Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2012. január-június (121. évfolyam, 1-26. szám)
2012-05-25 / 21. szám
18 I NÉPSZAVA SZABADSÁG háttér Amikor a tömeggyilkos mesél Kun Árpád/ÉS Most áprilisban új fejezet nyílt az ügyben, amikor az oslói járásbíróságon megkezdődött a tömeggyilkos pere, amely egészen június 22-ig el fog tartani. A tárgyalást megelőzően sokat cikkeztek róla, hogy vajon a tömeggyilkos a nyilvános tárgyaláson nem kap-e szónoki emelvényt, ahonnét majd hirdetni fogja szélsőséges nézeteit. Az állami rádió és tévé azonban folyamatosan közvetít. A norvégok meglehetősen visszafogottak a nyilvános testi érintkezésben. Puszi nincs, üdvözlésképpen a közelálló barátok futólag összeérintik az orcájukat az egyik oldalon. Találkozáskor itt a faluban egyedül a városias helyi dánok fognak kezet az emberrel. Ehhez képest meglepve látom a tévé esti összefoglalójában, hogy a tárgyalás kezdetén a két államügyész odamegy a vádlotthoz, egy pillanatig várnak, amíg csuklójáról leoldják a kétoldalt álló rendőrök a bilincset, és megrázzák azt a jobbot, amelynek a mutatóujja Utoyán százhét halálos lövéskor húzta meg a ravaszt, a szám úgy jön össze, hogy a hatvankilenc lelőtt többsége több fejlövés kapott. A tömeggyilkosság utáni hónapokban a norvég nép egyszerű fiai és lányai között forgolódva sok mindent hallottam, leginkább az értetlenség, a megdöbbenés, a viszolygás megnyilvánulásait. Egyvalamit nem, amire pedig az elkeseredett gyűlölettel átitatott magyar társadalomból jőve számítottam volna, olyasmit soha, hogy az ilyen szemetet falhoz kell állítani, és golyót bele. Ide kapcsolódik az első tárgyalási nap végének botránya. Ismertté vált ugyanis az egyik bíró megjegyzése, amelyet még tavaly nyáron tett a Facebookon. Eszerint a tömeggyilkos egyetlen adekvát büntetése a halálbüntetés lehetne, ha létezne. A második napi tárgyalás azzal kezdődött, hogy a bíró lemondott, miközben a kamera többször ráközelített a tömeggyilkos kárörvendő rókamosolyára. Hogy világosabb legyen előttem a norvég néplélek, faggatom öregotthonbeli munkatársnőimet, mit gondolnak erről a kézfogásról. Vonják a vállukat. Ezek a tanyasi emberek óvatos véleménynyilvánítók. Aztán a főnöknőm megjegyzi, hogy a kézfogás közbeni szemkontaktusnak taktikai jellege lehetett, úgy hallotta egyszer. Az államügyészekkel való kézfogás után végre szabad lesz a keze. Magasba lendíti, és egy „Heil Hitler”-rel üdvözli a megjelenteket. Ezután a tárgyalás bevezető formaságokkal indul, majd azzal folytatódik, hogy felolvassák az áldozatok nevét, korát. Munkában, vezetés közben hallgatom a terepjáróban a rádiót, amely ettől kezdve újra és újra elsüketül, mert annak a részletezése következik, hogy hol, milyen sebbel találták meg az adott holttestet, és a boncolás mit állapított meg. A második napon az államügyésznek a vádlottat leíró felvezetésébe a vádlott önérzetesen belevág, kikéri magának, hogy ő jelenleg munkanélküli lenne. A kérdésre, hogy akkor mi, azt válaszolja, hogy író, skribent. A lehetetlen földrajzi viszonyok által szabdalt Norvégiában számtalan nyelvjárást beszélnek. Néhány mondat után mindenkiről tudni lehet néhány tíz kilométernyi pontossággal, hogy hol nevelkedett. A tömeggyilkos annak a Nyugat-Oslónak a dialektusát beszéli, ahol a gazdagabbak élnek, ellentétben Kelet-Oslóval, ahol a bevándorlók és a kevésbé tehetősek. Egymás nyelvjárásának leszólása szigorú tabu alá esik, ebben az esetben valahol mégis azt olvasom, hogy a tömeggyilkos kiejtése nyafogós és nőies. A kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, és megbánta-e, amit tett, azt válaszolja, hogy dehogyis. Tette, bár szörnyűséges, mégis szükséges volt. Majd hozzáteszi, hogy a bíróság illetékességét nem ismeri el, mivel azt a kormányzó Munkáspárt pénzeli, és nem elfogulatlan. Különben pedig őt egyedül egy hadbíróság lenne jogosult elítélni. A per előtt több helyen olvastam, sőt hallottam is - mintha valami önuralmi gyakorlatra készülődnének -, hogy rendben, hallgattassák meg a tömeggyilkos is. Hát most tessék, beszél. Nem közvetítik egyenesben, csak a tárgyalóteremben ülők hallhatják élőben. A tévéképernyő bal szélén percre lebontva futnak a mondatok, míg a jobb szélén a riporterek és a szakértők elemeznek. A két államügyész, kopasz férfi, szőke nő felváltva kérdezgeti. Honnét vette a jogosultságot, hogy embereket lőjön le, ki hatalmazta fel rá? Néhány keresztkérdés után a gyilkos elismeri, hogy a felhatalmazást ő adta saját magának, azért, hogy megvédje az általa hőn szeretett norvég népet egy még nagyobb veszedelemtől. Aztán hogy is van ezzel az uniformissal, amiben az interneten pózolt? Az most nem fontos, válaszolja a gyilkos ingerülten. Hogyhogy? Korábban nem abban akart megjelenni a bíróságon? Az akkor volt, jelenleg másról van szó. Hát igen, másról. Múlt év végén elkészült az első igazságügyi pszichiáterpáros szakértői jelentése a tömeggyilkos elmeállapotáról, amelynek végső konklúziója úgy szólt, hogy a gyanúsított nem beszámítható. Rögtön óriási felzúdulás támad. De hiszen akkor nem lehet elítélni, sőt itt Norvégiában még hosszabb időre bezárni sem! A sértettek ügyvédjei zajosan tiltakoznak. Egy nagy tekintélyű, terrorügyekben jártas, svéd pszichiáter a szomszédból átszól, hogy a kollégapáros teljes hozzá nem értéséről árulkodik a tömeggyilkos minősítése. Még hogy paranoid skizofrén! Egy paranoid skizofrén nem képes hosszú évekig, aprólékosan megtervezni egy ilyen bonyolult akciót, és azután ennyire pontosan végrehajtani. Néhány hónapra rá megszületik a második pszichiáterpáros kiegészítő jelentése, amely oda konkludál, hogy a gyanúsított nem paranoid skizofrén, hanem csak erősen nárcisztikus, cselekvés közben nem kerül pszichózisba, vagyis ura a tetteinek, beszámítható. A felháborodás hullámai elülnek, bár jogi szempontból még mindig az eredeti jelentés következtetése a mérvadó. Most mind a két igazságügyi pszichiáterpáros jelen van. A nemek arányára szigorúan figyelő norvégoknál egy férfi egy nő, egy férfi, egy nő. Az egész per kimenetelét eldönthetik, hiszen ha ők úgy ítélik meg, nincs ítélet, se büntetés. Betöltött szerepüknek megfelelően a legközepén ülnek, a szűk tárgyalóterembe cipőkanállal betéve a két államügyész, a bírói emelvény, a vádlottak padja, a tanúk könyöklője által bezárt négyszögben, mindegyik féltől karnyújtásnyira. Bárki megszólal a tárgyalás folyamán, átbeszél a fejük fölött, miközben ők fülelnek, jegyzetelnek, folyamatosan pszichiátriai megfigyelés alatt tartják a vádlottat, meghallgatáskor pedig kérdéseket tehetnek fel neki. Az előzetes letartóztatás közben mindentől elzárva tartott tömeggyilkos, ahogy egyik sértett megjegyzéséből kiderül, valamikor a télen szerez tudomást beszámíthatatlanságáról, amit a rendőrség, ahogy ezt felrója, próbált eltitkolni előle. Ám ahogy az egyik nap kivitték levegőzni a börtönudvarra, valamelyik cellából kikiabáltak neki, hogy gyogyós. A tárgyalás tétje az ő számára az, hogy lemossa magáról a beszámíthatatlanság bélyegét, elítélhető legyen, és „ne dugják diliházba”, ahogy kifejezi magát. Az internetre feltett kép, ahol feszít a maga kitalálta egyenruhában, ezért irtó ciki. Letagadni pontlevonás lenne, viszont lehet az értelmén finomítani. Szerinte az egyenruhának csak szimbolikus jelentése van, fellengzős kifejezése küldetésének. Ahogy később sok mást is fellengzősnek minősít a kiáltványában és a rendőrségnek tett vallomásában. Olyan kijelentéseit például, hogy a Templomos Lovagok Hálózatának tagja lenne, amely hálózatról kiderült, hogy csak az ő fantáziájában létezik. Amikor az ügyésznő szembesíti vele, hányszor használta már a „fellengzős” jelzőt, azt válaszolja, hogy, ha kell, még százszor fogja használni. A pszichiáter kérdésére később bevallja, hogy ez az egész fellengzős fogalmazásmód csak a propaganda része volt, amolyan reklámfogás, hogy híveket szerezzen ügyének. Azóta belátta, hogy taktikai hibát követett el, okot adott rá, hogy emiatt nevetségessé tegyék és beszámíthatatlannak minősítsék. Ezért szeretne önkritikát gyakorolni. Hosszú éveket élt korábban a legteljesebb elszigeteltségben. Tanúvallomása szerint 2006 óta tudatosan elszigetelte magát környezetétől, szakított barátaival, hogy készülni tudjon az öngyilkosnak szánt merényletre. A többiek úgy tudták róla, hogy számítógépjáték-függő lett. Ami, hangsúlyozza a beszámíthatósága felé kacsintva, csak fedőtevékenység volt, magyarázat a világból való kivonulásra. Miután elég pénzt gyűjtött tőzsdespekulációval, megajándékozta magát egy szabad évvel, mielőtt belevágott volna a nagy feladatba. Mások ilyenkor földkörüli útra mennek, ő a World of War-Scraft nevű háborús játékot játszotta napi tizenhat órában. Az ajándék év letelte után állítása szerint már csak szórványosan játszik, így például 2010-11 telén egyhuzamban három hónapot, mindemellett ura a szenvedélyének. Végigtanulmányozza a neten található anyagokat az ETA-tól a Baaider-Meinhof-csoporton át az al-Kaidáig minden lehetséges terrorszervezetről angolul, de a Google-fordítóval még németből, sőt arabból is fordít magának. A tárgyaláson megjegyzi, hogy a szélsőbaloldali terroristák legnagyobb gyengéje, hogy túlvilág híján nem mernek meghalni. Ebben jobb az al-Kaida, amely egyébként is a fő ihletforrása, még akkor is, ha ezek az arabok rögeszmésen csak a robbantással vannak elfoglalva. Utánaolvas a keresztes háborúknak, a templomos lovagoknak, tücsöknek-bogárnak, mindennek, ami a merénylet szempontjából érdekes lehet. Hogy spóroljon, visszaköltözik az anyjához volt gyerekszobájába, ahol magányosan, visszajelzés, külső kontroll nélkül saját univerzumot teremt. Először a merénylet után szembesül a valósággal. Miután a pszichiátriai jelentésekből megérti, milyen hátránya származhat korábbi fantáziavilága miatt, elkezd visszatáncolni. A tárgyalás alatt, figyelemre méltó alkalmazkodó képességről téve tanúbizonyságot, taktikusan tagadni kezdi korábbi állításainak erre vonatkozó részét. A beszámíthatatlansággal másfelől megsértették hiúságában. Sértésre sértéssel válaszol. Az első pszichiá-terpárost többször (szabad fordításban) Benedek Elek és Benedek Eleknének titulálja, amit aztán abbahagy, miután a bírónő felszólítja rá, és egyik védőügyvédje hosszan a fülébe súg vala- A szörnyeteg a bíróságon