Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)

2002 / 6. szám - FÓRUM - Rákai Orsolya: Kékharisnya-ének (Gondolatok "egy" publicisztikai attitűdről)

határt a szocializáció során illesztjük be, közhely­­ persze van, hogy nem sikerül tökéletesen, gondoljunk csak az Isaura felszabadítására indított gyűjtésre. Az „úgy­nevezett valóságot” azonban manapság mintha már egészen zökkenőmentesen „olvasnánk” fikcióként, legalábbis ez derül ki Esterházy Péter (úgynevezett) publi­cisztikai írásainak kékharisnya-kötetéből. A tanácstalanság, a tehetetlenség, a (ri­­nocéroszt megszégyenítő) érzéketlenség, amiben ’Magyarország’ osztozik ’Európá­val’ és a ’nagyvilággal’, a politikusok ügyletei iránti érdektelenség a nagyközönség körében igen emlékeztet arra, ahogyan a regényekhez viszonyulunk. A fikció, mely az esztétikai autonómia kialakításában történetileg is jelentős szerepet ját­szott (véletlenül épp a kékharisnyák fénykorában), tulajdonképpen itt is egyfajta autonómia létrehozásában - felmutatásában működik közre: az irodalmi műnek (leglábbis Barthes óta biztosan) klasszikus ismérve, hogy az olvasó, még ha eset­leg szétolvassa is, nem írja tovább, nem írja át őket, nem írja hozzá magát fiktív szereplőként, illetve ha mégis, azzal egyszersmind újabb művet eredményez/­­konstruál. Ehhez hasonló módon nem írja, nem fikcionálja bele magát a CNN-vi­lágba sem, mintegy autonóm műalkotásnak tekintve a világ úgymond reális ese­ményeit. Az esztétikai hatás hermeneutikai problémája pedig minden hasonlóság és kapcsolat ellenére sem azonos a referenciát érvényesnek tekintő olvasásnak az olvasóra gyakorolt esetleges hatásával. Az autonómia életnagyságú térképe tehát — hogy, bár némileg más összefüggésben, de ismét utaljak Szilágyi Márton kritikájá­nak címére — a borgesi elágazó ösvények kertjébe vezeti az olvasót. Szó sincs tehát már képviseletről, legfeljebb képviseletnek olvasásról-olvastatásról (az egyik „baj” éppen az, hogy viselhető kép sincsen), sőt, figyelésről sem a szó felvilágosodásko­ri értelmében (ahhoz ugyanis kellene egy szubjektum meg egy objektum). A fik­ción belüli fikciós szerző („aki szavakból vétetett és szavakká leszen", szókép­vi­­selő) arra próbálja rávenni a szintén fiktív olvasót, hogy fiktív történeteinek refe­renciát tulajdonítson, azaz olvassa bele magát bizonyos történetekbe. Persze most valószínűleg túl komolyan vettem a dolgot. Jobb is, ha megnézem, milyen színű harisnya van rajtam. Wittgensteinnek, Russellnek és a többieknek pe­dig üzenem, hogy jól nézzenek körül, mert ha krokodilok nem is, rinocéroszok nagy számban fonulnak elő a dolgozószobában. JEGYZETEK ■ 1. Németh G. Béla: Egy független közíró: Esterházy Péter. Magyar Napló, 1992. jan. 24. 8-9. o. 2. Szilágyi Márton: Az autonómia térképe. Esterházy, a publicista. (Alföld 1992/5.) In uő.: Kritikai berek. Bp. 1995. 140. o. 3. Szilágyi i.m. 145. o. 4. Szilágyi i.m. 141. o. 5. Szilágyi i.m. 143. o. 6. Hans-Georg Gadamer: Destrukció és dekonstrukció. Literatura, 1991/4. 339. o. (Idézi Szirák Péter: Az Úr nem tud szaxofonozni. JAK-Balassi, Bp. 1995. 87. o. ) 7. Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter. Kalligram, Pozsony, 1996. 241. o. 8. Kulcsár Szabó i.m. 248. és 253. o. 9. Kulcsár Szabó i.m. 249. o.

Next