Alkotmány, 1903. december (8. évfolyam, 284-309. szám)

1903-12-25 / 305. szám

ALKOTMÁNY. 305. szám. 22 Péntek, 1903. december 25. Időnk sem­ volt, hogy bámuljuk — Csodálkozzunk rajta, Angyal röppent le közieink — Ez volt a szózatja: No! szólj angyal! (Int az angyaloknak.) Angyal: Örvendjetek jó pásztorok! — fiatalok, vének! A kis Jézus megszületett — A ti üdvösségtek! Jöjjetek hát, imádjátok — Betlehem pusztába! Lássátok, hogy már rongyos a — Kis Jézus pólyája. Siessetek, imádjátok — Leheljetek rája, Csípős széltől Jézuskának — Piros az orcája! No, szólj pásztor! (Int a pásztornak.) Öreg pásztor: Ahogy szólt az angyal — Mentünk, mendegéltünk, Nagy örömtől, kíváncsian — Bizony, jól kiléptünk. Betlehemi kis istállót — Amikor elértük, Minden úgy volt, ahogyan az — Angyaltól értettük' No, szólj betlehemes! (ezalatt a kis angyal gyertyát gyújt a betlehem­ elé.) Betlehemes: Széljek is, mert a sok beszéd — Mind hiába lenne Ha nem néznének be kendek — A kis Betlehembe. Itt látják meg igazságát — Az angyal szavának: Születését, szegénységét — A kis Jézuskdnak! Szóljon a szép ének! (Mind a hárman kará­csonyi éneket énekelnek.) Gábor: Derék fiuk vagytok! Áldjon meg a Jézus benneteket! Péter: Az ám ! Szép verset mondtatok! Nem is eresztelek el benneteket szárazon, Netek! Mindezeknek két-két krajcár. Vera: Nézzétek, én meg majd diót adok, meg fonyatos kalácsot. Van-e tarisznyátok? (Elő­rántják a tarisznyát.) Miska : Toha ! Mennyi diótok van má’! Vera: Jól van no! Úgy­e gyerekek! jobb a több a soknál . . . Na, most csak menje­tek! Ne sokat betlehem­ezzetek ám, mert meg­fagytok, oh tre kis angyal te! vékony a kön­tösöd!­­ Péter: Mind afféle angyalé. Hiába lenne an­­­­gyal"? No, csak menjetek Jézus hírével! (Miska ! kikiséri Őket és játszik az öreg pásztor kender-­­ szakál­lával.) Gábor­­: 'Megbocsássanak Péter gazda! azt tem én is behúzódom a vackomba. Hála légyen az Istennek, meg ö utárma kendreknek a jótartás­ért! Most már majd csak ott a kis fészkemben­­ imádkozgatok, míg eljön az éjfél. Péter: Nem marasztaljuk öreg! Csak imád­­­­kozgasson a szobájában, majd ha megáll a hó, s beszólok második harangszókor. De ha így esik, nem kívánja az ur Jézus ilyen Öregtől,­­ hogy havon keresztül gázoljon az éjféli misére Gábor: Pedig Péter öcsém! ha csak lehet, elmegyek! Rásegít az Ur Jézus! Isten áldja meg­­ mindüket! Köszönöm a szívességüket! Miska: Majd haza kisérem Gábor bátyám a szobájába! Vera: Talán várnak a pajtások az istállóban, azért iszkódol ki ! Péter: Ha úgy van, akkor megmondom ám,­­ hogy ne legyen kártya, mert közétek ülök. Miska (az ajtóból): Nem, nem édes­apám! A Pál bácsi gyün el majd a betlehemes könyvé­vel, azt hallgatjuk. Péter: Majd közétek nézek, mit műveltek. — No, Vera, most magunk vagyunk, gyere, mon­dok valamit. Az este, hogy azért a kis borért mentem beszólitott a községházba a bíró. Mi­­ baj lehet? mondok. Hát gondold el, hivatalos­­ írás jött az öreg Gáborunk Gáról. Vera: Jézus Mária! Péter: Az­ írás jött. Tudatja a községet, hogy Vas vármegyében, bizony nem is tudom, melyik faluban halt meg. úgy van az írásban, hogy tüdőgyulladásban múlt ,­ és halála percéig a szegény apját, meg az anyját követelte, össze­tette a kezét, úgy könyörgött, hogy bocsássanak meg neki. Aztán papot kívánt. Töredelemmel, végső szentséggel múlt ki. Az Isten nyugtassa és legyen neki irgalmas. Gondoltam, az öreg Gábornak majd csak holnap reggel mondom meg, hadd legyen nyugodt a szent estéje. Vera: Oh Istenem, Istenem! Péter: Az a község, ahol meghalt, szépen “Hakarittatta” a szerencsétlent. A temetési költ­séget kérik a bírótól. Mondtam neki, ne aggsá­­goskodjék felőle, majd mi hely állunk, úgy is mienk az öreg Gábor egészen, legyen ez a költ­ség is a mienk. Verd: Az Isten áldja meg édes gazdára a maca jó lelkét. Péter: Hát csak ezt akartam mondani Vera. Aztán hónapig egy szót se ám. Még a Miska gyereknek se, hátha kipötyögi . . . Na, most körülnézek, hozd rendbe a szobát, míg vissza­jövök, aztán majd imádkozhassunk. (el.) Vera : Istenem, Istenem! (rakosgat.) Az igaz, akit az Isten megáld, annak jó gyereket ád, akit meg az Isten meg akar verni, annak rossz gyereket ád. Nekünk négy közül a Miska maradt­ élő. Oh édes Jézusom! tartsd meg ezt az egyet a jóban!... Az igaz: vétkez­ném, ha valamit szólnék róla ez ideig .. . De most csak hamar-hamar! Készüljünk a kis Jézus fogadására . . . Hol van a karácsonyi abrosz? (előkeresi.) Itt vagy te szép fehér abroszom ! az én jó édes anyámnak az ajándéka. Milyen finom fehér vagy! Mikor az esküvőnk után oda adta édes anyám így szólt: már leányom, az a szép abrosz legyen a karácsonyi abroszod. Minden évben ha eljön a szent este, ezzel te­rítsd le az asztalodat . . . Másra ne használd, a kis Jézusé legyen . . . (Leterítve az asztalt), így ni! Most hozzunk­ a kis Jézuska számára friss cipót. (Behozza.) Finom, piros, mint az alma... Igy, kis Jézusom! ezt neked szánjuk! Szegj belőle jó karét, ha megéhezel. (Leteszi az asz­talra) ... És a finom fonyatos kalács is a tied... finom ám! kakas tejes, vargyú vajas . . . (me­gint kimegy.) Ha megszomjaznál Jézuskám! arra is gondoltam , zöld mázos böerecskémbe hoztam édes tejet... Ez is a tied! (Megint kimegy.) Ke­mény a jászolod, édes Jézus! ezt a kis szalmát hoztam számodra, hogy édes anyád puha ágyacs­­kát vethessen gyönge szent testednek... Igy, kis Jézusom ! most már bejöhetsz szegény haj­lékunkba! (A kis szalmát az asztal alá teszi.) Péter (jön): így ni. Rendben van minden. Most már imádkozzunk, Vera!' '•* ' t’A II. fölv. Péterék istállójában, a pásztorlegénykék között. A III. fölv. elje angyalokkal a kis Jézus Pé­terekhez és örömét leli a szives ajándékokban.) A pesszimista. Ti sötét lelkek, kik sötétnek láttok mindent e vi­lágon, ébredjetek zord álmátokból s­értsétek meg a lét nagy gondolatát, az életet. Ismerjétek fel a min­­denség zűrzavarában a színek harmóniáját, ne néz­zétek a világot borongós színpadnak, melytől távol áll az igazságosság. Értsétek át, hogy célunk egy s­örök, hasson át benneteket ama gondolat, hogy egyek vagyunk a küzdőtéren a célt tekintve, milliók az eszközökre, utakra nézve. Értsétek ezt át s azt mondom nektek: megértetté­tek a lét nagy gondolatát, az életet. * *— Tehát vége! — mormolja fogai közt Derényi István számtiszt gyér világossága szobájában. — Mondhatom, igaza van Schopenhauernek! Ilyen a­­ világ! Sötét, mint a borult éjszaka; az emberi szív pedig érzéketlen, cállati­. S a pesszimista komoran vágja ágyára a könyvet, melyet oly sokáig olvasgatott. Lehet néhány órája is, hogy belekezdett s csak arra ébred fel, hogy már befejezte. Nem is olvasta, inkább ette a holt betű- i­két Hiszen annyira szive szerint beszéltek! Akár Csak az ő lelkéből szedte volna érzelmeit az író. Ma­jd felkel, néhány nagy lépéssel végigmért kisded szobáját egyszer-kétszer s tompa hangon mormolja: — Rossz, nyomorultul rossz ez a világ! Legrosz­­szabb, ami létezik, s az ember is csak kínlódó elem a nagy zűrzavarban. Minden érvényesülni akar,­­ sok színvegyülék a felszínre kerül, de hiányzik a harmónia — az igazi boldog létezés. Alakját csak most vehetjük ki tisztán. A lámpa gyenge fénye mogorva arcra veti világosságát. Fiatal, de komor, tejszínű, mégis sötét. Sötétté teszi az összeráncolt szemöldök árnyéka ... Tán a haragvó Jupiterhez hasonlíthatná az ember, de mikor oly fiatal, oly lányias. Felfedező bimbó még csak s máris fonnyadni kezd. Elhervasztja az élet zordon­­sága, mielőtt nyitni kezdene. Észrevette a világ ellen­téteit, de harmóniát nem tudott felfedezni köztük, életet talált, de boldogságát nem ízlelte meg s most már hinni sem tudja, hogy létezik a boldogság. Sze­rinte gondolat a­ csak, ténylegesség nélkül való gondolat. Sötét szemüvegén nagy, változatos világot lát mo­gorva színben, fény, világosság nélkül. Megnézi óráját: fél kilencet mutat. — Jól elolvasgattam — dörmögi alig hallhatóan. — Nyolcra ígérkeztem s már fél kilenc... Hamarjában összekészülődik. Nem nagy készülő­dés kell neki, hiszen csak a bátyjához megy. Az ég sötét, komor, mint a háborgó lelkiismereti, az idő fagyasztóan hideg, mint az élet, alapszín, har­mónia nélkül. Derényi is érzi ezt s erősen beburkolja magát téli bundájába. Sietve vág neki az utcának, jóformán észre sem veszi azt a nagy, zajongó embertömeget, mely fel s alá hullámzik; nem oly lomhán, egykedvűen, mint rendesen. Boldog családi körbe siet minden halandó. Nem csoda, karácsony este van! — Mama, ugy­e hoz ma nekem valamit a kis Jézuska ? — válik, ki a zűrzavarból egy kedves gyermekhang. — Hoz, hoz, kedvesem, csak légy türelemmel —*' hangzik rá mintegy elmosódva a felelet. Persze, karácsony este van ma, gondolja magában Derényi. Ma boldognak kellene lenni az embernek. Legalább az együgyűek, talán ezek is ni, azt tartják. Magamon ugyan tapasztalom, — tör ki keserűen a fájdalom a pesszimista ajkain. * — Esti lap, esti­ lap! — hangzik hirtelen mellette s a lámpa lénye kopottas ruhába öltözött asszonyra esik, ki dideregve szorítja szivéhez pólyába takart gyermekét. Olyan kérő, szenvedő arcú volt a Sze­gény! Beesett arcáról leritt a nyomorúság . . . Derényi mindezt látja. Valamelyes furcsa érzés támadt keblében. Mintha felkavarta volna valaki az amúgy is forrongó lelki hangulatát ! Megrendül a, nyomor vesztő képétől. . . Felkorbácsolt lelkében elemi erővel zúdul fel a keserűség elnyomott szava, hisz amit látott, az ret­tenetes. .. — No élet, most állj elő! Nézd ezt a nyomorgót s vágd szemükbe, hogy igazságos vagy! Talán be­csületessége miatt szenved a szegény s ezek itt selyemmé­ takarják bűneiket Felelj, ha tudsz! Csak azt ne m­oszdd, hogy igazságos vagy. Rád cáfol a keserves való. Ismerd be, hogy szenvedés, nyomor a létünk célja s megnyugtatod háborgó lelkiismerete­met. Mondd, hogy igazságtalan vagy s hogy rut sze­szélyed szerint osztod ki javaidat. De csak ismerd be rútságodat, valld meg, hogy nem érdemes élni e világon s reményeink célja a megsemmisülés. S e gondolat u­gy égeti a lelkét! Jóformán azt sem tudja, hova siet, de megy, mintha hajtaná valami. Ha fel is eszmél, nem lát örvendező arcot sehol. Pedig hányan sietnek el mellette boldogan, mosolygósan. Háborgó lelke azokra is borongós árnyékát vetíti. Nem tudja el­hinni, hogy­ valaki, hozzá még szegény, boldog is lehet ezen a nyomorgós világon. Az a nyomorgó asszony-arc ott lebegett szeme előtt . . . Nem tudta azt előzni onnan a rokonok szerető fogadása; hiába envelgett mellette a kis Ilaska naiv egyszerű szavaival, lelke folytonosan e gondolat kö­rül hullámzott: — Nem, nem lehet jó ez a világ; nyomorult, hitvány valami, mely szenvedni engedi annyi millió gyer­mekét ... — De Pista, az Istenért — iparkodik vigasztalni őt bátyja — mi­­ért már megint ? Még jóformán le sem ültél s máris kezded azt a régit... Hiszen ma karácsony... — Hadd kérlek! Tapasztalat, keserű tapasz­talat ... — Ej, mit tapasztalat! Talán megint az a hüteten

Next