Amerikai Magyar Népszava, 1978. január-június (79. évfolyam, 1-25. szám)

1978-06-23 / 25. szám

10. OLDAL AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Péntek, 1978 június 23 TALÁLKOZUNK... írta: HALÁSZ PÉTER Már elpanaszoltam, hogy bár idestova , harmincnyolc esztendővel ezelőtt tettem le az érettségi vizsgát, „érettségi találkozóm” nem volt sohasem. Annak idején merengve néztük a gimnázium folyosóinak falán elhe­lyezett régi érettségi tablókat, bajuszos, pofaszakállas diákokkal (azóta mindkettő ismét divatba­­jött,, s a taglókon a felirat: „Találkozunk 1926-ban”, vagy „Találkozunk 1934-ben”. Mi is kiszámítottuk, hogy 10 éves Haláz Péter találkozónk 1950-ben lesz, a 25 éves 65-ben, aztán egyikből sem lett semmi. Lehetséges, hogy az a bizonyos 1965-ös találkozó megtörtént, de — nélkülem. És valószínű, hogy még néhányunk nélkül. Két év múlva jön a 40­ éves találkozó. Kik lesznek ott? Hányan? De azért nekem is vannak érettségi találkozóim. Néhány héttel ezelőtt visszaemlékeztem egy írásban Will Péterre, a matematika tanáromra, fölidéztem azt a szokását, hogy feleltetés előtt kirántotta zsebéből a tanári zsebkönyvet, lecsapta maga elé az íróasztalra, vérbenforgó szemmel körülnézett és azt kiáltotta: — Cenzurára! Pár nappal ezelőtt levelet kapok Andorrából. Többek között ezt írja onnan valaki: „A tulajdonképpeni oka ennek a levelemnek az, hogy a közelmúltban olvastam egy rövid eszmefuttatásodat, amelynek során megemlítetted, hogy annak idején a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós reálgimnáziumba jártál és egyik tanárod a jó öreg sánta Will Péter volt. Ez a megjegyzésed nagyot döbbentett a szívemen, mert hiszen én is a Zrínyi Miklós reálgimnázium padjait koptattam valamikor és Will Péter volt az osztályfőnökünk. A többi tanáraink: Ember István, dr. Réger Béla, Poor , Sándor, Borsos-Szabó Imre, dr. Dittrich Vilmos voltak, így azután nemcsak az írásaidon, de a közös iskolapadokon keresztül is bizonyos közelséget éreztem Hozzád.” A levélből kiderül, hogy írója hosszú ideig élt az Egyesült Államokban, majd nyugdíjba vonulása után Andorrába telepedett át. Tehát felsőbb osztályba járt mint én. Úgy kalkulálom, hogy amikor én bekerültem a Zrínyibe első­ osztályosnak, ő akkor érettségizhetett, vagy éppen még egy esztendővel korábban. Dehát azért ilyen szépen egymásra találtunk. Ez nem az első eset. Akiket andorrai barátom felsorol, a régi tanárokat, jól ismertem én is, tanítottak engem is, írtam mindegyikről, Emberről, a filozófia tanárról, Régerről, aki úgynevezett „puskákat” irt, rövid kivonatait a kötelező olvasmányoknak, amelyeket az Aczél Testvérek könyvüzlet adott ki. Esztendőkkel ezelőtt egy másik, a Zrínyivel, annak tanáraival és diákjaival foglalkozó írásom után levelet kaptam­­­­Budapestről. Azt mesélte el a levélíró, hogy hallván az egykori tanárok emlegetését, nyomban felállt, a könyvespolcához lépett és leemelte onnan a gimnázium 1939—40-es tanévéről készült nyomtatott évégi értesítőjét. Zrinyista volt ugyanis ő is és egybegyűjtötte ezeket az értesítőket. Nagyon megörült, amikor a VIII/B. névsorában megtalálta a nevemet. S mit csinált ezután? Először is elment a főpostára és a londoni telefonkönyvben megkereste a nevemet. (Abban az időben Londonban éltem). Azután az értesítőt az első oldalától az utolsóig ő maga lefénymásolta, bekötötte és levél kíséretében postára tette. A baj csak az volt, hogy az a bizonyos „P.Halász” a londoni telefonkönyvben — nem én voltam. Hosszú volna fölidézni, hogy milyen viszontagságos úton-módon jutott el hozzám végülis a gimnáziumi értesítő, amit azóta is hűséggel őrzök. Egy másik alkalommal, pesti lapban olvastam, hogy elhunyt Juth Béla nyugalmazott gimnáziumi igazgató. Ahogyan andorrai ismeretlen barátom írja levelében, „a hír nagyot döbbentett a szívemen”, minthogy Juth éveken keresztül osztályfőnököm volt és annyira kedveltem, hogy még első regényemben, a „Szülei elváltak”-ba is beleírtam „Jurtay tanár úr” néven. Egyszerre megjelent előttem a derék tanár, amint panyókára vetett kabáttal besétál az osztályterembe, végtelenül szelíd, és jóságos ember volt, de azért, ha fölbosszantották, éktelen haragra tudott lobbanni. Nem sokkal azután, hogy megírtam emlékeimet — elhunyta alkalmából — Juth Béláról, levelet kaptam Rómából. Mindössze néhány sor állott benne: „Juth tanár úr családja és egykori tanítványai nagyon köszönik neked a róla írott meleghangú emlékezést. Egy volt osztálytársad.” Mondom, a levelet Rómában adták föl, de ennek ellenére az osztálytárs inkább névtelen akart maradni. Egy másik alkalommal pedig évtizedek és kontinensek messzeségéből hoztam össze... de ez olyan bonyolult, hogy inkább röviden elmondom magát az esetet. 1971-ben Londonban járt King Vidor, a világhírű amerikai filmrendező. Vidorról köztudomású, hogy magyar származású, de ennek a magyar származásnak a foka és eredete többé-kevésbé ismeretlen volt. Londonban hosszú interjút folytattam vele és abban elmondta, hogy... —...a nagyapám budapesti volt, onnan vándorolt ki Trieszten át az Egyesült Államokba. New Yorkban viszonylag rövid időt töltött, hamarosan fölkerekedett és tovább utazott Amerika különböző államaiba. Vidor Károly ugyanis — így hívták a nagyapámat— nem egyedül érkezett Amerikába, de Reményi Edével, a hegedűművésszel. Afféle menedzsere és sajtófőnöke volt Reményinek. Rajta kívül nagyon keveset tudok a Vidor család magyarországi történetéről és ágairól. Annyit még igen, hogy volt nagyapámnak egy unokatestvére, akit igen kedvelt és sokat emlegetett: Peterdynek hívták és hajóstiszt volt Triesztben. Az érdekes az, hogy minél idősebb leszek, annál jobban foglalkoztat a kérdés és szilárd szándékom, hogy elutazom Magyarországra és felkutatom, mit tudhatok meg Reményi és Charles Vidor hajdani kalandozásairól, vagy a Vidor család magyarországi részéről és Peterdyről, a trieszti hajóskapitányról. Röviddel azután, hogy ez az interjú lapunkban megjelent, King Vidor levelet kapott Floridából. A levelet egy Balassa Béla nevű úr írta és a következők állottak benne: „Egyike vagyok az utolsó mohikánoknak, akik diplomát szereztek a fiumei Magyar Királyi Tengerészeti Akadémián. Mivel megtudtam, hogy érdeklik magyarországi ősei és közöttük egy Peterdy nevű tengerészkapitány, róla a birtokomban lévő adatok alapján a következőket írhatom: a magyar (Folytatás a 15. oldalon) ŐSZINTÉN SZÓLVA... AZ ORVOSOK JÖVEDELMÉRŐL ÉS KIADÁSÁRÓL Írta: KALLÓS FERENC Egy fiatal orvos megjegyezte: „Soha nem beszéltünk erről az orvosi egyetemen. Én azonban azt szoktam gondolni, hogy ha valaki egy év alatt 100.000 dollárt keres, annak könnyű az élete, és el tudja érni a meseházat a domb tetején.” A múlt évben ez a 1j fiatal orvos nagyon közel jutott­­L. ...suy ehhez az álomhoz, majd így nyilatkozott: „Megvan az új házunk és az új kocsink, de /J 100,000 dollár már nem tűnik olyan soknak, mint régebben.” I'0T0T'*5* A Munkabér és árstabilizáció Tanács tanulmánya kimutatta, hogy az orvosok jövedelme sokkal gyorsabban emelkedik, mint bármi más diplomás csoporthoz tartozók jövedelme. 1976-ban az orvosok közepes átlagkeresete 62,800 dollár volt, vagyis csaknem kétszerese, mint a közepes keresetű ügyvédeké és fogorvosoké. Az évi 100.000 dolláros jövedelemmel rendelkező orvosok úgy tűnnek, hogy nagyon jó anyagi helyzetben vannak. Mégis ennek a jövedelemnek jelentős része elmegy fenntartási költségekre, titkári munkára, orvosi felszerelésekre, gyógyszerekre, irodai cikkekre, és orvosi biztosításra. Ezek a költségek egyenlő arányban emelkednek a jövedelem emelkedésével. A Medical Economics című lap az 1976-os adatokat analizálva a következő eredményeket találta. Az orvosok összjövedelméből 13,5 százalék az irodai személyzetnek megy; 4,9 százalék irodabérelés­­re, 3.0 százalék orvosi biztosításra, 2.8 százalék gyógyszerekre és orvosi felszerelésre, 1.2 százalék az orvosi készülékek pótlására, 9.3 százalék pedig egyéb kiadásokra. Ezek után egy átlagos orvos adólevonás előtti jövedelme 63.3 százalékra csökken, ami még mindig eléggé kedvező a legtöbb üzleti ághoz viszonyítva. Hat magánpraxist végző orvos közül egy orvos több mint 100,000 dollárt keres a kiadások levonása után. Ezenkívül a 80,000 dollárt vagy ennél többet keresők száma a múlt évi 25 százalékkal szemben 30 százalékra emelkedett. A 40,000 dollárnál kevesebbet keresőké pedig 24 százalékról 19 százalékra csökkent. Az orvosok jövedelmük igazolásául azt hangoztatják, hogy nagyon hosszú időt fordítottak a felkészülésre. Ezenkívül azzal is védelmezik magas jövedelmüket, hogy ők több időt töltenek a munkában, mint a dolgozók nagy többsége. Az American Medical Association becslése szerint 1975-ben az orvosok átlagosan csaknem 52 órát dolgoztak hetenként. Dr. Richard F. Corlin, a kaliforniai Santa Monica, egyik szakorvosa, a Los Angeles megyei orvosi társulat megválasztott elnöke ezt mondja: „He­tenként legalább 60 órát dolgozom, de ez egyáltalán nem zavar engem, hiszen a munka szerelmese vagyok. Úgy vélem, valakinek születni kell az orvosi foglalkozásra.” Egy csontsebész most távozik 90,000 dollárt jövedelmező állásából, hogy magánpraxist folytasson. Azt állítja, hogy hetente legalább 90 órát dolgozik, és az évi 150.000 dolláros jövedelmet is nyugodt lelkiismerettel zsebre teszi, hiszen két állást is betölt.

Next