Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 1997. január-június (107. évfolyam, 1-26. szám)

1997-05-02 / 18. szám

16­ OLDAL Újítások? Folytatás az előző oldalról tulajdonosai a legtöbb esetben nem vették rossz néven az ilyenfajta érdeklődést. Mikor például 1982-ben egy kissé ütődött csavargó, név szerint Michael Fagan, az őröket kijátszva valahogy belopta magát a Buckingham Palotába, sőt, még a királynő hálószobájába is beférkő­zött, ezzel nem követett el semmiféle törvénybe ütköző bűncselekményt és végül csak azzal tudták bíróság elé állítani, hogy egy héttel korábban ellopott a királyi palota pincéjéből egy félüveg bort. De­­ magánlaksértést nem követett el, mert ilyen ügyről, Arany János szavaival élve „mit sem tud a corpus juris" - legalábbis Angliában. Most azonban a közvélemény, mint Csipkerózsika, kezd lassanként felocsúdni örök álmából és egyre többen követelik a hatósági beavatkozást, illetve az erre szóló törvényes felhatalmazást. Hétről-hétre hippik, cigányok, állandó lakcímmel nem rendelkező, vagy lakókocsikban élő nomádok lepik el a mezőket, legelőket, letiporják a termést, kutyáik megesznek csirkét, bárányt, ők maguk nyitva hagyják a kapukat, melyeken aztán kiárad a jószág. Most törik rajta a fejüket az illetékesek, mit lehetne tenni, mert az érintett hippik stb. azzal érvelnek, hogy ősi szabadságjogukkal élve kint akarnak lenni a szabadban, a természet lágy ölén, így csúszott át a szabadságszerető Anglia - ezen a téren legalábbis - a ló másik oldalára. És ebből az évszázados szabadságszeretetből folyik az, hogy az angolok többsége úgy irtózik mindenféle hivatalos okmánytól, mint ördög a szenteltvíztől. Régi mondás, hogy a kontinens országaiban minden tilos, ami nincs kifejezetten megengedve, míg Angliában vi­szont minden szabad, ami nincs kifejezetten megtiltva. Ennek ellenére az utóbbi időben mégis felvetődött a gondolat - legalábbis kormánykörökben - hogy talán célszerű lenne újra bevezetni a személyazonossági iga­zolványokat. Ez nyilván az Európai Unió brüsszeli központjának a kezdeményezésére - illetve mondjuk ki: nyomására - merült fel - és erre tört ki az általános felhördülés. Angliában senki nem köteles semmiféle okmányt magánál tartani - még a hajtási jogosítványt sem. Úgyhogy mikor 1939 szeptemberében, közvetlenül a háború kitörése után - de akkor is a hadállapotra való tekintettel és parlamenti felhatalmazással a kormány bevezette a személyazonossági igazolványokat, az an­golok kénytelen-kelletlen beletörődtek. Hogy aztán ezzel az intézkedéssel hány német, vagy japán kémet sikerült lefülelni, arról nem szól a fáma. Annyi azonban bizonyos, hogy a háború befejeztével a személyazonossági igazol­vány lényegében elvesztette létjogosultságát. De mint ahogy az már lenni szokott, a bürokrácia Angliában is bürokrácia és így a személyazonossági igazolvány, mint intézmény, formailag legalábbis érvényben maradt, noha lényegében már elszállt belőle a lélek. Így történt azután, hogy az ötvenes évek eleje táján egy rendőr valahol személyazonossági igazolványt kért egy angoltól. A szabadságjogaira féltékenyen őrködő polgár megtagadta a felszólítást azzal, hogy a háborúnak már régen vége - és így ő nem mutat fel semmiféle ilyen okmányt. De a hatóság is görcsösen kitartott a maga jogai mellett, úgyhogy az illetőt bíróság elé állították. A bíró - ugyan­csak kénytelen-kelletlen - szinte névleges pénzbüntetést szabott ki az illetőre, de ezt is felfüggesztette, majd az ítélet indokolásában kimondta: igazán ideje volna, hogy a kormány végleg eltörölje ezt a háborús csökevényt. Ettől aztán vérszemet kaptak az angolok: egy jókora csoport London szívében, a Trafalgar-téren hatalmas máglyát rakott és ezen égette el az odasereglett fotóripor­terek nagy ujjongása közepette a gyűlölt okmányokat. Erre aztán a kormány is felébredt a tespedésből és 1952 februárjában a személyazonossági igazolványokat végleg eltörölték. Mért akarják tehát most újra bevezetni? Hogy azonban a dolog praktikusabbnak tűnjön, az elgondolás az, hogy a személyazonossági igazolványt egyesítsék a hajtási jogosítvánnyal, mely aztán még útlevélként is szolgálhatna az Európai Közösség tagállamaiban. De mi legyen az ilyenfajta okmányon: Nagy-Britannia piros­­fehér-kék átlós lobogója, a Union Jack, vagy a Közösség jelvénye, a kék kör, rajta a tagállamokat jelképező 12 aranycsillag? A bevezetőben azt mondtam, hogy az angolok „fel­találnak" régi dolgokat. De azért nem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy az angolok nem találtak fel elég eredeti újítást, így például az ötször akkora népességű Egyesült Államokat leszámítva az angolok nyerték a legtöbb Nobel-díjat, ők találták fel - többek között - a kompjutert, a hűtőszekrényt, a villanymotort, a sztetosz­kópot, a műselyem­fonalat, a gőzturbinát, a rozsdamentes acélt, a harckocsit, a televíziót, a penicillint, a radart, a lökhajtásos motort­­ és a Concord-ot, a hangterjedési sebességnél gyorsabban repülő szuperszonikus repülő­gépet, vagy legalábbis ennek a fontosabb felét - Newton­ról, Jenner-ról, Lister-ről, és sok másról nem is beszélve. Az angol tehát szigetlátó és néha szemellenzővel nézi a külvilágot - de azért nem egészen elveszett nép... AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA/SZABADSÁG Kabosról... Folytatás a 12. oldalról 1941-ben. És egy adat halálának a körülményeiről. Ennyi: „He collapsed while acting in the Greenpoint section of Brooklyn." Vagyis: színi-előadás közben összeesett Brooklyn Greenpoint nevű negyedében. Öt­venhárom esztendős korában. Bizonyára magyar előadás volt. Vajon mi volt a darab címe? Vagy csak úgynevezett „one man show" volt? Egyedül a színen? Kettesben az árnyékával? Mi volt az utolsó szava a színpadon? Szaknyelven szólva: mi volt az „abgang"? Mennyien voltak a nézőtéren? Milyen épület volt az? Brooklyn Greenpoint nevű negyedében? Sokáig kérdezősködtem, de senki sem volt ott közeli és távoli ismerősök közül azon az előadáson, sőt, mintha senki sem emlékezett volna rá a „régiek" közül olyan nagyon. Mintha nem lettek volna emlékezetes sikerei, mintha valamiképpen nem vették volna észre annyian, mint hinné az ember. Pár év múlva aztán Amerika háborúban volt már, akkor minden gyorsan megváltozott, Hollywood keresni kezdte az akcentussal beszélő színészeket, akkor fedezték föl Szőke Szakállt is, üzletvezető kellett Bogey night-club­­jába, a „Casablanca" című filmben, talán ha azt az időt még megéli Kabos, ha nem esik össze a színpadon már 1941-ben, Brooklyn Greenpoint nevű negyedében... Nem lehet tudni. És hová lett Kabos István György, a fia, akiről olyan büszkén szólott és akivel Amerikába hajózása előtt együtt töltött 10 napot Londonban? Életében utol­jára. Sokáig nyomoztam, érdeklődtem, aztán föladtam. Most szép kitüntetést kapott. Posztumusz­ írónak, vagy történésznek, aki előtt még sok-sok esztendő áll, érdemes lenne fölkutatni, hány magyar politikusnak. (NEVESSÜNK!) -Halló, tisztelendő atyám? Leszámoltam a múlttal, ahogy megígértem ... 1997. május 2., péntek írónak, művésznek érdemeit ismerték el utólag, halála után, mennyien kaptak síremléket szülőhazájuk egyik temetőjében évtizedekkel a haláluk után? Jókora kötetet lehetne összeállítani ebből és a kötetnek azt a rövid címet adni: „Posztumusz". Biztos, hogy sok-sok példány kelne el ebből a kötetből. Posztumusz.

Next