Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 56. (2005)
2005 / 3. szám - FÓRUM - Sándor Iván: Úton Bilbaóba
Ezért gondoltam, hogy elmegyek Bilbaóba. Állok a képtárban Zurbarán Veronika kendője című festménye előtt. A kendőre hulló fény természete foglalkoztat. Nem egyenletesen világítja meg az anyagot. Előbújik, máris rejtőzik. A kendőn átütő Krisztus-fejet nem megvilágítja, hanem létrehozza. A téma a fény teremtő gesztusa, a redőket hol elválasztó, hol kiemelő, hol rejtőzésre kényszerítő, a rétegek mögöttesét feltáró munka. A festőnek az anyag mibenlétére irányuló szenvedélyes érdeklődése egymástól elválaszthatatlan kérdésekre irányul: mitől anyag az anyag?; miképpen teremthető láthatóvá a láthatatlanja?; hogyan szüntethető meg közöttük a szakadék úgy, hogy a szakadék szakadék maradjon kínzó áthágtatatlanságában, ám mégis átjárható legyen? Soha nem jártam Bilbaóban. Zurbarán festményét a képtár katalógusából ismerem. Leírásában Földényi F. László értelmezése segített. Próbálom a történelmet anyagszerűnek látni. Ebben lett támaszom a Veronika kendője, redőinek talányaiban a fény által megteremtett Krisztus-tekintet. Tehát a történelem, mint olyan entitás, amelynek rétegeiben a regény vallatófényei kirajzolhatják azt, amit Sorsnak nevezünk, és amelyhez bilbaói utunkon még közelebb kerülhetünk, ha a madridi Pradóban megállunk Goya Szaturnusza előtt. Az elmúlt negyedszázad történettudománya sorra tette fel a kérdéseket arról, hogy valójában mi is önmaga. Ismert, hogy ez a diskurzus a magyar történészeket sem hagyta érintetlenül. A legjobbakban közmegegyezés alakult ki arról, hogy a történelem és a múlt két különböző entitás. Múlt csak egy van, de számos egymástól eltérő narratíva szól róla. Ez azzal a nem kis megrázkódtatással járt, hogy a történelemről kétségbeejtően sok és különböző kép alakítható ki. Ankersmit azt mondja: „Nincs többé semmilyen szöveg, semmilyen múlt, csak interpretáció...” Valóban? Gyáni Gábor azt mondja: a múltnak „egynél több olyan története van, amely történelemként igazolható módon előadható.” Valóban. Ismert, hogy Hayden White és kollégáinak vitáiban napirenden van a történelem „elveszésének” traumatizáló gondolata, amihez tapasztalataink alapján hozzátehetjük, hogy ami elvész, az többnyire azért, mert már a történésének idején is feltáratlan, illetőleg eltitkolt, meghamisított lett. Mintha volna azonban a históriában mégis valamiféle rendezőelv. Nem más, mint az ésszerűtlenség. A történelem minden értelemmel való megközelítésre némasággal felel. A történészek legjobbjai szerint a tudomány felismeri és elbeszéli az ésszerűtlenséget. A huszadik század, — maradjunk ezúttal időben csak ennyinél — nagy regényei megszólaltatják azt, ami értelemmel megközelíthetetlen. A teória felismeri, hogy minél mélyebben hatol a adott realitásba, annál mélyebben merül alá az irracionálisban. A regény magát az irracionalitást tekinti valóságnak. Jól tudjuk, de néha feledésbe merül, hogy ezt elsősorban nem az úgynevezett történelmi regény valósítja meg. A történelem nagy formaváltozásait sem elsősorban a történelmi regény formaváltozásai kísérik, hanem, — maradjunk ezúttal is csak a huszadik század első felénél. — Proust, Yoyce, Kafka, Musil, Woolf Orlan-