Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2011. január-június (120. évfolyam, 1-25. szám)

2011-05-12 / 19. szám

14 I NÉPSZAVA SZABADSÁG kultúra Az ördögök ügyvédje Rákócza Richárd A Holocaust-évforduló kapcsán eheti lapszámunkban több té­mába vágó írást is közlünk. A magyar zsidóság deportálásért is felelős Adolf Eichmann ötven évvel ezelőtt kezdődött perében dr. Robert Servatius német ügy­védet kérte fel. Nem véletlenül: a kölni jogász komoly gyakorlatra tett szert a háborús bűnösök vé­delmében Nürnbergben, noha sikerei csak részlegesek voltak. Servatius 1894-ben született Kölnben. Az első világháborúban tüzértisztként szolgált, a második­ban is magára öltötte a Wehrma­cht csukaszürke uniformisát, és az őrnagyi rangig vitte - feljebb való­színűleg azért nem, mert nem volt párttag. Miután hazája a második világháborút is elveszítette, vissza­tért polgári foglalkozásához egy igen hálátlan feladatot választva: a Nürnbergben felelősségre vont nácik jogi képviselője lett. Híres vádlottakat is védett; a legismertebb közülük Fritz Sauckel (1894-1946) volt, aki a náci Németország által megszállt területeken a rabszolgamunkát szervezte meg rendkívül sziszte­matikusan, igazi német alaposság­gal. Bajor származású volt, már a kezdet kezdetén, 1923-ban tagja lett a Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak (NSDAP), büsz­kén birtokolta az 1395. számú tag­sági könyvet. Egy évre rá megnő­sült, tíz gyereke született. Az 1933-as hatalomátvétel után Thüringia régense lett és a Reichstag képviselője. 1934-ben tiszteletbeli obergruppenführeri rangot kapott mind az SA-ban, mind az SS-ben. A második vi­lágháborúban a kasseli kerület bi­rodalmi védelmi komisszárja lett. 1942-ben Hitler helyettese, Mar­tin Bormann ajánlására nevezték ki Generalbevollmächtigter für den Arbeitseinsatzer, azaz ő lett a munkaügyek megszervezésének teljhatalmú, közvetlenül Hitlernek felelős biztosa, aki teljes egészében átlátta, irányította és ellenőrizte a Harmadik Birodalom hatalmas munkagépezetét. Miután a fiatal férfiak front­ra hajtásával egyre nagyobb lett a munkaerőhiány Németország­ban, külföldön toboroztak. Sok tízezren mentek önkéntesen, a legtöbben Franciaországból, de az emberek zömét vitték: a hábo­rú csúcspontján ötmillió külföldi dolgozott a náci birodalomban, és közülük csak kétszázezren voltak klasszikus vendégmunkások. Sauckel azért került Nürn­bergben a fővádlottak közé, mert az Arbeitseinsatz irányítójaként hozzájárult az agressziókhoz és a háborús bűncselekmények elkö­vetéséhez, nem beszélve a rabszol­gamunkásokkal szembeni állatias bánásmódról. A nürnbergi fele­lősségre vonásnak több köre volt, Sauckelt azonban a legfelsőbb szintű gonosztevők társaságában állították bíróság elé, olyan nagy­vadakkal egyetemben, mint Hans Frank, Rudolf Hess, Wilhelm Keitel vagy Herman Göring. Dr. Servatius védekezése arra épült, hogy az Arbeitseinsatznak semmi köze nem volt a kizsák­mányoláshoz, a szervezet egysze­rűen csak optimalizálni próbálta a gazdaság munkaerővel történő ellátását. A védelem tagadta, hogy a rabszolgaság bevett intézmény lett volna a náci Németországban, és azt is, hogy bárkit készakarva halálra dolgoztattak volna. Állí­tották, hogy senkivel nem bántak rosszul. Ez a taktika nem igazán vált be. Servatius örökre el kellett bú­csúzzon ügyfelétől, aki ezután már csak azért izgulhatott, vajon kivel lesz találkozója: a London és Nürnberg között ebben az időben sűrűn ingázó brit mesterhóhérral, Albert Pierrepoint királyi ítélet­­végrehajtóval, aki pillanatok alatt és minimális szenvedéssel küld­te ügyfeleit a másvilágra, vagy az amatőr amerikaival, Woods őrmesterrel, akinél néha bizony lassan mentek a dolgok, ráadá­sul­­ véletlenül vagy sem, ezt ma már nem lehet megállapítani - a visszalendülő csapóajtó rendsze­resen arcul csapta a kötél végén zuhanó elítéltet. Sauckelnek nem volt szerencséje, neki az őrmester jutott, így tizennégy percig tartott a dolog (noha még mindig jobban járt, mint Keitel tábornok, aki csak huszonnégy perc elteltével múlt ki végérvényesen). Sauckel még a bitó árnyékában sem érezte úgy, hogy valami rosszat tett volna, utolsó szavai így hang­zottak: „Ich sterbe unschuldig, mein Urteil ist ungerecht. Gott beschütze Deutschland!”, azaz: ár­ tatlanul halok meg, az ítélet, amit ellenem hoztak, igazságtalan. Is­ten óvja Németországot. Sauckel halálos ítéletén sokat vitatkoztak a történészek. Voltak, akik úgy tartották, a munkaerő totális mozgósításáért valójában Albert Speer felelt (akit életben hagytak), mások amellett kardos­kodnak, hogy Sauckel voltakép­peni főnöke Göring volt, megint mások Fritz Todtot nevezik meg. A nemzetiszocialista államban olyannyira egymásba gabalyodott a számtalan hivatal és hatáskör, hogy nem könnyű eldönteni a dol­got, az viszont mindenki számára egyértelmű lehet, hogy Sauckel nem halt meg „ártatlanul”. Servatius következő védence dr. Karl Brandt volt (1904-1948), a németországi eutanáziaprogram fő felelőse, Hitler személyi orvosa, az emberkísérletek egyik szorgal­mazója. Elzász-Lotharingiában született, 1928-ban kapta meg orvosi diplomáját, viszonylag ké­sőn, 1932-ben lett párttag, és egy évvel később lépett be az SA-ba. 1934 júliusában öltötte első ízben magára az SS fekete egyenruháját, hogy aztán e testület tagjaként a legvisszataszítóbb bűnöket köves­se el. Először csak ujjgyakorlatként végezte abortuszok tömegét olyan nőkön, akik valamilyen mentá­lis vagy fizikai rendellenességben szenvedtek, avagy más „fajhoz” tartoztak, így a rezsim úgy látta jobbnak, ha nem szülnek. 1939. szeptember elsejétől - a világhá­ború kirobbanása napjától - azu­tán beindult a T-4 Eutanáziaprog­ram, amelynek keretében Brandt és bandája hidegvérrel mészárol­ták az elmebetegeket, a fogyaté­kosokat és más betegségben szen­vedőket. A főbűnöst, aki mindezt orvosdoktor létére cselekedte, időről időre előléptették. 1943 ja­nuárjára már tábornoki rangban tetszeleghetett az az ember, aki hősiességét, bátorságát kizárólag magatehetetlen, védekezésképte­len teremtményekkel szembeni „harcban” mutatta ki. Brandt családostul szökött volna Berlinből, hogy ne szovjet, hanem amerikai fogságba jusson, hátha úgy több lesz az esélye. A Gestapo azonban megorrontotta a tervet, 1945. április 16-án le­tartóztatták, és egy berlini náci bíróságnak ekkor még volt arra érkezése, hogy a „dezertálás” mi­att halálra ítélje. A Hitler örökébe lépő Karl Dönitz admirális május másodikán rendelte el szabadlábra helyezését. Az oroszokat megúszta, végül angol házi őrizetbe került, de így is a bíróságon végezte a vele együtt huszonhárom vádlottat felvonul­tató náci orvosok perében, ahol az Egyesült Államok volt a vádló. Dr. Servatiusnak lehetett gondja elég, amikor a Karl Brandt elleni vaskos vádiratot elolvasta. A töménytelen iszonyat közt a leghátborzongatób­bak a betegek ellen elkövetett ke­gyetlenségek voltak, és most még csak arra sem lehetett hivatkozni, hogy a vádlott valamiféle hivatal­nokként, íróasztal mögül osztotta volna a halált, jóformán azt sem tudva, mit cselekszik. Nem: dr. Brandt saját kezűleg hajtotta el a magzatokat, saját maga fagyasztott meg embereket, ő maga injekció­zott beléjük maláriát, tengervizet, tífuszt, ő sterilizált és ő vetett vé­get az életnek, amely szerinte nem volt méltó arra, hogy éljen. Servatius elérte ugyan, hogy csak három vádpontot lássanak bizonyítottnak, de a halálos ítélet­hez ez is elég volt. Dr. Brandtot hat másik orvossal együtt a Landsberg börtönben kötötték fel, kilencen tizenöttől életfogytiglanig terje­dő fegyházat kaptak, hét orvost felmentettek. Amikor Eichmann később dr. Servatiust nevezte meg ügy­védjének (erre a megtiszteltetésre meglehetősen sokan jelentkez­tek), aligha ennek a két esetnek az alapján tette - noha a védelemnek Brandt és Sauckel esetében annyi esélye volt, mint harmatcseppnek a pokolban -, hanem a harma­dikra gondolva, amely a védelem szempontjából sikerrel zárult. Servatius védte ugyanis a kevéssé ismert ősnácit, Paul Pleigert, aki a keleti területek gazdasági kiakná­zásáért volt felelős. Pleiger (1899-1985) egy bá­nyász fia volt, mérnöki diplomát szerzett, s fiatalon, még a kezde­tekkor belépett az NSDAP-be, bár a pontos dátum nem ismere­tes. A náci hatalomátvétel után a berlini nyersanyagügyi hivatalba került, később Göring a róla elne­vezett, főleg bányászattal és acél­­termeléssel foglalkozó behemót, a Hermann Göring Birodalmi Művek igazgatóságába nevezte ki. Pleiger 42 évesen már az egész ország széntermeléséért egymaga felelt, 1942-től pedig a keleti gaz­daság birodalmi komisszárjaként működött. Servatius ugyan nem tudta felmentetni, azt azonban elérte, hogy csak tizenöt évet kap­jon. Ebből is csak tízet ült le, utá­na céget alapított, és jóval később, kilencvenhat évesen, ágyban, pár­nák közt halt meg. Eichmann nyitó sakkhúzása, miszerint dr. Robert Servatiusra kívánja bízni a védelmét, nehéz helyzetbe hozta a zsidó államot, amelynek jogrendje nem tette lehe­tővé, hogy izraeli állampolgárság­gal és helyi ügyvédi szakvizsgával nem rendelkező ember ügyvéd­ként járjon el az országban. Az Argentínából elrabolt tömeggyil­kos ezt pontosan tudta, a taktika arra ment ki, hogy elmondhassa, milyen inkorrektek vádlói, hiszen még a szabad ügyvédválasztás jo­gát is megtagadják tőle. Nem volt más hátra, mint hogy Eichmann kedvéért megváltoztassák a vonat­kozó izraeli törvényeket, és lehe­tővé tegyék - csakis azok számá­ra, akiket halálbüntetés fenyeget - külföldi ügyvéd fogadását. Az ügyvédi költségek persze nem Eichmannt terhelték, ő a maga részéről kijelentette, hogy nincs egy fillérje sem, Servatius pedig kisebb vagyont, harmincezer márkát követelt a maga és kollégá­ja, Dieter Wechtenbruch jeruzsá­­lemi vendégszerepléséért. Miután Nürnbergben „hagyomány” lett, hogy a védelmet a vád fizeti, úgy gondolta, ebben az esetben is így lesz; bármennyit kér, az izraeliek nem kívánnak olyan helyzetbe ke­rülni, hogy épp ebben az ügyben fukarsággal lehessen vádolni őket, és fizetni fognak, így is lett. Tudta-e a Moszad által sok­szorosan átvilágított Servatius, hogy ügyfele eleve vesztett hely­zetben van? Nem valószínű, hogy így gondolkodott - legalábbis erre utal, hogy nem választotta a gran­diózus utat, az agresszivitást, nem igyekezett keresztkérdéseivel meg­zavarni a vád állításait, ezzel szem­ben hagyta, hogy ügyfele a maga őrjítő időhúzó technikájával, szőr­­szálhasogatással, a kérdések alóli folyamatos kibúvásaival próbálja menteni a nyakát. Dr. Servatius az első két hó­napban csak ült a jeruzsálemi bíróságon, hallgatott, és nem csi­nált semmit. Eichmann maga vette kézbe a saját védelmét, aki természetesen nem tagadhatta, milyen bűnöket követtek el a ná­cik. Ugyanaz folyt, mint Nürn­bergben, ahol a vádlottak nem vonták kétségbe mindazt, ami megtörtént, hanem azt próbálták bizonygatni, hogy ők nem voltak felelősek a történtekért, hanem mindig mások. Ők sokszor nem is tudtak arról, ami történt. Ha igen, akkor sem helyeselték. Ha pedig véletlenül mégis tettek volna va­lamit, az parancsra történt. Ezt az utat követte Eichmann is. Ő nem volt semmi sem. Legfeljebb kis fogaskerék egy nagy gépezetben. Bürokrata. Jóindulatú bürokra­ta. Eleinte még direkt jót is tett a zsidókkal, amikor kivándoroltatta őket Németországból. Servatiusék is, Eichmann is óvakodtak attól, hogy másfél év­tizeddel a történtek után kereszt­kérdéseket tegyenek fel a lágerek túlélőinek. (Negyed századdal később már nem volt ilyen finnyás John Demjanjuk, a treblinkai Ret­tegett Iván izraeli védője, Jorám Seftel, aki különösebb gátlások nélkül zavarta össze az akkorra hetven-nyolcvan éves sértetteket és szemtanúkat, és meg is men­tette ezzel a taktikával védencét a kötéltől.) Az 1961-es jeruzsálemi perben a védelem halogató taktikákhoz sem folyamodott, kétségbe vonta ellenben az egész per jogosságát, valamint a bíróság pártatlanságát is. Megkérdőjelezte a nácik elleni büntetőjogi szabályok érvényes­ségét azon az alapon, hogy vissza­menőleges hatállyal hozták meg őket. De Izraelnek már csak azért sincs semmi köze Eichmannhoz, mert elrabolta Argentínából (ezért 1960-ban képes volt összeülni az ENSZ Biztonsági Tanácsa!), holott a felelősségre vonásra kizárólag Argentínában, vagy esetleg még Németországban szabadna sort keríteni. A védelem azt az álláspon­tot próbálta érvényesíteni, hogy Eichmannak a döntéshozatalban egyáltalán nem volt szerepe, leg­feljebb a véghezvitelben, de más választása nem volt - ennek da­cára tett olyan lépéseket is, ame­lyek eredményeként nem vitték végbe sok zsidó kiirtását. (Épp csak azt nem állította Servatius és Wechtenbruch, hogy a zsidóknak tulajdonképpen ki kéne tüntetni Eichmannt mint Igaz Embert.) Servatiusék felvonultatták vol­na a védelem tanúit - már aki épp nem bujkált Dél-Amerikában vagy Szíriában, és el mert menni a zsi­dó államba. Ez utóbbit nyugodtan megtehették, Izrael vállalta, hogy senkit nem tartóztat le. Olyan bá­tor náci azonban, aki megfordult volna Júdea oroszlánbarlangjában, nem találtatott. Levélben küldte el mondandóját Franz Six SS-tábor­­nok, aki a német titkosszolgálat oldaláról felügyelte a Nagy-Bri­­tannia elleni Oroszlánfóka had­műveletet. Ő azt vallotta, hogy Eichmann teljes mértékben hitte a náci eszméket.

Next