Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 53. (2002)
2002 / 6. szám - FÓRUM - Rákai Orsolya: Kékharisnya-ének (Gondolatok "egy" publicisztikai attitűdről)
szonyt, azt, hogy a regény valamit leírna, valamilyen teljességet hozna. Ez megváltozott: előállítja ezt a teljességet; ő maga ez a teljesség.”20 Ennek a „világnak” - azaz szövegnek, fikciónak — tehát nincs megfogható kívülje. Ha van is isteni „kívül”, az sem narrátorként, sem szereplőként nem érhető el, a világszövegben nem kommunikációs partner. (Fiktív) szereplők konstruálnak (fikciós, verifikálhatatlan és falszifikálhatatlan) narratívákat. Teremtett hagyományok (Eric Hobsbawm) alkotják képzelt közösségek (Benedict Anderson) fiktív, arabeszk—történeteit (Hayden White). A beszédpozíció tehát mindig szövegen belüli, ahogyan az olvasó is az. A probléma az, hogy nincs közös történet — adott esetben a szereplők nincsenek tudatában annak, hogy egy regényben szerepelnének. E regényfogalom minden „írja önmagát” ellenére mélyen metafizikus (bár persze kérdés, hogy egyáltalán képzelhető-e metafizikamentes regényfogalom, valami olyasmi lehet, mint a koffeinmentes kávé). A narrátor „komolyan veszi”, legalábbis szeretné komolyan venni elbeszélői és fikcióteremtői szerepét, azt, hogy képes a valóságfikció mozzanatát mindig újra meg újra megismételni, újra bevezetni egy-egy történeten belül, az Ezeregyéjszaka mind kisebb és kisebb önismétlő szerkezeteihez hasonlóan. „Akár illogikusnak is mondhatom, vagy akár primitívnek is, hogy vissza akarok térni bizonyos kérdésekre. Úgy érzem, túl könnyen adtunk válaszokat. Az, hogy »minden Egész eltörött«, egyfelől mindennapi tapasztalat, de másfelől azt gondolom, ezt a kérdést mindig újra fel kell vetni, hogy mi van az Egésszel. A prózaírást a mesével hozom kapcsolatba, az Erzählunggal, az elbeszéléssel, az elmeséléssel, ezért újra és újra fel kell tennem a kérdést: lehet, hogy elvileg ennek nincs esélye, de akkor is nézzük meg, kezdjük el, egyszer volt, hol nem volt, hogy meddig lehet eljutni, van-e én és mi együtt?”21 Ilyet is csak egy kékharisnya mondhat. A kékharisnya kirekesztettségének egyik legfőbb oka és ismérve ugyanis éppen az volt, hogy túlságosan, a profiknál is komolyabban veszi a „szakma”, a „tárgy” kérdéseit, gyakran ad absurdum vive egy-egy következtetést, röviden: „túl lelkes". Egy kékharisnya per definitionem sose visszafogott — a fogalom ugyanis mindenfajta (női/férfi) elegancia szöges ellentéte. Nincs mit félnie a „köz" ítéletétől, hiszen azon már úgyis kívül van (lám, lám, mégiscsak a rinocérosz rokona lesz...), beszédpozíciója maga a kívülség. Vagy mondhatjuk azt, hogy írás és írás között alapvető különbség van - hogy más lenne a regény, és más a publicisztika írása még akkor is, ha a közről immár csak sok fogalmunk lehet? (A ’valóság’ és a ’nyelv’ szavakról jobb nem is beszélni...) Nem inkább olvasásmódok különbségeiről kellene beszélnünk a fikció kapcsán? A 18. században igen nagy problémát okozott különböző prédikátoroknak és prédikátor hajlamú embereknek, hogy az éppen most olvasóvá vált tömegek nem voltak tisztában fikció és valóság határaival, szóról szóra értették a ponyvatörténetekben és kalandos regényekben elbeszélteket, sőt, legrosszabb esetben saját életükbe is beépítették ezeket a regényeket, pontosabban beléptek, a fikció terébe. Természetesen ez nem ekkor jelentkezett először (gondoljunk Don Quijotéra), de ekkor tömegméretűvé vált és komoly elméleti reflexiókat eredményezett, ami közvetlenül járult hozzá az autonóm irodalom modern fogalmának kialakulásához. Hogy a fikció felismerését, kezelését tanulni kell, hogy ’valóság’ és ’fikció’ közé a