Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)
2010 / 3. szám - IRODALMI NAPOK - Horváth Iván: Számítógép és irodalomtudomány
ikben irodalmi műfajok egyikét vagy másikát próbálják ki, egy-egy kiválasztott - a műfajnak megfelelő - uralkodó retorikai alakzat alkalmazásával. Aligha vitatható, hogy a szellem mindenféle rendű-rangú régi teljesítményei, természettudományi és történeti munkák, de akár még levelek is vizsgálhatók az irodalomtudomány eszközeivel, így lesznek olyanok, akik a ezeket a műveket a szó e tágabb értelmében igenis irodalomnak tartják, mondván, hogy hiszen ha volt - márpedig volt - irodalomelmélet (főleg logikai megalapozású retorika), akkor valaminő irodalomnak is lennie kellett hozzá. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a szűkebb, fikciós irodalomfogalom - a 19. századi értelemben vett szépirodalom fogalma - a legműveltebb régi magyar irodalmárok némelyike előtt már a 16. században is ismert volt. Őnekik eszükbe sem jutott összekeverni ezt a fajta irodalmat az igazságköteles művekkel, aminő az épületes irodalom, a természettudomány vagy a történetírás. A Szép magyar komédia előszavában Balassi nagyon világosan elhatárolta a kétféle irodalmat. De a maga homályosabb és kifejtetlen módján tulajonképpen megtette ezt több egyházi férfiú is, Bornemiszától Pázmányig, az „álnokul költött fabulák” és effélék bírálatával. A pragmatista Bene Sándornak az irodalmi fikció mibenlétét megvilágító filozófiatörténeti kutatásai benyomásom szerint végső soron azt célozzák, hogy az irodalmi intézmény teljes önállóságára, a szűk értelemben vett irodalom egészen öncélú voltára vonatkozó meggyőződéseinket ingassák meg. Az Austin-féle beszédművelet-elmélet alkalmazása akár még a szűk felfogásban vett, fikciós irodalmi művek által való társadalmi cselekvést is lehetővé teszi. Az elgondolás megengedi, hogy az irodalmi műveket a társadalomtörténetben működtessük, ráadásul anélkül, hogy vissza kellene kanyarodnunk a marxista irodalomtudomány feltevéseihez. A beszédműveletek elmélete másként is lehetővé teszi a műveknek a gyakorlati élethez való közelítését. A szövegekhez, mindenféle szöveghez - horribile dictu - még szerzői szándék is tartozhat. Stanley Fish állításával („a szöveg, a tények, a szerzők és az intenciók fogalmai sokkal inkább az interpretációban születnek meg”) Searle az alábbiakat szegezi szembe: „én magam már többször voltam szerző, többször hoztam létre szövegeket, és többször még intencóim is voltak. Kommunikációs tevékenységem sokszor csődöt mondott már, mert olykor nem sikerült közvetítenem a szándékaimat, vagy azok talán számomra sem voltak világosak, netán rosszul fejeztem ki az intencióimat. Ám a szövegeimről szóló értelmezések nem szültek sem szöveget, sem szerzőt, sem intenciót. Szerzői egzisztenciám, szövegeim és intencióim léte sohasem volt kiszolgáltatva mások a szövegeim olvasása során gyakorolt megértésének vagy félreértésének” (Searle 2005, 299-300). Az irodalom- és társadalomtörténet közeledését, az öntörvényűnek tekintett irodalom fogalmának rozsdásodását jelzi az író-életrajz műfajának feléledése is. Méltán ítéljük el azt a gyakori jelenséget, amikor az irodalmár a művet nem átallja életrajzi körülményekkel magyarázni. Az ilyen magyarázat oktalan redukció, és különben is bebizonyíthatatlan. De az életrajzi kutatást ezek az esetek nem értéktelenítik el. Az író korának és személyes pályafutásának beható ismerete nélkül