Amerikai Magyar Népszava, 1956. szeptember (58. évfolyam, 207-230. szám)

1956-09-08 / 212. szám

4-iK OLDAL. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA A KOLDUS GRÓFNŐ írta: PÁSZTOR ENDRE (67-ik folytatás)­­ — Igen élek. Csak el innen Jessy! Halottnak hittek en­gem? — Jessy, mentsél meg, bocsássál ki innen! Jessy most már megijedt. — Ha ide talál jönni az ültetvényes. — Könyörülj rajtam Jessy ... itt meghalok, itt nyo­morultul el kell pusztulnom. A néger nő nagyon félt Herenditől és nem merte telje­síteni Elza kérését, pedig a jószivű fekete is nagyon megsaj­nálta a szerencsétlen teremtést. A szegény Jessy valósággal kétségbe volt esve és nem tudta, hogy mit tegyen. — Légy segítségemre Jessy! — könyörgött Elza újra. — De ha a mássa ide jön és üresen találja a koporsót, tudni fogja, hogy Jessy engedte ki a ladyt, mert csak Jessy­­nek van kulcsa a kápolnához és a sírbolthoz. Akkor Jessy­­nek meg kell halni! Elzának a végső kétségbeesés egy mentő gondolatot adott. — Nyissál ki egy ablakot, gazdád majd azt fogja hin­ni, hogy ott menekültem el a kriptából. Jessy jónak találta ezt az ötletet. Oda szaladt az egyik ablakhoz és kinyitotta azt. Azután gyorsan megtöltötte a kripta lámpáját és meggyújtotta. . Most már kifelé mentek és Elza a nagy izgalmak követ­keztében támolygott, mint egy részeg. Jessy támogatta, kü­lönben nem tudott volna menni. A kápolnán keresztül szerencsésen kijutottak a szabad­ba. Elza még mindig reszketve ment Jessy után, kézen ve­zette a szerencsétlent. Óvatosan kellett menniök, nehogy va­laki is meglássa őket, mert akkor mindketten elvesznek! * - ■' ' ’ J ; ' ' • ~ "i- • — •' 'S'-" I "* Ez idő alatt Rogers, miután látta a kékfátyolos nőt a Sámuelt, akinek számitása szerint a közelben kellett lenni. Egy ideig hasztalan keres^., n^ajd Mripleft egy erőtel­jes fekete alakot vett észre, aki Sdraw&j rí ■ ud^ar|és az istállók felé tartott. Utána sietett^^m^ázon­totta őt'“' -Sámuel! A fekete alak hirtelen megállt és bevárta a rendőrt ő­ mnVnf nOKOL ^ r:-.-.- :q — Valóban maga az Sam? — kérdezte Rogers. A néger vidáman nevetett.— Én vagyok az, életnagy­ságban rendőrfőnök úr, — mondta. — Egy kis kárutat tet­tem az imént. — Hát hol van a hajléka? — Ott hátul a kamrában. — No és mit fedezett fel Sam? — Itt nem beszélhetünk erről, — mondta a néger kö­rülnézve. — Itt könnyen észre vehet valaki bennünket. Men­jünk oda! — folytatta — és Jessy kamrája felé mutatott. Rogers követte Sámuelt. Mialatt azután a néger detek­tív elbeszélte a rendőrfőnöknek mindazt, amit ismerősétől, Jessytől megtudott, mialatt tehát Rogers és Sámuel a kam­rában ültek, Herendi, amint azt tudjuk eközben haza ér­kezett. Ugyanakkor Elza remegve követte Jessyt, aki retteg­ve, hogy gazdája tetten éri, óvatosan vezette a szerencsét­lent. Mindketten tudták, hogy elvesztek, ha felfedezik őket. Most már az istállók közelébe jutottak, midőn halk kiáltás hallatszott. — Jessy! Jessy! Jessy megismerte Sámuel hangját és előre sietett. Oda súgta Elzának, hogy csak kövesse őt. — Rejts el! — könyörgött neki Elza. — Itt van még az én kísérőm ? — Jöjjön csak velem lady! — súgta Jessy halkan. — Megmentem önt, most már nem kell félnünk! Hirtelen felbukkant előttük Sámuel. — Jessy . . . Jessy! Vendégünk van, — mondta a néger lelkendezve. Rogers is az udvarra lépett, mely egészen sötét volt. — Itt van az az egyenruhás úr ugye? — kérdezte Jessy. —• Igen, Mr. Rogers itt van! — Nagy Isten! ... az az én megmentőm! — szólt Elza kimondhatatlan örömmel. Jessy most megfogta Sámuel kezét. — Sam! Ide vigyázz! Mentsd meg a ladyt, a lady él! — mondta halk hangon. Eközben Rogers is odajött a kis cso­porthoz. A sötétben is meglátott valamit, amitől elállt a szív­verése. De csak egy pillanatig tartott ez a meglepetés, az­után kitárta karjait. — Elza! — suttogta meghatottan. — Ó szent Isten! . . . Lehetséges ez? . . . Kegyed él? .. . Tehát nem halt meg? . .. Megragadta a gyengeségtől és izgalomtól tántorgó nő kezeit. Megható jelenet volt, amint Elza zokogva, de most már örömmel borult Rogers karjaiba. — Szegény, szegény szívem! — mondta Rogers ellá­gyulva. — Szegény kicsi Elzám! De győztünk! Győztünk a halál tokából, nem halt meg . . . és . . . Most egy pillanatig sem szabad tovább tt maradnia! — Igaza van Rogers, — mondta Elza még mindig re­megve. — Egy pillanatig sem szabad itt maradnom! Ó csak el innen, el innen! Mentsen meg Rogers, szabadítson meg! — Van magának lova Sámuel? — kérdezte most Rogers. Sámuel bólintott fejével. — Itt van az istállóban. — Azonnal Columbiába kell kisérnünk a ladyt. A néger megvakarta fületövit. — S mi lesz itt ha elmegyünk? — kérdezte. — Legelőször a ladyt kell biztonságba helyeznünk, az­után majd vissza­jövünk ide. Míg mi el leszünk, haza­jön az ültetvényes is. Most még amúgy sincs itthon, erről az előbb meggyőződtem. Csak a kékfátyolos nő érkezett meg és egy­hamar nem is fog innen eltávozni, mert ő is az ültetvényesre vár. Most már semmi kétségem nem lehet, az állítólagos Ver­mont, az ültetvényes nem más, mint Herendi a gyilkos! * — Igen, igen Rogers, az az ember nem más, mint He­rendi, — szólt Elza. Sámuel még mindig nem tudott megnyugodni, hogy minden őrizet és megfigyelés nélkül itt hagyják a haziendát. Sehogy sem akarta elszalasztani ezt a kitűnő alkalmat. — Ha egyikünk sem marad a ház közelében, sok min­den történhetik az alatt, amíg mi oda leszünk, — mondta Rogersnek. — Jessy majd őrködni és figyelni fog, — jelentkezett most az öreg cseléd, közelebb lépve a rendőrfőnökhöz. — Jessy a tornácon fog feküdni és felügyel, ki jön, ki megy. Jessy figyelni fog és semmi sem kerüli ki figyelmét. — Jessyben megbízhatunk rendőrfőnök úr, — mondta Elza is. — Jessy hűséges lélek. — Ha Jessy lesben áll, akkor én is nyugodtan megyek önnel, Mr. Rogers, — mondta Sámuel. — Helyes. Nekünk a legelső dolgunk az, hogy a ladyt biztonságba helyezzük. — Aranka! . . . Mr. Rogers, az Istenért, hol van az én , Arankám ? — kiáltotta,Elza, aki csak most kezdett teljes ré­mületben .teljesé® megfeledkezett, legdrágább kincséről. — L^harika/ nélkülh'éhi'teh'etek egy lépést sem, a szerencsétlen gyermek még ott van abban a borzalmas házban! — Rogers, mentse meg őt is! — Ne aggódjon Elza, — mondta most Rogers gyengé­den. — Aranka jó helyen van, Lencséssel együtt bent hagy­tam a városban. . — Ó Rogers! — szólt Elza könnyező szemmel és megha­tottan szorított kezet a rendőrfőnökkel. — Ismét jót tett velem! Miképpen háláljam meg az ön nagy jóságát? Rogers mosolyogva nézett Elza szemeibe. — Hogyan? Úgy, hogy végre lemond büszkeségéről és kezével boldogít engem ... — Jessy tehát lesben fog állni, — szakította félbe őket a négernő, aki ezalatt halkan tanácskozott Sámuellel. — Jes­sy mindent látni és hallani fog. — Bízom benned Jessy, — mondta Rogers és pénzt adott a négernőnek, aki láthatóan örült ennek az ajándéknak. — Jessy köszöni a jó massának! — ujongott a jó cseléd. — Jessy jobban szereti a jó massát és Sammot, meg a ladyt, mint mássá Verimontot, aki olyan, mint egy tigris és éppen olyan kegyetlen, mint amilyen a másik Vermont volt. — Menj a helyedre Jessy és vigyázz! — intette őt Sámuel. Sámuel most előhozta saját lovát, majd miután Rogers elmagyarázta nekik a helyet, hogy hol hagyta az övét, a rend­őrfőnök lovát is elhozta. Rogers lovára felültették Elzát, a rendőrfőnök Sámuel lovára ült, míg a néger, gyalog ment mellettük. Csak lépésben mehettek, mert Elza sokkal job­ban ki­merült volt, semhogy egy gyors lovaglást ki birt volna. Egész éjjel lovagoltak. Elza hallani sem akart pihenés­ről és a kora délelőtti órákban megérkeztek Columbiába, hol Aranka kimondhatatlan boldogsággal futott anyja elé. Lencsés is alig tudott szóhoz jutni örömében, mikor a holtnak hitt Elzát maga előtt látta. Azután mert nem tehe­tett mást nagy örömében, hát úgy ugrált, mint egy gyermek. — Ezer ördög és pokol! — kiáltotta nagy vidáman, — sohase halunk meg! Később egy sürgönyt adott át Rogersnek, mely még elő­ző nap délután érkezett, mikor a rendőrfőnök már eltávozott lakásáról. A távirat New Yorkból jött. Rogers izgatottan bontotta fel a táviratot. Bernardtól jött, aki azt közölte főnökével, hogy ő maga még nem képes szolgálatot teljesíteni, de maga helyett útnak indította Mack­­nel titkosrendőrt, aki rendelkezésére fog állni Rogersnek a nyomozásban. “Macknell, mint Signora Astrella, mint a kékfátyolos hölgy utazott el és egyenesen az ön álltal megjelölt haziendá­­ra fog menni. Reméli, hogy így eredményt fog tudni elérni és ráakad arra, akit keresünk.” Ezzel végződött a fontos távirat. Rogers alaposan oda volt, mikor e sorokat elolvasta. — Hogy én ezt előbb nem tudtam! — kiáltotta. — Hi­szen akkor az a kékfátyolos nő, aki a haziendára érkezett, Macknell volt, nem pedig Herendi szövetségese, ahogy én gon­doltam ! Sámuel nagy szemeket meresztett. Tetszett neki new yorki kollégája vakmerő sakkhúzása. — Pompás ötlet! — mondta elismerőn. — Csak azután ne húzza a rövidebbet, mert négyen vannak ellene! — Jöjjön Sámuel! — parancsolta Rogers, — azonnal vissza kell mennünk a haziendára. Magam is nagyon nyug­talan vagyok most, hogy tudom Macknell cselfogását. Ha nem elég óvatos, könnyen a nyakát törheti a szerencsétlen, mert hiszen egyenesen belerohant az oroszlánbarlangba! Si­essünk Sámuel! — ösztökélte Rogers a négert és egyre türel­metlenebb lett. — Na talán még jókor érünk oda, — szólt Sámuel. — Különben sem hiszem, hogy bántani mernék Macknellt. Rogers azonban nem ezen a véleményen volt, ő jobban ismerte ezeket a banditákat, vagy legalább is vezérüket, He­rendit. 66. FEJEZET. A kékfátyolos hölgy leleplezése A Vermont-hazienda vadászszobájában a kékfátyolos nő helyet foglalt a nagy aggancsokból készült farosszékek egyikében. Fátyolát azonban nem tette le, általában nem helyezte magát kényelembe. Nagy lelki nyugalommal állt helyén, mint­ha már legalább is ezerszer ült volna abban a karosszékben. Hirtelen azonban felkelt, mintha valami eszébe jutott volna. Bement a szomszédos helyiségbe, amely az ültetvé­nyes hálószobája volt. Ez a szoba határozott fényűzéssel volt berendezve, középen egy faragott, mennyezetes ágy állt, mely egymagában egész vagyont ért. Kereertek és márvány­­asztalok, hatalmas képek és értékes tükrök és más dolgok egszítették ki a hálószoba berendezését. Egy ajtó a fürdőszobába, egy másik az öltözőbe vezetett. A kékfátyolos nő az öltöző­szoba iránt látszott érdek­lődni, mert gyertyát gyújtott és bement ebbe a szobába. Több hatalmas szekrény, néhány fogas és tükör képezte a bútor­zatot.?’ - * ’* TÁ f. • ‡/‡ - ' t _ .4 A’ szekrények nem voltak elzárva, sőt zárva nyitva áll­tak, úgy hogy a látogatóba jött nő, zavartalanul kutathatott bennük és mindent megnézhetett. Az egyik szekrényben va­lami vörös ruhadarabot látott. Odament, kihúzta a ruhát, s most látta, hogy egy katonatiszti egyenruhát tart a kezé­ben. Aranysujtás, aranygombok és egyébb jelvények vol­tak a ruhán, mely olyan volt, amilyent a colonelek szoktak viselni. A kabát nagyon érdekelhette a kékfátyolos nőt, mert mi­kor vissza­ment a vadászszobába, az egyenruhát magával vitte, ott letette egy szék támlájára és egy keze ügyébe ke­rült kendővel letakarta. " A gyertyát most az asztalra tette. A gyertya fénye csak gyéren világította meg a tágas szobát, de azért a falakon függő fegyvereket mégis látni lehetett és a kékfátyolos k­ő sorra megnézte a fegyvergyűjteményt. Hirtelen hátrafordult. Hangokat hallott kívülről, de bár figyelt, nem hallotta, hogy miről beszélnek, mert a vastag,, tapétázott ajtón nem törtek át a hangok annyira, hogy értel­müket is meghallhatta volna. Az ajtó megnyílt, a kékfátyolos nő sietve az asztal mel­lé lépett. Herendi jelent meg a küszöbön. Egy pillanatig ráme­resztette szemeit a kékfátyolos nőre, azután néhány gyors lépéssel melléje került.­­ — Milyen arcot takar ez a kékfátyol? — kérdezte izga­tottan, azzal már a fátyol után nyúlt. A nő hátrálni a­kart, de Herendi utána szökött és egy hirtelen mozdulattal letépte arcáról a fátyolt. — Haha! — nevetett Herendi pokoli gúnnyal. — Mi­lyen fickó bújt itt női ruhába? — A fátyollal együtt a kalap is leperdült a fejről és most látni lehetett Macknel arcát. A titkosrendőr nem veszítette el lélekjelenlétét, bár erre a gyors fordulatra valóban nem számított. Azonban Herendit az első pillanatban felismerte. Macknell most oda lépett Herendihez. — Ön John Gould, ön a törvény nevében foglyom! Herendi egy pillanatra meghökkent. Elsápadt, de a má­sik percben már összeszedte magát. Már nevetett, már újra a régi agyafúrt gonosztevő volt. — Nagyszerű tréfa! — kiáltotta. — Ez a gézengúz hős ruhába bujott, behatol házamba és engem az ültetvényest el akar fogni. Hohó barátom, ön elszámította magát! — Adja meg magát! Ön Smith hajótulajdonos gyilko­sa ! — mondta most Macknell és meg akarta ragadni Herendit. Ez azonban félre ugrott a támadó elől. — Ne ko­médiázzon! — mondta. — Ön alighanem rabol­ni jött a házamba!­­ ' — Nem én komédiázom, hanem ön! De ez mit sem hasz­nál már John Gould! Bizonyítékaim vannak a kezemben, hogy ön John Gould, aki mint Wilson colonel leszúrta Bernard de­­tektivfelügyelőt! h. v­ ­FOLYTATJUK!

Next