Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)
2010 / 7. szám - SZEMLE - Seress Ákos: Soha többé. Kisantal Tamás: Túlélő történetek. Ábrázolásmód és történetiség a holokauszt művészetében
koncepcióját vizsgálja kritikusan. Elemzésében rámutat azokra az ellentmondásokra, melyek épp a holokauszt kapcsán váltak láthatóvá a narratív történelemelmélet paradigmáján belül, illetve részletezi, hogy ezek a kérdések miként késztették White-ot teóriájának továbbgondolására. A cselekményesítés elvével kapcsolatos polémiák ugyanakkor egy másik lényeges problémakörhöz vezethetnek át. Miként arról kötetének második nagyobb egységében Kisantal Tamás részletesen értekezik, a holokausztról való beszéd lehetősége egy olyan diskurzus rendjébe illeszkedik, mely a művészi és irodalmi reprezentáció lehetőségét korántsem tartja problémamentesnek. Elie Wiesel - Kisantal Tamás által is idézett - kijelentése, mely szerint „[egy] Auschwitzról szóló regény nem regény, vagy nem Auschwitzról szól”, példázza ezt leginkább. A holokauszt-szövegeket a társadalmi konvenció által kialakított etikai normarendszer nem irodalmi alkotásként, hanem tanúságtételként, hiteles beszámolóként teszi hozzáférhetővé, s az irodalom és történelem ilyen módon megvalósuló szétválasztása indokoltan hozhatja játékba a narratív történelemelmélet tapasztalatait. Kisantal Tamás a holokauszt-irodalom első írásait két szempontból vizsgálja: először is fontossá válik számára annak bemutatása, hogy milyen történelem-koncepció rajzolódik ki ezekben a szövegekben, másodszor pedig elemzi, hogy az elbeszélések narratív struktúrája, felépítése, nyelvezete miként dekonstruálja az irodalom és történelem között felállított bináris oppozíciót. A Holokauszt és kultúra, avagy a szakadás történetisége című fejezet első része ennek megfelelően elsősorban Elie Wiesel és Primo Levi közismert írásait elemzi. Wiesel könyvével kapcsolatban fontossá válik az irodalmi és történelmi írásmód elkülönítésének problematikája. Az író ugyanis - mint azt fentebb idézett mondata is elárulja - nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy könyvét, mint minden más Auschwitzról szóló emlékiratot, tényirodalomként tartsanak számon, elkülönítve ezáltal a „fikcionálisnak” feltételezett szépirodalmi szövegektől. Kisantal Tamás azonbantalán nem merészség azt állítani: dekonstrukciós módszer segítségével) az Éjszaka szövegének felépítettségéből, nyelvi megformáltságából kiindulva több szempontból is kritika alá vonja ezt a koncepciót. Először is rámutat arra, hogy „Wiesel könyve — mint minden emlékirat, személyes visszaemlékezés — konstruált, amennyiben életének eseményeit saját későbbi tapasztalatai felől formálja történetté” (79 ), s ez időnként azzal jár, hogy bizonyos események értékelését, bemutatását az író módosítja művének későbbi kiadásaiban. Ennél is fontosabbá az Éjszaka szövegének erősen metaforikus nyelve: az éjszaka, s annak „legfőbb konnotációja: a halál” (82.) válnak központi szövegszervező erővé. Wiesel számára azonban korántsem „csak” emberek pusztulnak el Auschwitzban; a lágerélmény számára Isten, azaz a hit halálát is jelenti. Az Éjszaka története tehát értelmezhető a kabbala és a zsidó vallás titkait kutató kamasz fiú, egy „Istentől elhagyatott (...), egyéni biológiai szintre redukált” (87.) világba tett utazásának regényeként. Elie Wiesel könyvében vonja le a következtetést Kisantal - a koncentrációs táborban történt események elsősorban vallásos horizontból értelmeződnek, ez határozza meg a cselekményesítés módját. Éppen ezért válhat termékennyé Primo Levi Ember ez? című könyvének bekapcsolása az elemzésbe. Kisantal Tamás a két szöveg összehasonlításakor rámutat az eseményeket történetté formáló vallási, kultu