Alkotmány, 1917 (22. évfolyam, 2-26. szám)

1917-01-02 / 2. szám

alkotmány. 2. szám. A pártkör tagjai ezután kocsikon, autókon a Várba hajtattak a miniszterelnök üdvözlésére, A miniszterelnöknél. A nemzeti munkapárt tagjai délelőtt tizenegy órakor gróf Tisza István miniszterelnök üdvözlésére megjelentek a miniszterelnökség palotájában. Jelen voltak a párt képviselőházi és báró Jósika Sámuel, a főrendiház elnökének vezetésével a főrendiház tagjai is, a főispánok, kültagok és a kormány tagjai. Munkapárti fenyegetés. Az üdvözlő beszédet a miniszterelnökhöz Desbov­­ács Ernő országgyűlési képviselő intézte, aki a kö­vetkezőket mondotta: — Nagyméltóságu Miniszterelnök Úr ! Szeretve tisztelt Barátom ! A háború harmadik újévén ki­fejezzük neked és a kormánynak pártunk üdvöz­letét. A magyar nemzet védekezik, hazáját, kirá­lyát védelmezi. A magyar nemzet régi dicsőségének legfényesebb napjai újultak meg. Hu szövetségesei egyesült erejével diadalról­ diadalra vitte lobogóit és végső győzelme kétes más nem lehet.­­ A monarchia távozó külügyminiszterének el­­vitathatatlan érdeme, hogy megtalálta helyes út­ját a kezdő lépésnek. Reméljük, amint azt az igen tisztelt új külügyminiszter úr egy hírlapi nyilatko­zat során már ki is jelentette, hogy a külügymi­nisztérium vezetésében beállott személyi válto­zás nem jelent egyszersmind politikai irányváltozást is. A nemzeti munkapárt élénk figyelemmel, de amel­lett saját erejének tudatában teljes nyugalommal nézi azoknak a személyváltozásokkal kapcsolatos eseményeknek irányát, amely irány a külügymi­nisztérium vezetésében beállott személyi változás­sal egyidejűleg a kettős monarchia másik állama ve­zető állásainak betöltésénél mutatkozik.­­ A román betörés megpróbáltatásaiból neked, kegyelmes uram, sok kijutott. Megvádolták, hogy nem gondoskodtál Erdély határainak védelméről, hogy el lehetetett volna kerülni a betörés okozta károkat. Mi, akik körülötted állunk, tudjuk, hogy amit ember megtehetett, te mindent megtettél. És a következmények neked adtak igazat. Seregeink keresztülgázoltak Románián. A háborús károkat, csapásokat elke­rülni szinte lehetetlenség. És a nemzet férfias erővel fogja elviselni ezt a csapást. — Kegyelmes uram ! Két és fél év előtt, amikor a nemzet megkezdte nagyszerű önvédelmi harcát, itt benn megszűnt a pártviszály. Régi ellenfeleink, ádáz pártpolitikai küzdelmek viselői, megértve az idő intő szavát, ha békejobbot nem is nyújtottak, fegyverszünetet kötöttek. Ez elég volt. Sajnos, a fegyverszünet végéhez közeledik. Az ellenzék újra faarcot kezdett. (?) Igazában csak a régit újította fel. Rég levitézlett vádakkal, személyes gyűlöl­ködéssel Meg akartak buktatni, kegyelmes uram. Ott támadtak minket, ahol a legfájóbb, a szívünk tájékán, mert ellened támadtak. Alkalmat keres­tek, hogy megbuktassanak, de célt nem értek el. Az országgyűlés megválasztott arra a legmagasz­­tosabb ténykedésre, hogy te koronázzál. Ez bán­tott odaát egyeseket. Irigyelték. És megválasztott az országgyűlés azért, mert Magyarország összes polgárai közül téged tartott arra legméltóbbnak, a leg­nemesebbnek, de egyszersmind méltó elismerését fejezte ki ezzel azért az emberfeletti munkásságért, amit a háború kezdete óta a magyar nemzet jövő­jének szolgálatában kifejtettél. — Kegyelmes uram ! Te visszaadtad parlamen­tünket önönmagának. Te megmentettél, megóvtál bennünket attól az örök szégyentől és egyúttal a halálos veszedelemtől is, hogy a világháború vihara a magyar parlamentet névszerinti szavazásokban találja. Veled voltunk a kemény pártközi harcok­ban, veled vagyunk most is. Az ellenzék újra harcot hirdet. Békés vitát, eszméknek nemes vetélkedését, azt igen , de személyes harcot, gyűlölködő, emésztő viszá­lykodást, bűnös az, aki ma felidéz és hazaáruló az, aki most téged cserbenhagy. — Ha ez ellenzék békés vitát indít, szívesen fogadjuk. De hogyha harcot kezd, olyant, mint a régi, állunk elébe. A munkapárt sem meghátrálni, sem tőled eltántorodni nem fog. Követünk a békés munkában, követünk a harcban, szívvel, hű ragasz­kodással és teljes bizalommal. A jövendő óriási feladatot ró ránk. A világháború nagy szociális gazdasági és pénzügyi kérdéseket vet fel; mély meggyőződésünk, hogy ezen nagy feladatok megol­dásának vezetésére a jövőben csak te vagy egyedül hivatva. Éppen ezért állunk melletted szilárdan, egy­ségesen, megbonthatatatlanul és megyünk veled. Becsülettel, békésen dolgozva, vagy harcolva mind­­ig, de megyünk előre és a nagy munkához a jó Isten neked, munkatársaidnak, családjaitoknak erőt, egészséget, boldog uj esztendőt adjon. (Él­jenzés és taps.) Gróf Tisza István beszéde. — Kedves Barátaim ! Ha azt mondom nektek , köszönöm, hogy eljötettek, köszönöm, hogy barát­ságtok, bizalmatok erejével felkerestetek, azzal mindent megmondtam, amit barát a barátnak, bajtárs a bajtársnak mondhat. Egy eseménydús esztendő bezártával, egy ma még homályban előt­tünk álló új esztendő küszöbén találkozunk. Ha szemünk mindenekelőtt a múlt felé vet egy vissza­pillantást, úgy a magyar nemzet lelkét közelről érintő, a magyar nemzet sorsára mély befolyással bíró eseményeken akad meg tekintetünk. Megemlékezés Ferenc Józsefről. — Nem beszélhetünk másról, míg arról a gyá­szos eseményről meg nem emlékezünk, hogy ebben az évben vesztettük el azt, aki Magyarország összes királyai között legtovább uralkodott e nemzet felett és akinél nagyobb, hivatottabb gondozója, istápja, gyámolitója a magyar nemzetnek soha nem volt. (Úgy van ! Úgy van !) Immár félszázadánál több annak a megváltó szónak, amellyel a magyar nem­zet Deák Ferenc ajkain át az ő királyi szivéhez szólt. Ez a királyi szív velünk volt egy félszázadon keresztül, egy bölcs és nagy királynak egész tisztult életbölcseletét az atyai szeretet egész melegével hatotta át. Jó és rossz időben együtt örült és bán­kódott a nemzettel, büszkén, ha a nemzet okot adott rá, egy atya aggodalmai között, amidőn a nemzet viselkedése (!) veszéllyel fenyegetett, bennünket; az ő gondozó, az ő őrködő keze volt ott körülöttünk és higyjétek meg nekem, vrziek idők, amikor csak az ő őrködő keze tartott ény szélén vissza bennünket. (Úgy vsa, 1 !) Fáj nekünk, hogy elvesztettük, de­­ a fájdalomnál a hála az isteni gondvis^ ■ hogy nekünk adta és ilyen hosszú időn át n.. ^vdtta őt és meghatott hála az isteni gondviselő unt azért is, hogy az ő elvesztése feletti gyászt s fájdalomnak a jövők feletti kinzó aggodalom nem kell párosulnia. — Én tanúbizonysés Hetek róla, hogy utolsó éveit megaranyozta az­ a tudat, hogy teljes biza­lommal tekinthet utódjára. Mindaz, amit az utolsó hetek és hónapok alatt látott és tapasztalt a nemzet, bizonyára arra indíthat bennünket is, hogy teljes hittel, teljes bizalommal, a legszebb reményekkel tekinthessünk a jövőbe. (Úgy van.!) — A lefolyt koronázás lélekemelő emlékeivel gazdagabban, engedjétek meg nekem, hogy rövi­den fussak át a koronázással kapcsolatos azon za­varó incidens felett, amelyről tisztelt szónokotok megemlékezett. 1 *­­ -4 nádorhelyettes-választás. — Kedves Barátaim! Köszönöm nektek a fér­fias érzésnek azt az egész hevét és melegét, amely a ti lelketekből felém csapott e zavaró incidens alkalmából, de engedjétek meg, hogy átadjam azt a jól érdemelt feledésnek. Én azt hiszem, hogy ez az elfogultság, ez a visszatetsző jelenség nagyon korlátolt körre szorítkozott. (Igaz! Úgy van !) Én azt hiszem, hogy az egész nemzet nagy zömének hangulatával az fér össze, ha ezzel a dologgal nem foglalkozunk.­­ Én csak két tényt akarok emlékezetünkben felidézni, az egyik az, hogy azokat az erősebb rend­szabályokat, amelyek ezt az elfogultságot előidéz­ték, nem kedvtelésből alkalmaztam. Alkalmaznom kellett egy végsőkig kiélesedett kényszerhelyzet­ben, alkalmaznom kellett a magyar nemzet érde­kében. Akkor is kellemetlen, nehéz kötelességnek tartottam, annak tartom ma is, amelyre azonban a teljesített kötelességnek nyugodt öntudatával tekinthetek vissza. A másik, amit mondani akarok, az, hogy talán több mint három évtizedes köz­pálya után joggal mutathatok reá, hogy a szemé­lyemmel vonatkozásban álló minden kérdést a leg­ridegebben a közérdek szempontjából mérlegeltem. Talán utalhatok reá, hogy azt a szempontot soha nem ismertem egész közéletemben, hogy az én egyéni érdekem, az én egyéni kedvtelésem ki­elégítést nyer-e. Személyemet előtérbe egész életem alatt talán kétszer, vagy háromszor helyeztem, olyankor, amikor egy-egy elveszettnek látszó és nem egyszer elveszettnek is bizonyuló pozíciót kel­lett megvédenem. — Nos, tisztelt Barátaim, ha most tőlem nem függő körülmények úgy alakultak, hogy természet­szerűleg nekem jutott egy általam eléggé nem méltányolható szerencse; annak a szerepnek a betöltése, amely minden királyhű magyar ember lelkét a legmelegebb, legerősebb hullámzásba hozhatja, mondom, ha nekem jutott ez a szerencse olyankor, amidőn az volt a meggyőződésem, hogy a közügynek ennék rovására (1) ha elzárkóznám ennek a szerepnek a betöltésétől, akkor én azt hi­szem, hogy van elég jogcím arra, hogy elvárjam politikai ellenfeleimtől is, miszerint ezt az eljáráso­mat ne kicsinyes személyes motívumoknak, ha­nem a közérdek szempontjának tulajdonítsák. (Általános elénk helyeslés.) — Ezek után engedjétek meg, hogy búcsút ve­gyek ettől a témától és kövessem t. szónokotoknak az elmúlt évben a monarchia vezető állásaiban fel­merült különböző változásokról szóló fejtegetéseik (Halljuk! Halljuk!) A külügyminiszter-változás. — Az én kedves barátom, a ti szónokotok, igen helyesen konstatálta azt, hogy a külügyminiszter személyében beállt változás nem jelent rendszervál­tozást. Ezzel tulajdonképpen el is mondott mindent, ami erről a kérdésről a nyilvánosság elé való. Rend­szerváltozás hiányára mutat az a körülmény is, hogy azt a jelentékeny államférfiút, aki nehéz idők alatt sikeresen vezette a monarchia külügyeit, sikerült olyan felelős állásban megtartani, ahol ér­­vényesítheti a maga nagyértékű személyes tulaj­donságait hazánknak és Ausztriának javára, érvé­­nyesítheti egyenesen a külügyi kérdések megvita­tása és elhatározása terén is.­­ Ami pedig utódját illeti, nem akarok a dolog­nak olyan, rám nézve igen kellemes, személyes olda­láról beszélni, amely utóvégre is a közügy szem­pontjából nem lehet irányadó, de utalhatok az új külügyminiszter úr nyilatkozataira, amelyek úgy abban a tekintetben, hogy a külügyi politika iránya nem változik, mint abban a tekintetben hogy a dualizmusnak és paritásnak feltétlen hive és hogy mi sem áll tőle távolabb, minthogy beavat­kozni próbáljon Magyarország politikai ügyeibe (Helyeslés), minden kételyt kizáró világosságot nyújtanak. jj.«« Az osztrák válságoki) .— Ami pedig az Ausztriában beállott kormány­alakulást illeti, engedjétek meg, hogy szokásom ellenére saját magamat idézzem, mielőtt erről a kér­désről beszélnék és szives emlékezetetekbe idézzem azokat rövid szavakban,amiket ugyanezen a helyen egy esztendővel ezelőtt elmondottam. Teszem ez azért, mert szükségesnek látom, hogy nem ert itt, a mi baráti körünkben, de mindenütt, ahonna­netalán figyelemre méltatják szavaimat, kétség­telen beigazolást nyerjen az, hogy amit most mon­dok, nem pillanatnyi benyomások, a pillanatnyi helyzet okozta szükségszerűségeknek folyamata, de egész egyéniségemmel összeforrt régi meggyő­ződésem. — Kedves Barátaim! Már két esztendővel ez­­­előtt utaltam a háború tanulságaira, utaltam arra, hogy minő végzetes, esztelen, botor dolog volna fel­támasztani a régi centralisztikus szellemet. (Általá­nos helyeslés.) Ezt hangsúlyoztam teljes nyoma­tékkal ezelőtt egy esztendővel és azután hozzá­tettem : (olvassa) «Három és fél századig laborált el a monarchia azon a nehéz problémán, hogy miként illeszthesse be a magyar nemzet egész erejét a maga nagyhatalmi céljainak szolgálatába. Mindazok az uralkodók, államférfiak, akik az osztrák császári birodalom erejének kifejlesztésén fáradoztak, abba a problémába ütköztek, három és fél évszázad súlyos megpróbáltatásait, szenvedéseit hozta az reánk mindannyiunkra azért, mert a meg­oldást soha nem a helyes utón keresték. Egy nem­zeti függetlenségünk, állami létünk romjain felépí­tendő nagy összbirodalom hatalma alá akarták vetni azt a nemzetet, amely soha, amíg egy magyar élni fog, egy ilyen felsőbb állami közületbe magát beleszántani nem engedi. És nem látták be azt, hogy az az erő, amit a magyar nemzet testi, lelki nagy tulajdonságai képviselnek, ott van, rendelke­zésükre áll, amely percben nem hatalmi szóval akarják magukhoz szólítani, hiszen nincs magyar ember, aki át ne érezné azt, hogy a magyar nemzeti lét egy erős dunamenti nagyhatalom létezéséhez fűződik.« Azután utalva a háború tapasztalataira, így foly­tatta: fc (Olvassa:) «Tisztában lehetnek ezzel végre mind­azok, akikben él az osztrák császárság nagyságá­hoz való hazafius ragaszkodás, egy olyan érzés. ( Kedd) 1917. január 2.

Next