek és közös szokásrendszereinek következtében előtérbe kerülő elbeszélő-funkciók’ (elrendezés, értelmezés, felhívás stb.), a digresszív szerkezet, ‘az epizodikusan építkező fabuláris szerkezet’, az ok-okozati és időbeli érintkezések szabadabb logikája, a ‘fellazított motivációs rend’ és a jellemek helyett ‘egyetlen gesztussal megkülönböztetett „cselekvő alanyok” szerepeltetése’ határozza meg. Részletesebben iser.: Dobos i.m. 26. Dobos i.m. 271. és 274. (kiemelés tőlem) 27. Kulcsár Szabó Ernő: Törvény és szabály között. Az elbeszélés mint nyelvi-poétikai magatartás a harmincas évek regényeiben, in Szintézis nélküli évek. 47. (Vagy: Vö.: Beszédmód és horizont. Formációk az irodalmi modernségben. Argumentum, 1996.) 28. Vö.: Schmidt i.m. 36. 29 Műst és jelen szövegszervező oppozíciójának vonatkozásában rendkívül tanulságos megnézni azt, ahogyan Márai (újra)olvassa a Szindbád-történeteket (Márai Sándor: Szindbád hazamegy. Akadémiai Kiadó, Helikon Kiadó, 1992. [oldalszám megjelölések innen]). Látszólag ugyanis a Múlt/Jelen alapoppozíció kijelölte szerkezet mentén képződik meg az a szöveget szervező ellentételező konfiguráció, amelynek az igazi és a „kiagyalt" irodalom [48.], a szerves/szervetlen [49.], a hang/betű [uo.skk.], a belső/külső [uo.], a haza/külföld [uo.] oppozíciók az elemei. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük az ellentétpárokat, akkor világossá válik, hogy azok, a múlt/jelen-szerkezet tropológiai láncolataként éppen ennek az oppozicionális struktúrának a destabilizálására, vagy akár leépítésére adnak lehetőséget. (A Márki alakja ennyiben ennek a destabilizálódásnak, a múlt és a jelen közötti elválasztottság hiányának allegóriájaként olvasható [50.sz.].) És bár részletesebb elemzésre most nincs mód, a szövegműködés jellemző példájaként megemlíthető az a genetikus, de önnönmaga sikertelenségét is minduntalan már eleve állító viszony, amely a tropológiai rendszerben a múlthoz rendelődő „hang” és a jelennel egy oldalon álló betű/írás, vagy ami ebben a rendszerben ugyanaz: haza és külföld között fennáll. Egyrészről ugyanis: a „hang” az írás eredete („Ezért írt, s csak olyankor írt, mikor hallotta ezt a hangot.” [66.], „írt, mert a hang megszólalt, s mindenfélét suttogott Szindbád fülébe...” [61.], másrészről a hang - igazság („az igazat súgta a hang...” [61.]) - le-/eltünt Magyarország - Arc//-láncolat ebben a jól körülírható és megfogalmazható genetikus viszonyban a szó - önkényesség, esetlegesség - külföld („Szindbád számára az irodalom volt a külföld, a betű volt Ausztrália, a vad kaland...ahova kivándorolt...” [61.]) Jelen tropológiájának megképződését indítja el, önnön magát és egyben Szindbád múlthoz valló tartozását számolva ezzel fel. Mert ha a szó valóban a jelen, a szervetlen, az idegen pozícióját veszi fel a tro-