Amerikai Magyar Népszava, 1980. január-június (81. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-04 / 14. szám

".'íh n' 0W Pentek, 1980 április 4 ny vpcr­ nny rr r ~rr\ t T­ r r / yrr(Yi/ $, AMERIKAT MAGYAR NtiPSZAVA ,rAr't m or 13 OLDAL VÁLÓOK Férjemmel közösen regényírásba kezdtünk. Csaknem válóper lett belőle. Külön-külön már voltak irodalmi sikereink. A férjem írt egy szatírát „Zebra, stráfok nélkül” cím­mel, tőlem pedig megjelent egy verseskötet, amely azért nem fogyott a kívánt mértékben, mert azt a címet adtam neki, hogy „Rohanó évek” — és ezért egyetlen nő sem volt hajlandó kézbevenni. Férjem nem akart szenvedélyes szerelemről írni, mondván, hogy nem teszi nevetségessé a férfiakat, — mint már jónéhányszor a francia írók, — bár mentsé­gükre szolgáljon, hogy történeteik végén a hősnőt többnyire elteszik láb alól. Kijelentettem, hogy gyilkosságról viszont én nem írok, ezt a témát ugyanis Shakespeare merítette ki, és miután az ő korában még nem szerkesztették az Esti Újság botránykrónika-rovatát, könnyű sikert aratha­tott mérgezéseivel és családi drámáival. De ugyan ki érzi manapság szükségét annak, hogy érdeklődjék a bűnügyi regényirodalom után, ha előzőleg már elol­vasta az újságban, hogyan szúrta át Répce Jenő a fele­ségét egy esernyővel, hátulról, miközben az a rántást kavargatta a kelkáposztafőzelékhez... Regényünk főalakjait Elvira és Gáspár névre ke­reszteltük. Én hosszú kapcsolatot akartam teremteni köztük, amely végülis unalmassá válik, mire összehá­zasodnak. Férjem azt mondta, a sorrend teljesen rossz, valóságban először házasodnak össze és aztán jön a kapcsolat, amely unalmassá válik. — Meglehe­tősen feszült hangulatban eskettük össze Elvirát Gás­párral, és alig tértek vissza nászútról, férjem máris idegeskedni kezdett s követelőzni, hogy Gáspár hagy­ja ott Elvirát és vándoroljon ki a Tűzföldre, mert Elvi­ra elképesztően ostoba. Hozzátette még, hogy az ötlet­nek komoly gyakorlati haszna is van, mert a kivándo­rolni akarók nagy számát feltételezve, a Tűzföld gyors benépesedéséhez vezethet. Gáspár végülis maradt, de azzal állt bosszút Elvirán, hogy naphosszat nem szólt hozzá és örökké az újságot bújta. Férjem megjegyezte, hogy Elvira nyilván nem unatkozna, ha nem lenne lusta és ha­nyag, és ha egyszer életében felvarrna egy inggombot. Mellesleg megjegyezte, hogy Elviráék esküvője óta nem töröltem port, és hogy az ingei vasalatlanok. Ettől kezdve Gáspár minden csekélység miatt tombolt, Elvira meg félnapokat sírt a spájzban, bezár­kózva. A végén, szinte már életéért aggódva, elővará­zsoltam az anyóst, aki lánya védelmére hozzájuk köl­tözött. Ebben a válságos időben jelent meg egy nap nálunk édesanyám és mikor érdeklődött, hogyan ha­lad a regény, férjem a legsértőbb gúnnyal azt felelte: épp most dolgozza ki azt a részt, ahol a férj beleaprít­ja az anyósát a fásírtdarálóba... Mindennek ellenére aztán mégsem váltunk el, hanem inkább felhagytunk a közös regényírással. Most egy szakácskönyvet írok. Emiatt még egy férj sem vándorolt ki a Tűzföldre. AZ EL TEMETHETE Temették ólom-csüggedésbe, hitetlenség rongyába rakva — harmadnapon feltámadott. Temették tornyos templomokba, szertartások gyolcsai közé, imákból készült szemfedője, — harmadnapon feltámadott. Temették ideológiákba, tagadás ú­tszéli árkába, tudomány sziklái alá, — harmadnapon feltámadott. Temették gyilkos hitvitákba, szent háborúk szennyes vizébe, sötét élet-cáfolatokba, — harmadnapon feltámadott. Temetgetik ma is, — hiába. Nem rejti el se föld, se ég már, szív bűne, vagy ész érve, — semmi, mert ő — maga az Élet. Füle Lajos FL­O­YD írta: BÁNYAY TAMÁS Egy idegen ország a bevándorló számára nemcsak megfejtésre váró titkokat, hanem — és elsősorban — nehézségeket tartogat. Főleg akkor, ha a bevándorló nem ismeri az illető ország nyelvét. Gondolom az Amerikában élő magyarok többsé­ge is keresztülment ezeken a kezdeti nehézségeken, hiszen közü­lünk csak nagyon kevesen voltak, akik már odahaza is tudtak angolul. Az még a jobbik esetnek tekinthető, ha az újonnan érkezőt honfitársai fogadják, akik már ismerik a helyi körülményeket, a nyelvet, s ezen ismeretség birtokában hathatós segítséget tudnak nyújtani, s mint szülő a járni tanuló gyermekét, szinte kézenfogva vezetik be a zöldfülűt új, s leendő életébe. De mit csináljon a szerencsétlen bevándorló, ha olyan környezetbe csöppen, ahol csak nagyon kevesen vagy egyáltalán nem beszélik anyanyelvét, s a legtöbb esetben magára van hagyatva, kitéve egy idegen környezet sokszor akaratlanul is bántó, vagy akaratlanul is sérelmesnek vélt behatásainak? Hiszen kivel ne fordult volna elő abban a bizonyos kezdeti időszakban, hogy mondani, kérni, közölni szeretett volna valamit, az őt körülvevők azonban egy szavát sem értették, bámultak rá, mint bolja az új kapura, mint olyasvalakire, aki a Marsról érkezett, s csodaszámba megy. Ó, mit adtunk volna ilyen esetben egy tolmácsért, vagy netán egy gondolatolvasóért, aki a nyelvi korlátokat ledöntve képes lett volna kitalálni mit szeretnénk, mi is az amit környezetünk tudomá­sára akarunk hozni. Tolmács ritkán akadt, gondolatolvasó aligha. De azért mindig akadt valaki a helybeliek közül, aki nemcsak legyintett, aki nem intézett el bennünket egy, sok esetben sértő megjegyzéssel, hanem vette a fáradtságot, hogy érthetetlennek tűnő keresztkérdé­sek özönével kicsikarja belőlünk óhajainkat, s agyának nem kevés megerőltetésével kiszűrje zavaros, hibásan ejtett szavainkból, mi is az a fontos dolog amit mondani szeretnénk. S ugye milyen örömmel, hálával tekintettünk rá, amikor végülis sikerült megértetni magunkat, amikor elértük azt, ami olyan nehéznek bizonyult. Azt hiszem ilyen emberrel minden bevándorló találkozott. Az én esetemben ezt az embert Floydnak hívták. Egyszerű, közvetlen ember volt, örökké vidám és végtelenül türelmes, aki éppen türelme révén nem ismert lehetetlent. Amikor először találkoztunk, alig két hete voltam Amerikában, angol tudásom kimerült a vés és no-val. E két szót is többnyire felcseréltem, s bizony nem egyszer használtam egyiket a másik helyett. Floyddal egy helyen dolgoztunk. A legelső nap, hogy meglátott, karonfogott és körbevezetett a nyomdában, s közben szünet nélkül magyarázott. Félreértés ne essék, egyáltalán nem volt buta ember, tudta, hogy egy szavát sem értem, de azt is tudta, ha most azonnal nem kezdem el, soha semmit nem fogok megérteni. Mutogatott, tízszer, hússzor is türelmesen elmagyarázott egy-egy dolgot s nem egyszer előfordult, hogy kérdő pillantására rávágtam a yes-t, csakhogy elejét vegyem a további magyarázkodásnak. De az akkor feleslegesnek tartott szócséplésnek köszönhettem, hogy ma beszélek, írok, olvasok angolul. Évekkel később jöttem rá — s az ember szüleivel, tanáraival is így van —, hogy mennyit köszönhettem neki. Floyd másban is segített. Tudta, hogy jóformán a semmiből indítottuk el új életünket, tudta mennyi mindenre van szükségünk, s hogy éppen ezért szívesen vállalok akármilyen különmunkát. Szerzett is annyit, hogy alig győztem. Egy alkalommal mondott valamit, amiből azt szűrtem ki, hogy a következő szombaton segítségre lenne szüksége, mert valahol valamilyen munkát kell elvégezni. Persze vállaltam. Kiderült, hogy a házánál kellett kerítést felállítani. Dolgoztunk becsülettel, késő délután volt mire befejeztük, s mikor búcsúzni akartam, kezembe nyomott huszonöt dollárt. Természetesen nem fogadtam, nem fogadhattam el, de vagy egy fél órába is beletellett, mire sikerült megértetnem vele, hogy más a bérmunka és megint más a baráti szívesség. Persze a dolgok hasznosabbik oldalát nézve sem fizettem rá. Ha lehet, méginkább megtett mindent, hogy egyengesse utunkat az amerikai jövőbe. Kezességet vállalt a bútorvásárlásnál, segített a költözködésnél, s közben igazi barátok lettünk. Az idő csak javára volt ennek a barátságnak, mert közben megtanultam angolul, s megismertem magát az embert is. A véleményét, a gondolkodását, mindazt ami a jószándék mögött húzódott meg. S ennek a barátságnak nem jelentett akadályt, hogy egyikőnk a világ egyik, másikunk a világ másik végéből érkezett el kettőnk találkozásához. Hogy szeretem Amerikát azt nagyrészt neki köszönhetem. Talán ezért is ért sok másnál fájdalmasabban a halálhíre. Ez az írás még csak megközelítően sem képes bemutatni két ember kapcsolatát, igaz barátságát, de ha lehet így mondani, szerény nekrológnak talán beillik. Tudom, egy magyar újságban ritkán írnak nekrológot egy névtelen, mások által sosem ismert amerikairól. Hogy én mégis megtettem, annak elsősorban az az oka, hogy biztos vagyok benne, közülünk nagyon soknak megvolt a maga Floydja. Lehet, hogy Larrynek hívták, Robertnek, Kennethnek vagy Jamesnek, de ezeknek az embereknek olyan hálával tartozunk, amit — haláluk esetén — még a legszebb nekrológgal sem lehet leróni. Bányay Tamás

Next