Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 67. (2016)
2016 / 4. szám - SZEMLE - Konkoly Dániel: "A legnagyob költőt idézted" (Juhász Tibor: Ez nem az a környék)
nem a tökéletesítés szándéka szerint, hanem annak a későmodern belátásnak a tüneteként, amely a szövegváltozatok egymáshoz való nyitott viszonyában gondolja el az esztétikai tapasztalat újszerű lehetőségét. Mindkét szöveg él azzal a József Attilától sem idegen képalkotással, amelyben test és annak közege vetül egymásra: „a hámló falakkal együtt testük is elengedte / bőrüket, és úgy esik be nyílt kutacsukon az ég, / ahogy az egymásra rakott lemezekből álló / tetőn az eső”. A második egység (Ez nem az a környék) versei sokkal személyesebb hangon szólalnak meg. A ciklus további egységekre is felbontható: az első öt költemény középpontjában a családi viszonyok állnak; a következő három szövegben (Ez nem az a környék, Mint ő, Bosszú) egy eladóként dolgozó barát alakja sejlik fel; az ezt követő két költemény közös vonása, hogy színhelyük egy kocsma (Miféle, Szelvények), az utolsó két vers pedig egy-egy váróteremben játszódik (Padló, Mennyei Megtévesztés). Az itt olvasható alkotások énközpontúbbak, mint a következő egységéi, ezzel összefüggésben csak ebben a ciklusban szerepelnek olyan költemények, amelyekben arcok jelennek meg. Az anya arca (Melegebb öt), egy bosszantó ismerősé (Bosszú), vagy éppen a lírai éné: „Hazafelé, egy nedves kirakatban / szemem fölösleges árkait néztem. / Még két sarok, és balra rögtön / az első ház, ahol az ihletnek kell várnia” (Jó lesz a száraz is). Utóbbi leírás bizonyos módon mégiscsak kikezdi a személyesség kódjait, hiszen a nyelv ambiguitása miatt az arc ráncait („árkok”) a nem sokkal őt követő, a városi utca térelemeire utaló kifejezés („sarok”) az élettelen közterek képzetébe (vízelvezető árok) írhatja vissza, ezzel pedig a lírai én hasonlóan élő és élettelen ellentétpárjai között oszcillál, mint az Ami nem hajlik című vers alakjai. A legsikerültebb talán a harmadik ciklus (Egy kisváros lételemei), mivel az itt olvasható költemények hozzák leginkább játékba a medializált versoptika lehetőségeit. Például az Adás című alkotás utolsó soraiban („az adások hálóján keresztül holdfény szitál a közterekre.”) olyan látvány, az antennák felé közvetített jelek anyagszerűsége („adások hálója”) válik láthatóvá, amely máskülönben vizualizálhatatlan. Olvashatjuk azonban úgy is a zárósorokat, hogy az éjszakai lakótelep ablakain kiszűrődő világosság, a televíziók vibrálása értelmeződik a hold fényeként. A zárlat kétértelműségét már a cím is előrevetíti, hiszen ha az adás aktusát a kései Derrida felől gondoljuk el, akkor az adás csak abban az esetben mehet végbe, ha annak gesztusa rejtve marad. Ez a gondolat viszont nem áll messze Friedrich Kittler ismert gondolatától, mely szerint a technikai médiumok célja az érzékszervek megtévesztése. Tehát csak akkor kapunk valamit, ha elfelejtjük a médiumok működésmódját. Ez az összetett viszony szerencsésen ötvöződik a magyar adás főnévben (ajándékozás és műsorközvetítés), melyet Juhász verse is felvillant. Továbbá a szél közvetítő szerepéről sem szabad megfeledkeznünk, amely éppen mint közeg marad láthatatlan: „Az éjszaka először egy eldobott / napilappal mozdul, elvergődik / a parkig, ott széttárja lapjait”; „Beszédhangokat hoz a szél”. A szél azonban nem csak a mediális közegek működésmódjára utalhat (valami egy másikon keresztül válik megtapasztalhatóvá), hanem azokra a cselekvésekre is, amelyek mögül a szöveg kisatírozta az embert, hiszen a tárgyak mozgásáért több esetben is egy láthatatlan instancia felel: „Egy erkélyről félig szívott cigaretta / esik a járdát szegélyező virágágyásba. / Egy reklámszatyor kúszik az úton” (Részletek), „az ön-