Alföld. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat 70. (2019)
2019 / 5. szám - Tanulmány - Lénárt Tamás: A természeti kép hallgatása (Petőfi Sándor: A Tisza)
nyeiről, akár e líra tájkoncepciójának általános jellemzőiről, intencióiról szól —, mintsem a költemény nyelvi-retorikai szerkezetének analízisét. Ennek köszönhető, hogy a vers az értelmezőket leginkább foglalkoztató kérdése, nevezetesen az a hangulati kétosztatúság, amely az utolsó négy versszakot mintegy leválasztja a korábbiakról, elsősorban tematikus vagy biografikus gyökerű dilemmaként jelenik meg (miért lendül mozgásba a nyugodt folyó és vele a természet „csöndes” képe, és vajon mi köze van ennek a költő jelleméhez, politikai elköteleződéséhez), nem pedig a versnyelv, a megszólalásmód, a forma markáns divergenciájaként, amenynyiben nemcsak a folyó „őrül meg”, hanem a beszédhelyzet is jelentősen megváltozik (ami persze meg is határozza az előbbi jelentéstulajdonítások hatókörét). A hallgatás problémáját szem előtt tartva azonban mindenekelőtt a vers egyik lehetséges tetőpontját érdemes szemügyre venni, amikor is a természet csöndje egy epifanikus színezetű („ünnepélyes csend”) jelenetbe sűrűsödik: Oh természet, oh dicső természet! Mely nyelv merne versenyezni véled? Mily nagy vagy tementül inkább hallgatsz, Annál többet, annál szebbet mondasz.A versszak minden bizonnyal a költemény retorikai csomópontja: az eddig többékevésbé egységes, egyenes vonalú hasonlatokból, méghozzá elsősorban megszemélyesítésekből építkező leíró nyelv összetettebbé válik, amikor a hallgatás két jelentésárnyalata (’csend’ és a ’beszéd ellentéte’) a leírás alanyát és tárgyát (az ént és a természetet) összefűzi. A „versengésre” való utalás így önreflexív értelmű: a költői beszéd nyelve mérődik a természet „nyelvé”-hez, amelynek kulcsa egy retorikai csere, egy hagyományosnak tekinthető paradoxon: a néma természet lép a beszélő helyébe, aki, vélhetően, elhallgat, de legalábbis egy idő- és térbeli „ugrással” (valamint, nem mellékes módon, egy gondolatjellel) jelzi a töréspontot, utána szünettel és egészen más dikcióval folytatja; erősödik a szöveg narrativitása, sőt, kis túlzással, a szöveg markáns én-origója helyébe egyfajta közösségi beszédhelyzet lép („Társaimmal hosszan beszélgettünk”). Ha pedig a nyelv, amellyel a természet csöndje „verseng” és amely ebben a versengésben alulmarad, az én nyelve, amely hasonlatok útján próbálja megjeleníteni a tájat (úgymond a természetet elsősorban antropomorfizáció útján „nyelviesíti”), akkor az epifánia egyúttal e költői nyelv kudarcának pillanata, a megszemélyesítések és a bemutatás perspektívájának következtében szubjektumközpontú retorika - legalábbis részleges - felfüggesztését is konstatálja. Olvasatomban a vers zárlata elsősorban e retorikai újrarendeződés lenyomata, én és természet viszonyának újrarajzolása; az én kilép az origóból, a centrális nézőpont felbomlik, a folyó által a természet aktivizálódik, „kilép” eddigi medréből, a kép bemozdul. Továbbra is megfeleltethető egymásnak ember és természet (ezt nemcsak a vers valamilyen politikai állásfoglalás feltárásában érdekelt értelmezői, de a vers szövege is világossá teszi, amely „őrült” emberként azonosítja a folyót), ez azonban más struktúrák mentén lehetséges, kevésbé zártan, mereven vagy egyirányúan; talán ennek is köszönhető az utolsó versszakok értelmezési hagyományában megmutatkozó ambivalencia vagy legalábbis bizonyos fokú nyitottság.