Amerikai-Kanadai Magyar Élet, 1989. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1989-02-03 / 4. szám
16.OLDAL AMERIKAI KANADAI MAGYAR ÉLET 1989 február 3 MODERN HŐSÖK Eszembe jut rég letűnt időknek Vaspáncélos, délceg daliája. Malomköves Toldi és Kinizsi, Ki az ellent két kézzel kaszálja. Ugyanakkor elvisz képzeletem Lövészárkok halálörvényébe. Lángbetűvel vésődik szivembe Sok véres harc, vad pokoli képe. A katonák — régi, jó időkben — Szemtől-szemben nyílt harcban csatáztak. Pajzs védte a páncélos testüket, Harcában a kardnak, buzogánynak. Akkor még az erő volt a fontos. Akkor még a szilaj harcos győzött, De letűntek lassan a századok És letűntek a páncélos hősök... Ki most ott küzd a „modern” harctéren Mindmegannyi a csatáknak hőse... Erőst, gyengét ezer halál kísért És csak a szerencse óvja tőle. Srapnell, gránát pusztító tüzében Lövészárok védelmet nem adhat. Felrobbanó aknák görgetege Maga alá temet századokat. Gázbombáknak bűzös illatában ott lappang a százezernyi halál. Testet szaggat, életeket olt ki A kis golyó, hogyha testet talál. Havas hegyek görgő lavinája. Harcot csinál ott is, ahol nincsen. Harcolni kell a vízzel, a sárral Harcba száll a modern harcban minden. Sokszor nincsen napokig mit enni És víz nélkül száradnak az ajkak. Betegségek kelnek, hollószárnyra. Szívet ölnek, életet rabolnak. És a poklok e lángtengerében Vézna bakák szállnak ádáz harcba. Gyenge ifjak, vén, öreg katonák S mindegyiknek tűzben ég az arca. A halálnak ezer játékában Büszkén, bátran, elszántsággal állnak... A legdrágább kincsei ti vagytok Szürke bakák a magyar Hazának. Bár csodálom vaskezű Kinizsit, Ki két kézzel harcolt a csatába’... Legnagyobb hős azért mégis te vagy: Modern harcok magyar katonája! FELVIDÉKI MAGYAR KITÜNTETÉSE Az Erdélyi Világszövetség, magyarságmentő, önfeláldozó munkásságának és a népek nemzeti önrendelkezése érdekében folytatott bátor és becsületes munkájának elismeréseként az „Erdélyi Becsületrend Csillagát” adományozta P. Hites Kristóf bencésnek, a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya elnökének. Az Erdélyi Világszövetség felkérte Dr. Nádas Jánost, hogy a Szabadvilági Magyarok 5. Világkongresszusa alkalmával nyújtsa át a kitüntetést és a díszes otlevelet a kitüntetettnek. Magyarrá lett keleti népek Értékes, hiányt pótló munkát adott az olvasó kezébe a Panoráma kiadó, Szombathy Viktor és László Gyula szerkesztésében. A kötet azoknak a népeknek az eredetét, kilétét próbálja tisztázni, akik a honfoglalás után csatlakoztak a magyarsághoz, illetve telepítették be őket a Kárpát-medencébe. Mivel őstörténetünk kutatása hosszú időn keresztül nem volt éppen kívánatos, hiszen eldöntött tényként, „készen kaptuk” eredetünket, rokonainkat, ősi kultúránk mibenlétét, ezért az a kutatógárda, amelyik saját útját próbálta járni, még csak most kísérli meg összegezni, viták során kiérlelni elképzeléseit. A kötetben jelentkező bizonytalanságok, ellentmondások mind azt bizonyítják, hogy felelősséggel megírt munkát kap az olvasó kézhez. Igazát éppen a bizonytalansága garantálja. Miért fontos — teszik fel a kérdést sokan — tudni azt, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk? Azon túl, hogy a természetes emberi kíváncsiság — ami minden tudomány alapja — kielégítésére szolgál, segít megszüntetni a történelmünk során oly gyakran felbukkanó, „kollektív kisebbségi érzésünket” és a kiszakítottság, az „egyedülvalóság” érzését. Mert a kötet elolvasása után napnál is világosabb, hogy nincs még egy olyan népe Európának, amelyiknek annyi rokona élne, olyan szerteágazó gyökerei lennének, mint a magyarságnak. Ahogy László Gyula régész professzor írja a kötet előszavában: „...nemhogy egyedül lennénk, hanem az Eurázsia középső sáván végigvonuló hatalmas területnek úgyszólván minden népével rokonok vagyunk, a messzi Kelettől a távol Nyugatig.” Természetesen a rokonság fogalmát nem szabad leszűkítenünk a nyelvrokonságra! Népünk „alapokmánya” a vérszerződés. Benne ötvöződött egy néppé hét (vagy tíz) törzsünk más-más múltú népe, az Álmos által „őshazából magával hozott” szövetséges népeknek „megszámlálhatatlanul nagy sokaságával”. Milyen népeket tárgyal a kötet? A székelyeket Balás Gábor foglalja össze nagy irodalmi kitekintéssel. Minden olyan jelentős szerző véleményét hozza, akik számottevően kutattak e területen. Elévülhetetlen érdeme, hogy a régi, ismert auctorok mellett Werbőczi Istvántól kezdve Hunfalvy Pál, Nagy Géza, Jakab Elek, Thúry József, Sebestyén Gyula, Hóman Bálint, Mályusz Elemér, Németh Gyula, Bodor György és még sok neves kutatónak a véleményét is megismerhetjük e nagy népcsoport eredetéről. Végleges választ a kutatások mai állása szerint Balás Gábor sem adhat, de figyelemre méltó megállapítása: „...bár mindkét magyar népcsoport finnugor jellegű nyelvet beszélt, jelentős részük antropológiailag a törökökhöz volt hasonló. Minden bizonnyal törökül beszélő vezető rétegnek is kellett lennie. Nem vagyunk tehát egymástól lényegileg idegenek, legfeljebb a keveredési aránynak megfelelő embertani tulajdonságokban és tájjelegekben lehet eltérés.” A kazárokról és kabarokról Fodor István ad jó összefoglalást: „Azt mondhatjuk csak teljes bizonyossággal, hogy az egykori kazárok, bolgártörökök és alánok beolvadásuk után szerves alkotóelemei lettek a középkori magyarságnak, s attól sem nyelvükben, sem kultúrájukban nem különültek el, aminek már a honfoglalás kori régészeti emlékanyag vizsgálatánál is tanúi lehetünk.” A besenyők, űzök és kunok megtelepedéséről hazánkban Pálóczi Horváth András tudósítja az olvasót. Az első besenyő csoportok valószínűleg akkor érkeztek hazánkba — írja —, amikor Taksony fejedelem (955— 970) diplomáciai okokból egy besenyő hercegnőt vett feleségül. Krónikáink arról nem tesznek említést, hogy azok nagyobb, zárt etnikai csoportban Magyarországra költöztek volna, de kisebb szórványok bizonyára menekültek ide az 1060—1070-es években, elsősorban Erdélybe. A kunok eredete éppoly vitatott, mint más, Belső-Ázsiától a Kárpát-medencéig eljutott török népeké. 1239 húsvétján, a Radnai-hágón érkeztek Kötöny vezér kunjai hazánkba, hogy IV. Béla oltalma alatt megtelepedjenek. Bár a következő évek kunellenes hangulata nem kedvezett a megtelepedésnek, a források mégis hét kun nemzetséget tartanak számon, akik itt maradtak, és napjainkig tovább élnek, mint egy sajátos néprajzi csoport. Hazánk egyik legnagyobb etnikai csoportjának, a jászoknak beköltözéséről éppúgy nincs pontos adatunk, mint a kunokról. Hosszú idő elteltével derült csak ki, hogy a kunokkal együtt egy másik népcsoport is bejött az országba, akiket a továbbiakban jászokként kellett számon tartani. Eredetükről Tóth János és Tóth Marianna ad értékes összefoglalást, hazai történetükkel Szabó László ismertet meg. A polovec vagy palóc népcsoport, ha igaz az, hogy a XI—XII. században a magyar állammal kapcsolatba került keleti népek kun elnevezése gyűjtőnévként fogható fel, akkor ők is e csoportba tartoztak. Betelepedésük időpontja szintén vitatott. Történetüket Bakó Ferenc foglalja össze. Végül nem múlt el nyomtalanul — mármint etnikai hatását tekintve sem — a török hódoltság ideje. Praznovszky Mihály, e téma kiváló ismerője szerint a hódoltság kori élete nem lehet a tankönyvek sematika ábrázolásával elintézni: a török sárcolt, a magyar jobbágy fizetett. A mindennapi gyakorlatban sokkal bonyolultabb kapcsolat alakult ki a két nép között. A törökök kiűzése után it maradt és kereszténnyé lett volt katonák magyar nőket vettek feleségül családot alapítottak és beolvadtak a magyarságba, színezve ezzel is népünk nyelvi, tárgyi és szellemi műveltségét, valamint embertani arculatát. Az Utazások a múltban és a jelenben című sikeres sorozat egyik szerkesztője — és három sikeres kötet szerzője — Szombathy Viktor már nem él. Elévülhetetlen érdeme, hogy ragyogó stílusban közölt olyan történeti eseményeket, tényeket, amelyek a „magas” tudomány szűrőjén sem akadtak volna fönn. Mint szerkesztő, László Gyulával együtt, jó érzékkel választották ki azokat a témákat, amelyek mellett „elmentek” más szerzők és kiadók, talán mert nem tartották éppen akkor időszerűnek a témát, holott a tudományos megismerést a vita viszi előbbre — ha van mivel és kivel vitatkozni. A munka erőssége abban rejlik, hogy megismerteti az olvasót olyan nézetekkel is, amelyeket eddig aligalig hallottak. Igazi tudományhoz méltó szerénységgel több kérdőjelet hagyva a következő kutatógenerációra, mint kategorikus választ. A recenzens csak egyet hiányolhat: nincs a kötetben embertani összefoglalás. Pedig szinte sztereotípiaként emlegeti minden szerző, hogy a történelem segédtudományai — régészet, néprajz, embertan stb. — sokat segíthetnének. Mégis, leginkább csak a régészet eredményeit veszik figyelembe, holott nemcsak Diogenész hordója a fontos, hanem maga Diogenész is. (Panoráma) (Magyar Nemzet) Hankó Ildikó Az elmúlt év november 13-án és 14-én a California Fullerton egyetemen tartotta meg az International Society for Trans-Oceanic Research nemzetközi őstörténeti kutatócsoport alakuló gyűlését. Képünkön: Dr. Hideo Matsumoto, Dr. Otto J. von Sadovszky, Dr. Kiszely István és Fotos Márton. „Az Istenes honfoglalók ” (The Godly Conquerors) j Prof. Badiny Jós Ferenc tanulmánya, amelyben összehasonlítja Szent István, azaz I. István korát az Árpádi magyar élettel. Megrendelhető: $3.00 + $1.00 postaköltséggel. Turul Translations P.O.Box 92532 Rochester, NY 14692 |