Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 54. (2003)
2003 / 2. szám - Nagy Pál: Van-e "francia" posztmodern?
vagyis olyan vég nélküli tevékenység, amelynek van finalitása, de nincs konkrét célja. (A perlaboráció — Freudnál — emancipációs folyamatnak tekinthető, a fatalitásként felfogott „sors” ellenében.) „Az, amit itt újraírásnak (réécriture) nevezek, természetesen nem azonos azzal, amit posztmodernitásnak vagy posztmodernizmusnak neveznek a kortárs ideológiák piacán”, „újraírni a modernitást annyit jelent, mint ellenállni az úgynevezett posztmodern stílusnak” — teszi hozzá Lyotard. Néhány adalék arra nézve, hogy a francia filozófia, szociológia, esztétika mennyire nem foglalkozik a posztmodernnel. 2001-ben jelent meg Jacques Derrida és Elisabeth Roudinesco De quoi demain... című, 328 oldalas, fontos és aktuális párbeszéde (Fayard-Galilée Kiadók, Párizs), a közelmúlt francia szellemi örökségének leltára. Azoknak a referenciáknak a számbavétele, amelyek segítségünkre lehetnek, hogy a különbségeket (difference) továbbra is az univerzális jegyében gondoljuk végig és fogalmazzuk meg. Derrida és beszélgetőtársa hét kérdést járnak körül: a szétzilálódott család (families désordonnées), a bizonytalan szabadság (imprévisible liberté), az állatok ellen elkövetett erőszak, a forradalmi szellem, az újra és újra kiújuló antiszemitizmus, a halálbüntetés és a pszichoanalízis jövője kérdését. A könyv a posztmodernnel egyáltalán nem foglalkozik. (Csak zárójelben: érdekes adalékot találtam viszont a kánonok körül folyó vitához. Derrida azt módja: „Az irodalom nem valami dolog (chose), hanem aktus, annak a módja, ahogyan valakihez szólunk. Ez az aktus maga hozza létre normáit, saját magát legitimálja. Saját jogon alkotja saját törvényeit; nem lehet semmiféle már létező törvény elé citálni; nem fogad el semmilyen — az aktust megelőző — szabályt, sem jogi kompetenciát”). Ezen a ponton kell újra megerősítenünk, hogy Jacques Derrida nem posztmodern filozófus! Ez a tévedés magyarországi dolgozatokban még mindig fel-feltűnik. Derrida abban a beszélgetésben, amelyet történetesen Budapesten folytattunk, 1992 októberében kijelenti: gyerekes dolog lenne egy létező valóságtartalmat, fogalmat tagadni. Majd így folytatja: „Az viszont igaz, hogy bár határozott elutasításról nincs szó, jómagam sohasem használtam ezt a meghatározást, soha nem azonosultam vele, főként azért nem, mert úgy éreztem, hogy egy történeti problémafölvetéshez, lineáris, periodizálható fejlődési sémához tapadó fogalomról, meghatározásról van szó. Mintha a történelem „történelmi” pillanatok, korszakok, egységes periódusok folyamatából állna! Ha tehát a posztmodern nem más, mint ebbe a történelmi fejlődésbe illeszkedő pillanat vagy korszak, nem tudok vele mit kezdeni... A posztmodern, amely pár évvel ezelőtt még igen divatos volt és tulajdonképpen ugyanannak a szériának volt, a felszínesen gondolkodók fejében szinte teljesen egybemosódó része, amelybe a poszt-strukturalizmust vagy a dekonstrukciót is sorolták, ma — még a „közvélemény’-ben is — lejáróban van. Ez valószínűleg bizonyíték arra, hogy a fenti módon felfogott posztmodern a folytonos és töretlen „haladásaként értelmezett történelem része volt.” Arról persze Derrida sem tehet, hogy — mint Pethő Bertalan írja — : „Amerikában technikaként tejedt el a dekonstrukció és vált a Posztmodern emblematikus módszerévé”. (Pethő ezzel együtt nem sokra becsüli a dekonstruktív filozófiát, mint ahogy az avantgárdot sem szereti; azt írja róla: a modern mozgalmának „legagresszívabb képviselője az önmaga által meghatározott avantgarde”...)