Amerikai Magyar Népszava - Szabadság, 2012. január-június (121. évfolyam, 1-26. szám)

2012-05-25 / 21. szám

18 I NÉPSZAVA SZABADSÁG háttér Amikor a tömeggyilkos mesél Kun Árpád/ÉS Most áprilisban új fejezet nyílt az ügyben, amikor az oslói járásbí­róságon megkezdődött a tömeg­gyilkos pere, amely egészen június 22-ig el fog tartani. A tárgyalást megelőzően sokat cikkeztek róla, hogy vajon a tömeggyilkos a nyilvános tárgyaláson nem kap-e szónoki emelvényt, ahonnét majd hirdetni fogja szélsőséges nézeteit. Az állami rádió és tévé azonban folyamatosan közvetít. A norvégok meglehetősen visszafogottak a nyilvános testi érintkezésben. Puszi nincs, üd­vözlésképpen a közelálló barátok futólag összeérintik az orcájukat az egyik oldalon. Találkozáskor itt a faluban egyedül a városias helyi dánok fognak kezet az emberrel. Ehhez képest meglepve látom a tévé esti összefoglalójában, hogy a tárgyalás kezdetén a két állam­ügyész odamegy a vádlotthoz, egy pillanatig várnak, amíg csuklójá­ról leoldják a kétoldalt álló rend­őrök a bilincset, és megrázzák azt a jobbot, amelynek a mutatóujja Utoyán százhét halálos lövéskor húzta meg a ravaszt, a szám úgy jön össze, hogy a hatvankilenc le­lőtt többsége több fejlövés kapott. A tömeggyilkosság utáni hó­napokban a norvég nép egyszerű fiai és lányai között forgolódva sok mindent hallottam, leginkább az értetlenség, a megdöbbenés, a viszolygás megnyilvánulásait. Egyvalamit nem, amire pedig az elkeseredett gyűlölettel átitatott magyar társadalomból jőve számí­tottam volna, olyasmit soha, hogy az ilyen szemetet falhoz kell állí­tani, és golyót bele. Ide kapcsoló­dik az első tárgyalási nap végének botránya. Ismertté vált ugyanis az egyik bíró megjegyzése, amelyet még tavaly nyáron tett a Face­­bookon. Eszerint a tömeggyilkos egyetlen adekvát büntetése a ha­lálbüntetés lehetne, ha létezne. A második napi tárgyalás azzal kezdődött, hogy a bíró lemondott, miközben a kamera többször rá­közelített a tömeggyilkos kárör­vendő rókamosolyára. Hogy világosabb legyen előt­tem a norvég néplélek, faggatom öregotthonbeli munkatársnőimet, mit gondolnak erről a kézfogásról. Vonják a vállukat. Ezek a tanyasi emberek óvatos véleménynyilvá­nítók. Aztán a főnöknőm meg­jegyzi, hogy a kézfogás közbeni szemkontaktusnak taktikai jellege lehetett, úgy hallotta egyszer. Az államügyészekkel való kézfogás után végre szabad lesz a keze. Magasba lendíti, és egy „Heil Hitler”-rel üdvözli a megjelente­ket. Ezután a tárgyalás bevezető formaságokkal indul, majd azzal folytatódik, hogy felolvassák az áldozatok nevét, korát. Munká­ban, vezetés közben hallgatom a terepjáróban a rádiót, amely ettől kezdve újra és újra elsüketül, mert annak a részletezése következik, hogy hol, milyen sebbel találták meg az adott holttestet, és a bon­colás mit állapított meg. A második napon az állam­ügyésznek a vádlottat leíró fel­vezetésébe a vádlott önérzetesen belevág, kikéri magának, hogy ő jelenleg munkanélküli lenne. A kérdésre, hogy akkor mi, azt vála­szolja, hogy író, skribent. A lehetetlen földrajzi viszo­nyok által szabdalt Norvégiában számtalan nyelvjárást beszélnek. Néhány mondat után minden­kiről tudni lehet néhány tíz ki­lométernyi pontossággal, hogy hol nevelkedett. A tömeggyilkos annak a Nyugat-Oslónak a dialek­tusát beszéli, ahol a gazdagabbak élnek, ellentétben Kelet-Oslóval, ahol a bevándorlók és a kevésbé tehetősek. Egymás nyelvjárásának leszólása szigorú tabu alá esik, eb­ben az esetben valahol mégis azt olvasom, hogy a tömeggyilkos kiejtése nyafogós és nőies. A kér­désre, hogy bűnösnek érzi-e ma­gát, és megbánta-e, amit tett, azt válaszolja, hogy dehogyis. Tette, bár szörnyűséges, mégis szükséges volt. Majd hozzáteszi, hogy a bí­róság illetékességét nem ismeri el, mivel azt a kormányzó Munkás­párt pénzeli, és nem elfogulatlan. Különben pedig őt egyedül egy hadbíróság lenne jogosult elítélni. A per előtt több helyen ol­vastam, sőt hallottam is - mint­ha valami önuralmi gyakorlatra készülődnének -, hogy rendben, hallgattassák meg a tömeggyilkos is. Hát most tessék, beszél. Nem közvetítik egyenesben, csak a tár­gyalóteremben ülők hallhatják élőben. A tévéképernyő bal szélén percre lebontva futnak a monda­tok, míg a jobb szélén a riporterek és a szakértők elemeznek. A két államügyész, kopasz fér­fi, szőke nő felváltva kérdezgeti. Honnét vette a jogosultságot, hogy embereket lőjön le, ki hatalmazta fel rá? Néhány keresztkérdés után a gyilkos elismeri, hogy a felha­talmazást ő adta saját magának, azért, hogy megvédje az általa hőn szeretett norvég népet egy még nagyobb veszedelemtől. Aztán hogy is van ezzel az uniformis­sal, amiben az interneten pózolt? Az most nem fontos, válaszolja a gyilkos ingerülten. Hogyhogy? Korábban nem abban akart meg­jelenni a bíróságon? Az akkor volt, jelenleg másról van szó. Hát igen, másról. Múlt év vé­gén elkészült az első igazságügyi pszichiáterpáros szakértői jelen­tése a tömeggyilkos elmeállapo­táról, amelynek végső konklúziója úgy szólt, hogy a gyanúsított nem beszámítható. Rögtön óriási fel­zúdulás támad. De hiszen akkor nem lehet elítélni, sőt itt Norvégi­ában még hosszabb időre bezárni sem! A sértettek ügyvédjei zajosan tiltakoznak. Egy nagy tekintélyű, terrorügyekben jártas, svéd pszi­chiáter a szomszédból átszól, hogy a kollégapáros teljes hozzá nem ér­téséről árulkodik a tömeggyilkos minősítése. Még hogy paranoid skizofrén! Egy paranoid skizofrén nem képes hosszú évekig, aprólé­kosan megtervezni egy ilyen bo­nyolult akciót, és azután ennyire pontosan végrehajtani. Néhány hónapra rá megszü­letik a második pszichiáterpáros kiegészítő jelentése, amely oda konkludál, hogy a gyanúsított nem paranoid skizofrén, hanem csak erősen nárcisztikus, cselekvés közben nem kerül pszichózisba, vagyis ura a tetteinek, beszámít­ható. A felháborodás hullámai el­ülnek, bár jogi szempontból még mindig az eredeti jelentés követ­keztetése a mérvadó. Most mind a két igazságügyi pszichiáterpáros jelen van. A ne­mek arányára szigorúan figyelő norvégoknál egy férfi egy nő, egy férfi, egy nő. Az egész per kime­netelét eldönthetik, hiszen ha ők úgy ítélik meg, nincs ítélet, se büntetés. Betöltött szerepüknek megfelelően a legközepén ülnek, a szűk tárgyalóterembe cipőka­nállal betéve a két államügyész, a bírói emelvény, a vádlottak padja, a tanúk könyöklője által bezárt négyszögben, mindegyik féltől karnyújtásnyira. Bárki megszólal a tárgyalás folyamán, átbeszél a fejük fölött, miközben ők fülelnek, jegyzetelnek, folyamatosan pszi­chiátriai megfigyelés alatt tartják a vádlottat, meghallgatáskor pedig kérdéseket tehetnek fel neki. Az előzetes letartóztatás köz­ben mindentől elzárva tartott tö­meggyilkos, ahogy egyik sértett megjegyzéséből kiderül, valami­kor a télen szerez tudomást beszá­­míthatatlanságáról, amit a rend­őrség, ahogy ezt felrója, próbált eltitkolni előle. Ám ahogy az egyik nap kivitték levegőzni a börtönud­varra, valamelyik cellából kikia­báltak neki, hogy gyogyós. A tárgyalás tétje az ő számára az, hogy lemossa magáról a beszá­­míthatatlanság bélyegét, elítélhető legyen, és „ne dugják diliházba”, ahogy kifejezi magát. Az internet­re feltett kép, ahol feszít a maga kitalálta egyenruhában, ezért irtó ciki. Letagadni pontlevonás lenne, viszont lehet az értelmén finomí­tani. Szerinte az egyenruhának csak szimbolikus jelentése van, fellengzős kifejezése küldetésének. Ahogy később sok mást is felleng­zősnek minősít a kiáltványában és a rendőrségnek tett vallomásában. Olyan kijelentéseit például, hogy a Templomos Lovagok Hálózatának tagja lenne, amely hálózatról kide­rült, hogy csak az ő fantáziájában létezik. Amikor az ügyésznő szem­besíti vele, hányszor használta már a „fellengzős” jelzőt, azt válaszolja, hogy, ha kell, még százszor fogja használni. A pszichiáter kérdésére később bevallja, hogy ez az egész fellengzős fogalmazásmód csak a propaganda része volt, amolyan reklámfogás, hogy híveket szerez­zen ügyének. Azóta belátta, hogy taktikai hibát követett el, okot adott rá, hogy emiatt nevetséges­sé tegyék és beszámíthatatlannak minősítsék. Ezért szeretne önkri­tikát gyakorolni. Hosszú éveket élt korábban a legteljesebb elszigeteltségben. Ta­núvallomása szerint 2006 óta tu­datosan elszigetelte magát környe­zetétől, szakított barátaival, hogy készülni tudjon az öngyilkosnak szánt merényletre. A többiek úgy tudták róla, hogy számítógépjá­ték-függő lett. Ami, hangsúlyozza a beszámíthatósága felé kacsintva, csak fedőtevékenység volt, magya­rázat a világból való kivonulásra. Miután elég pénzt gyűjtött tőzs­despekulációval, megajándékozta magát egy szabad évvel, mielőtt belevágott volna a nagy feladatba. Mások ilyenkor földkörüli útra mennek, ő a World of War-Scraft nevű háborús játékot játszotta napi tizenhat órában. Az ajándék év letelte után állítása szerint már csak szórványosan játszik, így pél­dául 2010-11 telén egyhuzamban három hónapot, mindemellett ura a szenvedélyének. Végigtanulmányozza a neten található anyagokat az ETA-tól a Baa­ider-Meinhof-csoporton át az al-Kaidáig minden lehetséges terrorszervezetről angolul, de a Google-fordítóval még németből, sőt arabból is fordít magának. A tárgyaláson megjegyzi, hogy a szélsőbaloldali terroristák legna­gyobb gyengéje, hogy túlvilág hí­ján nem mernek meghalni. Ebben jobb az al-Kaida, amely egyébként is a fő ihletforrása, még akkor is, ha ezek az arabok rögeszmésen csak a robbantással vannak elfog­lalva. Utánaolvas a keresztes hábo­rúknak, a templomos lovagoknak, tücsöknek-bogárnak, mindennek, ami a merénylet szempontjából érdekes lehet. Hogy spóroljon, vis­szaköltözik az anyjához volt gye­rekszobájába, ahol magányosan, visszajelzés, külső kontroll nélkül saját univerzumot teremt. Elő­ször a merénylet után szembesül a valósággal. Miután a pszichiát­riai jelentésekből megérti, milyen hátránya származhat korábbi fan­táziavilága miatt, elkezd visszatán­colni. A tárgyalás alatt, figyelemre méltó alkalmazkodó képességről téve tanúbizonyságot, taktikusan tagadni kezdi korábbi állításainak erre vonatkozó részét. A beszámíthatatlansággal másfelől megsértették hiúságában. Sértésre sértéssel válaszol. Az első pszichiá-­terpárost többször (sza­bad fordításban) Benedek Elek és Benedek Eleknének titulálja, amit aztán abbahagy, miután a bírónő felszólítja rá, és egyik védőügy­védje hosszan a fülébe súg vala- A szörnyeteg a bíróságon

Next