Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2010. január-június (120. évfolyam, 1-30. szám)
2010-05-07 / 23. szám
Várkonyi Tibor Nagy irodalmi ünnepre készült Port-au- Prince, Haiti fővárosa azon a tragikus napon. Váratlan vendégek fogadására. Hagyomány, hogy a szigetről elszármazott írók, jelentős díjak kitüntetettjei az Étonnants Voyageurs (innen a fesztivál neve is: Váratlan utazók) hazaérkeznek, és napokon keresztül alkotásaikról beszélnek, fölelevenítik élményeiket. Haza is érkeztek, el is helyezkedtek hoteljükben, amikor január 12-én, délután pontosan 16 óra 52 perckor megnyílt a föld. És mert szemtanúk voltak, napra pontosan két hónappal később egyelőre soványka terjedelemben, de könyvalakban megjelentették az első irodalmi riportokat. Lionel-Edouard Martin elmeséli a pillanat döbbenetét. Az idős író úgy érezte, mintha ketrecbe zárták volna, az is megmozdult alatta, majd több percnyi néma csönd. Az első sokk után valaki kiállt az épen maradt erkélyre és lekiáltotta az alul lévőknek: „A költő él, a költő él!” Volt, akit az eseményszerű beszámolón túl a fantáziája is magával ragadott. Yvon Toussaint, a belga Le Soir hajdani nagy riportere fölfedezte (ami mellesőleg köztudott volt), hogy volt egy névrokona, haiti orvos és szenátor, akit 1999. március elsején politikai ellenfelei meggyilkoltak. A riportert ezúttal az átélt élmények hidegen hagyták, az emléknapra nem a földrengésről írt könyvet, hanem ismeretlen elődjének lemészárlásáról. Úgy gondolta, ez érdekesebb. És igaza volt, mert amikor elutazóban névre szólóan taxit hívott, a sofőr így köszöntötte: „Jó napot Toussaint, hogy vagy? Hazajöttél?” A szigetlakók zöme azonban nem tud ezekről a friss könyvekről. Nemcsak azért, mert többségük analfabéta, hanem azért is, mert a borzalmas napok tovaszálltak ugyan, de nagyrészük élete alig változott. Az első nagylelkű segélyek megérkeztek, a pokol túlságosan föltűnő nyomait eltüntették, de Port-au-Prince külső képe mindezt alig mutatja. Az életbenmaradottak nagy része két hónap után is a szabad ég alatt hal sokszor özönvízszerű esőben, porban és sárban, szeméthegyek és trágyahalmok között. Mesélnek nekik arról, hogy a tervezőférben lévő új házak ellenállnak a földrengéseknek, a romok nem temethetik majd őket maguk alá, de ők egyelőre arról álmodnak, hogy hamarosan talán széles és kényelmes sátrakban húzódhatnak majd meg, amelyek a felhőszakadásoktól óvnak. A rádióból nap mint nap azt hallják, hogy a nagylelkű adományozók már eddig is százmillió dollárokat juttattak el Haitiba. És minél szaporábbak a jóhírek, annál kevésbé értik, hogy lehetséges, hogy a város arculatán ez alig látszik. A kórházak folyosóin mondhatni ezrével a rajongó, ellátatlan sebesültek, az iskolák téglahalmok, tömegek tengődnek a négyszáz nyomorúságos táborban a legelemibb higiéniai követelmények, világítás, elektromosság nélkül. Ha csak parányit is bízhatnának a közeljövőben, talán más volna a hangulat, de mitől is várhatnák ezt? A kiosztott élelmiszersegélyek csak néhány napra csillapítják az éhséget és a szomjat, a hét végére nem marad semmi, a kiszáradt, hasmenéstől gyötört gyerekek bajaira nincs gyógyszer. Az ENSZ fejlesztési alapja „Cash for work” (munkáért pénzt) napi négy-öt dollárt fizet a romok eltakarításáért, a még hasznosítható anyagok összegyűjtéséért, a szeméthegyek elhordásáért, de mire mennek belőle? A sziget kormányától szinte senki sem vár segítséget. Nem azért, mert nem volna a helyén, ne igyekeznék a nemzetközi szervezetekkel együtt gyorsan rendet teremteni, de az a vélemény, hogy tehetetlen, köztisztviselői korruptak. „Semmilyen kormánysegély nem jut el hozzánk. Nincs terv, nincs elképzelés, merre tovább” - panaszkodik egy összeomlott iskola igazgatója. És hozzáteszi: „Mindent magunknak kell megszerveznünk”. Az egykori Pétionville Club hajdani golfpályáján négyezer család él összezsúfolva, hozzávetőlegesen ötvenezren. Most az a veszély fenyeget, hogy az új Port-au-Prince zűrzavarban alakul ki, és nyomban ismét romok alá temetkezik. Minden rögtönzött, átmeneti. Öt nagy tömb maradt viszonylag épen, néhány főútvonal, ahol lelhető csekély ivóvíz, zuhanyozó, latrina, csúszós talajon segélyhely, nyíltszíni templomok, a kiskereskedők a szabad földre terítve árulják gyümölcseiket, főzelékeiket, fűszereiket, cipőt, ruházatot, két kézihajtású, özönvíz korabeli Singer varrógépen foltoz a „vállalkozó”. Nyílt a hajdani fővárosban már két fodrászműhely is, meg egy-két „szépségszalon”, ahol a várakozók egymás nyakára hágnak. A városban gyermekek hordái bolyonganak céltalanul, néhány becsületes pedagógus igyekszik szemmel tartani őket, ne lehessenek bűnbandák martalékai. Éjszaka mindössze kétszáz önkéntes rója a kivilágítatlan utcákat, mert a rendőrség és az ENSZ katonái a késői órákban már nem mernek járőrözni. A humanitárius szervezetek az asszonyokat és a leányokat féltik a nem kívánt terhességtől és a nemi betegségektől, főként az AIDS-től. Igaztalan volna azt állítani, hogy a világ nem tesz eleget emberbaráti kötelességének, hiszen nemrég New Yorkban az ENSZ konferenciája száz tagállam küldöttségének jelenlétében tízmilliárd dollárt szavazott meg Haiti teljes újjáépítésére. Pontosan annyit, amennyit a szakértők szükségesnek tartottak ehhez az embertelennek látszó feladathoz. Ban Ki-mun, a világszervezet főtitkára személyesen vállalta a lélekébresztő és a mozgósító szerepkörét, úgy is nevezte a találkozót, hogy az „randevú a történelemmel”. Az elkövetkező másfél évre ötmilliárd dollárt szánnak, amit a főtitkár „rendkívüli nagylelkűségként” üdvözölt, ebből egyelőre átmeneti fedélt próbálnak húzni a szabad ég alatt hálók feje fölé, ideiglenes menhelyeket, hogy a várható esős évszak ne gyilkoljon tovább. Az annyit kárhoztatott kormányzatnak hosszabb távú tervei vannak. Az ország ellátására erőteljesen fejleszteni szándékozik a mezőgazdaságot, újjászervezni az államigazgatást, az infrastruktúrát, Portau-Prince-ben új városközpontokat kialakítani, de amennyire lehet, a lakosság zömét új falvakba terelni, teljesen fölszámolni a jelenlegi, sőt a tragédiát is megelőző kloáka állapotokat. Az előkészítő konferenciákon nemzeti megújulást képzelnek el. Azt remélik, a gazdaságot olyan harmonikusan szervezhetik meg, hogy a lakosság ésszerűen telepedjék le az új központokban, decentralizálnak, hogy fölszámolják a fullasztó Port-au-Prince-et. Csakhogy - véli Jean-Yves Barcelo, az ENSZ Habitat programjának szakértője - a nyugati segítőkészek álmodoznak, miközben látomásaiknak a kiábrándító valósághoz vajmi kevés a közük. „Az új ország sajnos kísértetiesen ugyanolyan lesz, mint a régi volt - fejti ki szkeptikusan. - Csak szerény változtatásokra van esély, Haiti koldusszegény volt a földrengés előtt, és ugyanaz marad az újjáépítés után is”. Ennek kiegészítéséül Bellerive, a szigetország kormányfője azt vallja, „mi természetesen versenyképes, újításokra hajlamos gazdaságot szeretnénk fölépíteni, a közoktatás fejlesztésének köszönhetően esélyegyenlőségre törekvő társadalommal, de egyelőre ez álom. A valóság az az állapot, amelyben ma élünk”. Alakult egy olyan társaság is, amely „Gyorsan építkezőknek” keresztelte el magát, elnöke azt hirdeti, a tét minél sietősebben és minél több embernek a lehető legkevesebb pénzből otthont teremteni. Szerinte sokkal olcsóbb volna megerősíteni a megrongálódott, de viszonylag épen maradt épületeket, olyan masszívakká tenni őket, hogy ellenállóbbak legyenek a földrengésekkel szemben, mintsem mindent lerombolni és újjáépíteni. Marad azonban az alapvető, mondhatni történelmi dilemma. A miniszterelnök szerint úgyszólván minden együtt volna a rémfőváros fölszámolásához. Van építészeti terület, folyóvíz, adottak a higiéniai viszonyok, a munkahelyteremtési lehetőség. Csak egy valami hiányzik: a költözési szándék. Mindenki görcsösen ragaszkodik a „központhoz”. Ahhoz a „központhoz”, amely már nem létezik. Inkább a „valahogy megélek majd” kockázatát, a bádogvárosi létet vállalják változatlanul, mint a biztos, állandóságot jelentő otthont. Feltehetően nagyrészt pszichológiai motívumok magyarázzák ezt. A „Papa Doc” és a „Baby Doc” diktatúrák szörnyű öröksége, a vudu szekta által kiirthatatlanul a telkekbe égetett félelem. Talán ebben rejtezik annak a titka is, hogy Haiti szerencsétlen népe vár, valami csodában reménykedik, de közben indokoltan csügged is. HÉTRŐL-HÉTRE TALLÓZUNK A MAGYARORSZÁGI NÉPSZAVA SZÉP SZÓ MELLÉKLETÉBŐL. oõö ) 'SoCfi ^(U> ■ ■■ ) szép szó 2010. MÁJUS 7., PÉNTEK I IS