Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 61. (2010)
2010 / 3. szám - IRODALMI NAPOK - Horváth Iván: Számítógép és irodalomtudomány
önmagában is filozófiai botrány, hiszen azt bizonyítja, hogy a valóságtól való nyelvi eltérés nemcsak lehetséges, hanem gyakran szükséges is. Tudomány és művészet között sem mindig volt átjárhatatlan a határ. Arisztotelész a retorikát a logika részének tartja. Lukács György az arisztotelészi mimészisz egy-egy változatának tekinti a tudományt. A művészet - és benne az irodalom - viszonya a tudományos absztrakcióhoz a 19-20. század fordulóján bizonyára megengedőbbé, a határ elmosódottabbá vált. Ez is jól látható Lukács György példáján, kései esztétikájának anakronizmusán. A tudományos és művészi mimésziszt ő dezantropomorfizáló, ill. antropomorfizáló visszatükrözésként határozza meg. Szerinte tehát lehetséges olyan érvényes szempont, amelyből tekintve például a matematikai szellem alkotásai kevésbé emberszabásúak, mint, mondjuk, egy festmény. Ez a nézet a 19 század közgondolkodására emlékeztet. De az antropomorfizáló valóság-visszatükröztetésen alapuló művészet-meghatározás még a műalkotások közül sem mindegyikre ugyanolyan mértékben érvényes. A világhírű bölcselőhöz közelebb állt a 19. századi realizmus hagyománya, mint Malevics négyzetei, Mondrian téglalapjai. Pedig Az esztétikum sajátossága, bármily hihetetlen, lényegében egyidős például az Oulipo-alapító Raymond Queneau kombinatorikus főművével, a Százezer milliárd szonetttel. Mindeme hasonlóságok nem feledtethetik, hogy az irodalom beszéde - szemben a tudomány beszédével - nem igazságköteles. Tudomány és irodalom közelebb áll egymáshoz ma, mint a 19- században álltak, de továbbra sem váltak azonosakká. A 16-17. századi szerzők akkor is hozzáértéssel és nagy műgonddal alkották meg írásaikat, amikor nem fikciós irodalmat hoztak létre. Az alkotás során követendő eljárásokat iskolában, tankönyvekből tanulták meg. Tarnai Andor és tanítványai, főleg Bartók István és Kecskeméti Gábor, nagy sikereket értek el az idevágó régi magyar elméleti irodalom feltárásában. Ma már árnyalt képünk van azokról a kifinomult retorikai rendszerekről, amelyeket a 17. századi magyar lelkészképzésben használtak. Kétségtelen: fikciós irodalmi művek poétikáival alig dicsekedhetünk (néhány előszó és nevezetes levél azért ide sorolható), de egyházi retorikában nem vagyunk szegények. A szentbeszéd, sőt a Biblia és az irodalom közötti rokonság a régiek előtt sem volt ismeretlen. Erasmus fedezte föl, hogy a bibliai retorika és az ókori klasszikusok retorikája egy tőről fakad. Mármost lehetséges-e - kérdik a régi magyar művelődés mai kutatói -, hogy volt valamiféle irodalomelmélet (volt retorika, és voltak a történeti igazságra, ill. annak kiegészítésére vagy kiszínezésére vonatkozó tanulmányok), de azok a művek, amelyeket ez az irodalomelmélet tárgyalt, (egyházi beszédek, történetírás) mégsem tekintendők irodalomnak? A reneszánsz idején számos tanulmány foglalkozott a történetírás elméletével s ezen belül a tények, a valószínű (probabilis) és a csupán valószerű (verisimilis), fikciós elemek viszonyával. E műveket a magyar történetírók is forgatták. S tulajdonképpen a 20. századi helyzet sem gyökeresen különbözik a régitől. Hayden White széles körű elismerést aratott azzal a - Benedetto Croce ötlete nyomán kidolgozott - tételével, hogy a történészek voltaképpen irodalmárok, hiszen műve