Amerikai Magyar Népszava, 1978. július-december (79. évfolyam, 28-52. szám)

1978-11-10 / 45. szám

20 OLDAL BUDAPESTI SZÍNFOLTOK BESZÉDES UDVAROK Valamikor a nyár elején a fejembe vettem, hogy megkere­sem az igazi pesti udvart, azt amelyik kizárólag a mi egünk alatt képzelhető el,­­ sehol másutt. Ilyennek valahol a Duna bal partján lenni kell. Majd belesek a kapualjakba és ha meglátom, nyomban felisme­rem, hiszen az ,,igazit” lehetet­len összetéveszteni a közönséges többivel. A függőfolyosó fogja elárulni és a virágos ablak, ahol szabadnapos pincér sütteti ma­gát a nappal, s a korlátnak támaszkodó asszonyok a langy melegben népi zenét hallgatnak a Kossuth adón. Az árnyékok a tűzfalakra kapaszkodnak és egy üres babakocsi vesztegel az udvaron. Szálláshelyemen a portás megkérdezte: — Milyennek képzeli? Könnyedén feleltem: — Nem szép, nem csúnya, ilyen udvarra néz félmillió pesti, boltosok, kalaposok, pincérek, kistisztviselők. A portás a fejét csóválta. — Pesten nincs ilyen. De van. Vasárnap reggel vidáman üdvözlik egymást a szomszédok, a szobafestő pálinkás jó reggelt kíván a szűcsmesternek és az asszonyok még azt is megbeszé­lik egymással, hogy ki főzzön húslevest, s ki vigyen főzeléket a földszintre Mici néninek, a magányos ágybafekvőnek. Jó, mondta a portás és az Aradi utcát ajánlotta. Hosszú, tehát válogathatok kedvemre, keskeny, tehát gyorsan átmehe­tek az egyik oldalról a másik oldalra. A trafikos, a Rákóczi útra próbált terelni. — Sehová, csak oda. Őslakos pesti, szót fogadtam neki, s elindultam bizakodva. A Rákóczi után majdhogy­nem valamennyi udvar egyforma. A földszinten, a bejárattól jobbra is balra is apró üzletek és műhelyek, a kapualjban tükrös kalapos kirakatok alatt csencsel­­nek, s délelőtt tízkor az egész udvart megszállják a külföldiek. Forgalom, jövés-menés. Buda­pest világváros, csakhát ez mégsem az igazi. Színes és eleven, de nem udvar, inkább üzletház, bazár. Másnap reggel a Kálvin-tér környékén sétálgattam, s törzs­helyemen, a tejivóban a pénztá­rosnő patrióta szenvedéllyel mesélt a budai udvarokról, nem is tagadta, hogy szeretne hozzájuk kedvet csinálni. Ha szépet akarok látni, ne sajnáljam a fáradtságot, menjek át Budára, az udvarokban kőcsip­kék, oszlopok, diszkutak. De én Pesten maradok. Megismerkedtem az átjáró­hálózattal. Nem is gondoltam volna, hogy Pesten ennyi van belőlük. Az egyik álmatag, Krúdyt idéző utcába vezetett. A kapualjból a repkény alól idős hölgy tipegett ki az utcára. Szivarkára gyújtott s ellágyulva fújta a füstöt. A zsoké 1910-ben száz szál piros rózsát küldött neki, és a lósporttól ment nyugdíjba és a matróna emlék­irataiba bele szándékozik szőni a szerelmi regényt. Az udvar a milleniumi idők hangulatát idézi, talán erre még verklis is jár és egy cilinderes férfi kiabál:­ó lószeres. Most meg egy olyan udvart látok, ahol nem laknék semmi pénzért: hűvös, a köveken moha zöldes, nem is udvar, hanem egy hideg pince. Itt élni? Megrázkódom. — Mi baja? — kérdezi egy álmos arcú nő. — Fázom — mondom. A nő megvonja a vállát. Ide soha nem süt be a nap, de engem nem érdekel, mondja, én nem a napot nézem, én alszom, ha tudok, persze nem tudok, mert a fejem fölött egész nyáron magnóznak. Az álmos arcú nő örökké éjszakás, nem mondja, hol, nem is kérdezem Rovom az utcákat, a Veres Pálné utcába érek. Rokonszen­ves vidék, talán itt fogom meglelni az igazit. A szerb templom szomszédságában szemügyre veszem a huszonegyes számú házat és a kapualjból belesek az udvarába. A porolót már látom. Pesti udvar poroló nélkül elképzelhetetlen. A ház­hoz tartozik, bár ma ritkán használják. Ki is mesélte? Ha jól emlékszem a trafikos. Igen, ő mondta, hogy valamikor a pesti ablakokból örökké ráztak vala­mit, s ebből származott a legtöbb veszekedés. A rendes házat arról lehetett megkülön­böztetni a rendetlentől, hogy a rendes ház lakói mindig a poroiót használták. Ez lenne az igazi? Alighanem ez. Felismerem a kiszáradt ecetfáról, a függőfolyosóról, az üres babakocsiról, majdnem olyan, amilyennek elképzeltem: otthonos, barátságos. A függőfo­­­­lyosón egy asszony támaszkodik, egy férfi hokedliről az ajtófélfát festi, valamelyik lakásban rádió szól és tárva-nyitva az összes ablak, mindegyik ajtó. Megszólítanak. — Kit keres? — Senkit. Nézem az udvart. — Kopott. Ráférne a tatarozás. Tényleg az udvar érdekli? — kérdezi az asszony. Szerencsés találkozás. Az asszony, Donkó Mihályné negy­venhat esztendeje él a házban és mindent tud, ami elmúlt félévszázadban az udvaron tör­tént. — Mikor éled? — kérdezem. — A koránkelők csendben távoznak. Hogy mikor kezdődik az élet? Nyolc óra után, amikor előjönnek a nyugdíjasok és a kismamák, Donkó Mihályné az udvart családiasnak mondja. Mindenki ismer mindenkit. Látom meg hallom, a lakók valóban családi­asan viszonyulnak egymáshoz. Valaki megérkezik egy kosár sárga barackkal, a hobbikért termésével és végig kínál az udvaron mindenkit. Az érkezők, a távozók köszönnek: kézit csókolom Őri néni, szia Piri, szervusz Kati. Urbán Dezsőné, Schubert Éva, Dér Tiborné ebben a házban született. Szeretik az udvart. Megmutatják, az udvar melyik sarkában kezdődik a napsütés. Őriné, aki majd annyi esztendeje lakik itt, mint Donkó­né, hokedlit hoz és hellyel kínál. Sütkérezzünk. Mellém ül, mesélget az élőkről, az új, a rég volt lakók szokásairól, az összefogásról, a nyugdíjas mi­niszterelnök macska­pároló özvegyéről, a születésekről. Erre­felé nagyon öreg a város és a régiek, akik annyira hozzá tartoztak az udvarhoz, mint a családi kép a szoba falához, lassan mind elmennek. ,,A ház saját halottjainak koszorút vásá­rol." Egy asszony bólogat a függőfolyosón, helyeslően.­­Ezen az udvaron a lakók előtt nincs titok, jobban belelátnak, egymás fazekába, mint falun. Annyi baj legyen. A mesélgető pesti asszony elhallgat. A tetőkön még süt a nap, de lent az udvarban már esteledik. Ez lenne az igazi? Elég kopott, mintha örökké ősz lenne benne, avar szagot érzek. Elbizonytalanodom. Valószínű, hogy mégsem ilyen az igazi pesti udvar, valószínű, hogy egészen más. ,,Igazi” nincs is talán. Szekulity Péter HALÁLOZÁSOK BUDAPEST —­Ft. Papp Elemér, piarista tanár, a katoli­kus gimnáziumok főigazgatója, 78 éves; dr. Kiss István egyetemi tanár, irodalmi tanszékvezető, 56 éves; Kozák Gábor József ci­gányprímás, népművész, 68 éves; Réti József operaénekes; Rohamann Henrik az Állami Operaház ny. hárfaművésze; dr. Keller Mária vegyészmérnök, szakíró; dr. Vass Henriette a szegedi Tömörkény Gimnázium ny. tanára; Zebrovszky István az Adria Selyemszövőgyár főmér­nöke. Régi pesti udvarok a Verespálné utcán AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA Péntek, 1978 november 10 Százévesek köszöntése BUDAPEST­­ Két város, Székesfehérvár és Zalaegerszeg köszöntötte legidősebb állam­polgárát szerdán. Székesfehérvá­rott özvegy Kohári Istvánná Dancs Mária, Zalaegerszegen pedig Varga Anna ünnepelte századik születésnapját. Özvegy Kohári Istvánná népes családja, három még élő gyermeke, 50 unokája, húsznál több dédunokája és tíz ükuno­kája, továbbá a városi tanács képviselői és a köszöntésére érkezett úttörők körében ünne­pelte meg a nevezetes születés­napot. Varga Anna, Zalaegerszeg legidősebbje, szellemi frissessé­ge teljes birtokában fogadta csa­ládja és az úttörők gratulációit. A városi tanács jókívánságait Balázs Béla elnökhelyettes tol­mácsolta. ÉVFORDULÓK TREFORT ÁGOSTON (1817—1888) író, kultúrpolitikus, reformer, akadémikus 90 esztendeje halt meg. DORNER JÓZSEF (1808—1873) botanikus, gyógyszerész, a növényszövettan egyik hazai úttörője 105 esztendeje halt meg. FÖLDI MIHÁLY (1894—1943) író, újságíró, szerkesztő halálá­nak 35. évfordulója. SOMOGYI NUSI (1884-1963) színművésznő halálának 15. évfordulója. PALOTÁS IMRE (1894—1968) író, lapszerkesztő, 10 esztendeje halt mg.

Next