Amerikai Magyar Népszava, 1980. január-június (81. évfolyam, 1-26. szám)

1980-06-13 / 24. szám

mjoija !..1.______ „ JÓSKA” írta: HALÁSZ PÉTER Münchenben elhunyt Szita József, a ,,sztárok szabója és a szabók sztárja”. Napihír A Badacsony-Tördemic­i cipésznek kilenc gyermeke volt, úgy, mint a népmesében. És az egyikben, a Jóska fiúban, nagy álmok bontakoztak, akik fölfigyeltek rá, mondogatták róla, még viszi valamire. Taníttatni kellett volna, tudta ezt az apja is, dehát hogyan telnék reá egy falusi cipész keresetéből, akinek ekkora család gondját kell viselnie. Jóskát is mesterségre kellett fogni miha­marább: kitanulta a szabóságot. Nem érte ezzel károsodás, mert régi igazság, hogy akiben kedv van és tehetség, az annak a tudománynak lesz mestere, amit éppen elsajátít. Így történt ez Jóskával is, akit azután esztendőkkel később úgy neveztek Budapesten, hogy a sztárok szabója és a szabók sztárja. A tördemici suszternak az volt a neve, hogy Szita József. És ennek a jóképességű és a tehetségével jól sáfárkodó fiának is: Szita József. A minap elhunyt itt Münchenben, idősen már és elfáradottan, június negyedikén töltötte volna be hetvenhetedik esztendejét, de azt már nem érte meg. Holtában visszatért szülőfalujába, a tördemici temetőben helyezték örök nyugovóra, gyermekkori barátja búcsúztatta. Keresztury Dezső, a kiváló történész, író és költő, akivel a barátság életreszóló volt, Jóska sohasem múló, nagy büszkeségére. Azért beszélek róla e reá emlékező percekben, mint „Jóskáról”, azért nevezhetem igy, mert a miénk is régi keletű barátság volt. Egyed Zoltán lapjának, melynek ifjú éveimben munkatársa voltam, Jóska szenvedélyes olvasója volt s ha abban történetesen fölfigyelt egy-egy cikkemre, lelkesedése nem ismert határt. Színházzal, filmmel, irodalommal szorosan szövődött egybe az élete, nem csak azért és nem csak úgy, hogy kosztümtervező volt, hogy évtizedeken át ő tervezte és készítette a Budapesten bemutatott színművek, filmek női főszereplőinek ruháit, de talán még inkább azért, mert a darabok „öltöztetése” nála a művészetek iránti lobogás és az alkotóerő áttételes megnyilatkozása volt. Jóska a kosztümökben „rendezett” és „vezényelt” és „megírta” a darabot. Ha nem kellett volna gyerekfejjel odahagynia az iskolapadot, hogy „szakmát” tanuljon, ha tovább tanulhat kedve szerint, biztos, hogy nagyszerű rendező lett volna belőle, vagy muzsikus, vagy festőművész, talán író, ha elsajátítja a szavakkal való bánás fortélyait, minthogy szabóságot tanult, abba sűrítette mindazt, ami mondanivalója, ötlete, öröme, keserűsége és leleménye volt az életről és világról. De ez a hivatás is — és melyik nem? — időnként megalkuvásra kényszerít. Jóska szalonja, drága pénzért, magánhölgyeket is öltöztetett, jómódúakat, akik meg tudták fizetni az ízlését, a terveit, az ötleteit, de igazán csak a színpadra­ tervezés érdekelte. Stuart Máriát varázsolni Tőkés Annából, Bajor Giziből Nórát. Estélyi ruhát álmodni Fischer Annie-ra, hogy amikor a nagy művésznő ujjainak érintésére életrekel Beethoven C-dúr zongoraversenye, akkor abban, rejtélyesen és kimutathatatlanul, de ott van ő is, Jóska. Húsz esztendős sem volt még, amikor elindult Magyarországról, mint a hajdani céhlegények, világot látni és megtudni, hogyan mivelik az ő mesterségét másutt. Először Párizsba ment és ott töltött éveket, híres divatszalonokhoz szegődött el, majd onnan New Yorkba, Bloomingdale alkalmazásába lépett, New Yorkból évek múltán vissza Németországba, Kölnbe. De nemcsak mesterségének külhoni titkait kutatta, szenvedélyesen érdekelte az is, hogyan játszanak színházat Párizsban, New Yorkban, Kölnben, hogyan énekelnek, hangversenyeznek, mi a látnivaló a múzeumokban. Erzsébet asszony, aki életének csaknem utolsó órájáig viselte Jóska gondját, napló-köteteket tesz elém az elárvult Barer-strassei lakásban, följegyzések 1912-től (húszesztendős volt ak­­or) arról, hogy milyen darabot látott azon az estén a Comedie Francaise-ben, majd a Broadwayn, melyik operát a Metropolitanben, milyen hangversenyt hallgatott a Carnegie Hallban. De nem csak a darabok szerzőjét, címét jegyezte fel, odamásolta a teljes színlapot a rendező és valamennyi szereplő nevét, rögzítette magának azokat az estéket, megörökítette az élményeket és­­ hazavitte Magyarországra. Budapestnek volt egy korszaka, amikor gyorsan és fogékonyan figyelt fel a tehetséges emberekre, teret adott nekik és megbecsülte őket. Kiváltképpen a színházi és irodalmi világ reagált szeizmográf­ érzé­kenységgel. Egy régi hetilap cikkéből idézem: „...láttuk munka közben, amikor a szövetet, vagy a selymet rádobja a próbálóra, megnézi, egy-egy mozdulattal eligazítja és már jön az olló, ott helyben, kialakul első próbája a toalett. És láttuk, amikor szalonjában ott ültek a primadonnák és ő körülbástyázva selymekkel, csipkékkel, rajzolta velük a színpadi ruhákat. Valami fantasztikus lelkesedés fűti minden munkáját. Fáradhatatlan. Hogy estétől reggelig kész kell lennie egy színpadi-, vagy filmruhának? Az Szitának semmi. Legfeljebb nem alszik éjjel.” Írók és művészek között érezte jól magát és azok készséggel befogadták körükbe, alkotó embernek ismerték el. Jó barátságban volt Csathó Kálmánnal, az íróval, hiszen Csathó feleségének, Aczél Ilonának mennyi színpadi ruháját tervezte! És amikor Herczeg Ferenc 1946-ban, akkor már nyolcvanhárom esztendősen, arra határozta el magát, hogy megválik badacsonyi házától, szőllejétől és barátját, Csathót kérdezte, ugyan ki volna méltó vevője és gazdája az olyannyira szivéhez nőtt tuszkulánumnak. Csathó gyorsan közvetített és Herczeg —­kit egykoron nem is oly érdemtelenül tituláltak ,,irófejedelem”-nek — háromholdas badacsonyi szőllője, villával, présházzal, melléképületekkel együtt: Jóskáé lett. A népmese hőse hazatért. Szép jutalma a törekvésnek. Jót akarásnak, fölemelő vége a mesének. Lett volna. Lehetett volna. De másként történt. Szemet vetettek Irányi­ utcai divatszalonjára, elorozták tőle, kedvét szegték, megbántották, életképtelenné tették. Másutt az ilyen embernek Schiaperelli a neve. Vagy Dior. Vagy Pierre Cardin. Jóskának viszont vándorhoz jutott osztályrészéül. Kereken hatvan esztendős volt, amikor elindult ismét. Immáron sem korban, sem kedvben nem céhlegény. De azért nem adta meg magát. Münchenben telepedett le, megnyitotta szalonját a Bayer­strasse 48-as számú ház első emeletén és hamarosan fölfedezték őt maguknak a város finomizlésű és tehetős asszonyai, még a hajdani bajor királyi család hölgytagja is. De a színpadi kosztümtervezés nagy korszaka — Jóska számára — elmúlt. Amikor a kosztümtervező, színpadi­ kreációk álmodója, magán­­használatra tervez és szab, az olyan, mint amikor a költő — házirendelésre — alkalmi felköszöntőt szed rimes sorokba. Az utóbbi esztendőkben, hogy uram nagy vargabetűvel visszavezetett Münchenbe, úgy alakult, hogy egymásnak csaknem szomszédságában éltünk. Gyakran találkoztunk, a postán, Müller-péknél, Vinzenz Murr hentesboltjában, a Kaiser supermarket­­ban. Idős úr, fején kockás sportkalap, amilyet Higgins professzor visel a Pygmalion­ban. Ez Jóska. És a másik, ugyancsak korosodó úr, fején tiroli kalpaggal, amelyet egy könnyelmű pillanatában Innsbruckban vásárolt. Az meg én. A Higgins-kalap és a tiroli kalpag jókedvűen meglendül és gazdáik megállnak rövid diskurzusra. Mindig örültünk a találkozásnak, mert Jóskának bőven volt mesélni­, nekem meg hallgatnivalóm. És szívesen hallgattam őt, arról, hogy most éppen honnan érkezett vissza Münchenbe és hová készül rövidesen s hogy éppen ki járt nála látogatóban. Hogy csillogott a szeme, amikor elmesélte pár évvel ezelőtt, hogy Keresztury Dezső Münchenben volt és versben köszöntötte őt x-ik születésnapjára, így mondta Jóska és hamiskásan hunyorgott”, x-ik születésnapomra”. És már idézett is belőle: „Gulács, Badacsony, Sziget, Tördemic, idézzük gyermekkorunk szép vidékét. Mindkettőnk útja oly messzire visz, elválik, de sohse szakad el végkép, bár veszitek én és Te is veszitsz, amit nyertünk, nem mutathatja térkép, mert hiszen megmaradtunk önmagunknak, s ennyi elég, a többi szertehullhat.” Ülök a Barer-strassei elcsendesült szobában és hallgatom Erzsébet asszonyt, Jóska jó gondozóját, amint mesél Jóska utolsó napjairól, a szívrohamról, a szélütésről, baljós előérzetekről és tekintetem a gazdátlan Higgins-kalapra téved. Arra gondolok, hogy én is nyugdíjba küldöm tiroli kalpagomat. Hadd legyen Jóska az, aki előtt utoljára lendült a levgőbe. Szervusz Jóska, Isten veled Jóska, pihenj békével a tördemeci temetőben, abban a vigasztaló tudatban, hogy — mint Keresztury köszöntött — „megmaradtál önmagadnak.” Ennyi — csakugyan elég. Halász Péter fIATDAM TATU­JÍTVA Péntek, 1980 június 13 A NÉVTELENEK Van, akinek nem számít az egész, s elég kenyér, szalonna, só, pohár bor, pár nóta, káromkodás: olyan mámor, amely kigyújt s egy füttyre elenyész. A könnyítő sírás is jó, de hányszor nem segít, csak ha mélyre vág a kés; csak, ki gyötrődve pusztulni merész, menekülhet meg az örök haláltól. Ellentmondásban nősz csak. Ha merő seb akkor lángol legjobban életed, a vakmerő bére, hogy égten éghet, de kik némán sokasodni erősek s egybeömölni, mint a tengerek: végtére ők, a névtelenek győznek. Keresztury Dezső

Next