Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 56. (2005)
2005 / 2. szám - SZEMLE - Kiss Dávid: Az értelmezés szükségessége (Tanulmányok Kertész Imrétől)
riencia) még akkor is, ha a fogalompárok közötti ellentét elbizonytalanítható is lenne (mivel a használatukat lehetővé tevő előzetes ítéletekkel nem vet számot). Vélhetően Schein Gábornak jobban kellett számolnia ezekkel az előfeltevésekkel, mivel írásának felütésében olyan szerzőt idéz meg, aki az értelmezés, a kritika legfontosabb feladatai közé sorolta az ilyen típusú fogalmi ellentétpárok felülvizsgálatát („szituálását”). A bevezetőben Derrida nyomán felrajzolt, a szellem, a tűz, a hamu és az árnyék által alkotott metaforikus fogalmi tér megtelik Auschwitz nagyon is szomatikus tényeivel: „az auschwitzi krematóriumokból naponta több tonna hamut lapátoltak ki.” Az árnyék metaforája mentén haladva Schein kifinomultan elemzi az elbeszélhetőség kérdéseit, felfedve az autentikus megjelenítésre — s így az egyedi esemény egyediségének megőrzésére törő stratégiák vakfoltjait. Ez az elemzés feltárja a holokausztra „telepedő” tropológia szövevényes szerkezetét, mégpedig úgy, hogy a Sorstalanság és egyes Kertész-esszék összeolvasásával kimutatja, hogy azt a tropológiát, amit a regény Köves Gyurija a újságíró szemére vet (érvénytelenné téve a felhozott metaforák nyújtotta „kész” értelmezést) az esszéíró Kertész maga is alkalmazza. Amint a továbbiakból kiderül, mindez Kertész ars poeticának is beillő belátását igazolja: „a Holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk elképzelést”. Vagyis ha megérteni („felfogni és áttekinteni”) akarjuk a holokausztot, akkor azt szükségszerűen más eseményekre, illetve toposzokra utalva, metaforákon keresztül lehet csak megtenni, ami „cserébe” felszámolja radikális egyediségét. Schein még megjegyzi: ami a holokauszt kimeríthetetlenségéről hangzott el, voltaképpen minden eseményre igaz lehet. Összességében elmondható, hogy eddig a tanulmányok szinte mindegyike osztott néhány, tovább nem vizsgált előfeltevést, amelyek közül a legfontosabb az Auschwitz autentikus megőrizhetőségének feltételéül szabott egyedisége, a történelmen kívül állása. Schein tanulmányáig nem kaptunk választ arra, hogy a regényíró Kertész radikalizmusa nem tette volna-e lehetővé (vagy akár szükségessé is) a számvetést ennek az egyediségnek a következményeivel — akár (az esszéíró) Kertésszel szemben is. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a kérdés tétje itt nem az, hogy milyen és mekkora jelentőséget tulajdonítunk a holokausztnak, sokkal inkább az, milyen hatásokkal jár az értelmezésre, vagy tágabban történelemfelfogásunkra, az etikára, sőt, akár a jelelméletre, ha ebből az egyediségből indulunk ki. Schein a Sorstalanság vizsgálatában arra a következtetésre jut, hogy a holokauszt épp anynyira nem része a történelemnek, mint ahogy teljességgel nincs azon kívül sem, „megmarad az összeköthetetlenség billegésében, a történelmen kívüliség senkiföldjén”. Vári György Hayden White írásaiból kiindulva úgy értelmezi Kertész regényét, hogy nem csak adekvát Sorstalanság-értelmezést épít fel — ami termékeny dialógusban áll Schein Gábor egyébként épp Várinak ajánlott írásával — hanem eközben a hivatkozott szerző összetett kritikai olvasatát is adja. Ennek a kritikai olvasatnak a tengelyében White-nak a narrativizációról a kódolásra való „áttérése” áll, ami azt sugallja, hogy White az utóbb talán általa is túl radikálisnak talált narrativizációs elméletet — ami alapján nem tudott válaszolni a holokauszt-relativizálás vádjára — így vélte kiigazíthatónak. Vári szerint azonban White rossz megoldást