Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 5. szám - TANULMÁNY - S. Varga Pál: A nemzet mint szimbolikus értelemvilág (Bevezetés a nemzeti irodalom 19. századi fogalmainak tanulmányozásához)
kezet ellentétének kellene tekintenünk. Ugyanis a történettudomány kiszakítja az eseményeket abból az időmezőből, amelybe az általuk érintett csoportok valóságtudatában, emlékezetében tartoznak;63 ezért „az emlékezésnek semmi köze a történettudományhoz”,“ Piene Nora szerint pedig egyenesen a történettudomány kritikai szelleme rombolta le a modern ember képességét, hogy önmagát egy emlékezetközösség tagjaként határozza meg.65 E megállapítások nyilván illenek az objektív-kritikai megismerésre igényt tartó (pozitivista) történeti diszciplínákra - igaz, Hayden White és Lyotard nyomán ezekről is inkább azt mondhatjuk, hogy narratív modelljeiknek nincs sok közük az általuk vizsgált csoportok saját történeti narratíváihoz. Azonban még az objektivitásra hivatkozó történelemírás sem mindig ilyen: a 19. századi történettudomány fő célja a modern nemzet kulturális emlékezetének egységesítése volt.66 A nemzeti narratívák megszerkesztésekor pedig csoportnarratívák eleven hagyományára támaszkodott — a magyar történettudomány leginkább a nemesi nemzettudat eredetmítoszára vagyis nagyon is szoros kapcsolatban állt egy (önmagát hagyományosan nemzetnek tekintő) nagycsoport kulturális emlékezetével. Ha hihetünk a történetírás legújabb elméleteinek, kollektív emlékezet és történettudomány ma ismét közeledhet egymáshoz. Mint Assmann - Peter Burke nyomán — megállapítja, az újabb történelemteóriákban ,,[a] történetírás értelmében vett történelmet valójában immár a csoportemlékezet sajátos válfajaként kezelik”,67 vagyis a saját narrativitását és diszkurzív megelőzöttségét egyre inkább belátó történetírásnak kialakulóban van egy irányzata, amely a modernizáció és globalizáció miatt hanyatlófélben lévő hagyományőrző narratívák identitásképző illetve -legitimáló szerepét veszi át. Az „emlékezet helyei”-t kutató Piene Nóráról Gyáni Gábor okkal jegyzi meg, hogy „többé-kevésbé azt a történetírói ideált követi, amely a historiográfia 19. században fogant nemzeti paradigmáját is vezérelte”68 - azzal a különbséggel persze, hogy Nora, Halbwachs nyomán, nem a történelmet, hanem a kollektív történelmi tudatot, a történelemnek mint csoportemlékezetnek a maradványait keresi. 4.) A HONI VILÁG BŐVÍTHETŐSÉGÉNEK KÉRDÉSEI A) „...el kell-e jutnom egy mindent átfogó egybehangzósághoz?” a) Husserl: félúton a honitól a „honok feletti mindenségig” Husserl a kartéziánus ego legsajátabb („primordiális”) körének kibővítésével hozta létre a honi világ fogalmát, azonban ezt is tovább kívánta bővíteni; a honi világok egész emberiségben való feloldódásához, egy univerzális „Mi”-tudathoz kívánt eljutni. Kérdései, amelyekbe e fejtegetések torkollnak, azt jelzik, maga is tisztában volt vele, hogy a honi világ általa kidolgozott szerkezete ezt a lépést nem engedi meg: „...az a kérdés, mennyiben és meddig vagyok képes az ő tapasztalati érvényességeiket (az idegenekét) a megértés során átvenni, vagyis az ő otthonvilágukat az enyémmel szintézisbe hozni. Hogy jutok el, s el kell-e jutnom egy mindent átfogó egybehangzósághoz?”69 „Érvényre tudom-e juttatni [t. i. a saját honi világom-