Amerikai Magyar Népszava, 1980. január-június (81. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-04 / 14. szám

14 OLDAL AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA „Ágyak, melyekben aludtam” írta: KÓKAI IHÁSZ KAROLA Ez volt a címe annak a könyvnek, melyet évtizedekkel ezelőtt Marlene Dietrich írt. A könyv csalódást okozott azoknak, akik csiklandós szerelmi élményeket sejtettek a sokat ígérő cím mögött. De Marlene nem szerelmi kalandjait szellőztette akkor, — legjobb tudomásom szerint később sem — hanem kizárólag utazásai, vendégszereplései és filmezései közben a különböző szállodákban, vagy privát helyeken töltött éjszakáinak ágyairól írt. Én magam sohasem olvastam a könyvet, csak újságok és színházi lapok kritikáin keresztül szereztem róla tudomást. Influenzám miatt rám kényszerített hosszú szobafogságom alatt alkalmam volt látni a televízión néhány régi filmet Marlene Dietrichel; olyan régi fekete-fehér filmeket, amelyeknek soha még a hírét sem hallottam, így jutott eszembe a könyv is, és sajnálom, hogy nem volt alkalmam olvasni ezt a valószínűleg érdekes írást. Az ember életének egyharmad részét ágyban tölti, és ebben az egyharmadban történnek élete legfontosabb eseményei; születés, szülés, meghalás, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Miután időm rengeteg volt, elgondolkodtam azon, hogy az én kevésbé mozgalmas, polgári életemben is meglehetősen változatos szerepet játszottak az ágyak, melyekben aludtam, vagy kellett volna aludnom, de nem tudtam. *** Legrégibb, és eléggé homályos emlékem az, amikor gyerekkoromban a félig kinőtt gyerekágyamból — miután anyám már korábban felkelt — átmentem az ő ágyába, és a régimódi nagy ágyban a jószagú, puha pehelypárnákon még sokáig lustálkodtam. — Majd kamaszlány koromban díványok, sezlonok, ágyak következtek, attól függően, hogy mikor ment férjhez egy-egy nővérem és hogyan rendezték át a szobákat. Életem egy nehéz szakaszában tragikomikus élmény volt Budapest ostroma alatt a várbeli háromemelet mélységű sziklapincében lévő „ágyam”, melyben ötvennégy éjszakát töltöttem. Nem is volt ágy, csak egy fél fekhely. „Kanalaztunk”, ahogy akasztófa humorral a fekvésnek ezt a módját neveztük, mert úgy kellett elhelyezkednünk mint az ezüstkanalaknak a bársonybélésű dobozban, egy irányban, mert másképp nem fértünk el. Aztán adott jelre egyszerre fordultunk. Szerencsére családtagok és rokonok voltak a hálótársak. Évekkel később, amikor elhagytuk otthonunkat, az első időkben eltöltött éjszakáink helyét csak „éjjeli menedékhelynek” nevezhettük. A különböző átmeneti táborokban hol szalmazsákon, hol fapriccsen töltöttem családommal egy-egy éjszakát. Ezeken a fekhelyeken az alvás rendszerint reggelig tartó lidércnyomásos álmot jelentett. Amerikába való áthajózásunkkor, a kimustrált katonai szállítóhajón lévő emeletes fapriccs fekhelyem is emlékezetes marad. Kilenc napig tértem „nyugovóra” esténként ebbe a teknőnél alig nagyobb ágyba, miközben a vihar össze-vissza dobálta a hajót és nem igen hittük, hogy valaha is meglátjuk a Szabadságszobrot. Első amerikai otthonunkban kezdetben egy nagyméretű Castro ágyban aludtam férjemmel együtt. Az ágy hajdan egy luxusdarab lehett, de amikor mi ajándékba kaptuk, már olyan öreg volt, hogy egy-két évtized múlva szinte antiknak számított volna, de ezt mi nem vártuk ki. Az ágy két szélén még elég jó állapotban voltak a rugók és lefekvéskor úgy helyezkedtünk el, hogy az ágy két szélén feküdtünk. De elalvás után hamarosan az ágy közepére, vagyis a matrac mélyére gurultunk, és így aludtunk reggelig, amennyit tudtunk. Összehajtott állapotában a Castro ágy elég jó benyomást keltett, csak a két karfáján koptak ki a finom bútorszövet virágmintái. Amikor első Szilveszter esténket ünnepeltük és valaki fényképeket készített, a két legfodrosabb szoknyát viselő nőt ültettük a karfákra, hogy betakarják a kopott részt, nehogy rossz benyomást keltsen amikor majd hazaküldjük a fotókat. A képek még megvannak, és ma is, csak úgy mint akkor, nagyokat nevetünk ha albumainkban lapozgatva ágytörténetünknek ehhez a korszakához érkezünk. Az évek múlásával javultak ágyviszonyaink. A legszebb ágy, amelyben életemben aludtam, Velencében volt a 25 éves házassági évfordulónkon. Egy barokk palotából átalakított szállodában laktunk a Canale Granden. Hatalmas oszlopos ágyunk volt, halványkék selyem ágytakaróval, ekri színű velencei csipkével letakarva. Az ágy fölött a muránói kristálycsillár halványan csillogott, és — bár általában nem vagyok ünneprontó — nem tudtam megállni, hogy páromat ne emlékeztessem a salzburgi barak pokrócokkal letakart fapriccsére. Nevettünk megint, és mondtuk, hogy ez nem is lehet igaz. Pedig nagyon is igaz volt. Egyszer Spanyolország déli tengerpartján egy vadonatúj hotel vadonatúj ágyaiban aludtunk. Valahányszor megfordultunk az ágyunkban, az csúszott velünk egy darabot a síkos parketten, magával húzva az ágy előtti szőnyeget is. Reggel, amikor felébredtünk, ikerágyainkat egymástól távol, a szoba különböző sarkaiba csúszva találtuk. Nevettünk ezen is, ez is sokkal jobb volt mint a katonai szállítóhajó teknőágya. És mintha csak ezért is elégtételt akartunk volna venni, egyszer megajándékoztuk magunkat egy ,,cruise”-zal egy luxushajón. Fél éjszakákat a fedélzeten, nyugágyainkban feküdve néztük a millió csillaggal teleszórt eget a karibi tenger felett. Az éjszaka másik felét kényelmes ágyainkban töltve, kellemes emlékezéssel gondoltunk vissza arra a hosszú útra, amelyet a két hajó között megtettünk. Ma már igazán jó alvás csak a saját otthonomban, a kényelmes, jól megépített ágyamban esik. Ez még sokáig kiszolgál, ha ugyan nem végig. Legfeljebb a matracokat kell majd időnként cserélni. Olyan erős ez az ágy, hogy amikor unokáink velünk töltenek egy hétvégét, és indián üvöltéssel belevetik magukat, ez a megbízható angol bútordarab meg sem moccan. Ha nem is aludtam annyi ágyban mint Marlene Dietrich, de biztos vagyok benne, hogy ágyaim sokkal változatosabbak voltak, mint amelyekben ő aludt. — Rendben van uram, de ne csináljon feltűnést. Már mindenki figyel az autóbuszmegállónál — nézett rám kissé szemrehányóan. — Most azonnal velem jön! — szóltam erélyesen, és alaposan megragadtam a gellérját. — Hová megyünk? — érdeklődött udvariasan. — Átadom a legközelebbi rendőrnek. Tolvaj, gazember! — hörögtem dühösen, és előrelódítottam. — Van önnek szíve egyáltalán? — kérdezte szomorúan, és rám nézett nagy ártatlan, tiszta pillantású, kökénykék szemével. — Nem sül le a bőr a képéről? Aránylag fiatal ember létére tolvajlásból tartja fenn magát! Majd a börtönben megtanítják a móresre! De már jön is a rendőr — mutattam az éppen közeledő hatósági közegre. — Engedjen el, uram! Ha most futni enged, soha többé nem nyúlok idegen emberek zsebébe. Ez nagyon csúnya dolog tőlem, magam is belátom. Ha most elenged, felemelt fővel járhatok én is, mint a többi testvérem, majd virágot szedek az őszi alkonyaiban, és alázatosan meghajolok, hogy magához öleljen az emberiség. Ugye, elenged? Nem szeretnék csalódni önben — emelte fel a ujját nyomatékkal. — Beszéljük meg ezt egy fekete mellett — szóltam, és beinvitáltam a szomszédos eszpresszóba. A negyedik dupla után beláttam, hogy bűn lett volna a törvény kezére adnom ezt az alapjában véve csupaszív zsebtolvajt. Fél óra meghitt beszélgetés után elbúcsúztunk. — Add át az üdvözletemet a kedves feleségednek — mondta szeretettel. — Kézcsókom a nagyságos asszonynak — tolmácsolta bazában. — De, ugye soha többé... — Soha. E perctől kezdve új életet kezdek. De most bocsáss meg, rohannom kell, szólt és barátságosan integetve elsietett. Egy kicsit elszorult a torkom, és meghatottan néztem utána. Egy embertársamnak visszaadtam a hitét, egy embertársam nem csalódott bennem. Aztán négy és fél óra alatt hazagyalogoltam. Ugyanis nem volt útiköltségem. Barátom magával vitte a pénztárcámat. Galambos Szilveszter HUMORESZK HUMANIZMUS A zsebtolvaj világosszürke nadrágot viselt és elegáns kávébarna inget. Kissé idegesen pislogott, amikor rákiáltottam: — Eressze el a pénztárcámat, és vegye ki a kezét a zsebemből! Péntek, 1980 április 4 Érdekességek ÍTÉLET Az angol szokásjog szerint a férjnek eddig joga volt a hüvelykujjánál nem vastagabb bottal megverni a feleségét, hogy „engedelmességre tanítsa”. A fellebbviteli bíróság azt a „történelmi jelentőségű" döntést hozta, hogy nemcsak a feleség, de bármely nő kidobhatja lakásából a férfit, ha az botot emel rá, még ha a bot nem vastagabb is, mint a hüvelykujja. * STATISZTIKA Az ENSZ közzétette a világ válási statisztikáját. Az első helyen Svédország áll, ahol tíz házasság közül hatot felbontanak. Legkevesebb a válás Franciaországban, Iránban és Japánban: csak minden tizedik házasság bomlik föl. A statisztikából semmilyen öszszefüggés nem derül ki a válások száma és az ország földrajzi helyzete, életszínvonala, szokásai, vallása között. Úgy tűnik, az összefüggések egyszerűen megmagyarázhatatlanok, legalábbis egyelőre.