Amerikai Magyar Népszava, 1983. július-december (84. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-23 / 51. szám

Péntek, 1983 december 23. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA HÉTRŐL-HÉTRE­­ „A HÉT’-RŐL írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS 1. A 19. század utolsó évtizede pezsgésbe hozta a magyar irodalmat, s mintegy előre vetette árnyékát a 20. század első évtizedének nagy irodalmi újjászüle­tése, hogy ne mondjam — forra­dalma. Különös módon nem az ,,Új Idők” címmel megjelenő iro­dalmi-művészeti lap jelezte ezt, ha­nem egy másik hetilap, melynek címe egyszerűen ez lett: ,,A Hét”. Szerkesztője Kiss József, a költő és munkatársai, akik 1890 december________________ jében a Váci-utcai „Korona” ká- Kut«»i Kotíc* l*té«­véház márványasztalainál megter­vezték és megalapították az új hetilapot, eredetileg „Az ifjú Magyarország” címre gondoltak, ám végül is az egyszerűbb cím mellett döntöttek. „A Hét”, egyik szerkesztői felhívásában, ponto­san megfogalmazta célkitűzéseit: „A művelt Nyugat eszméit hirdetjük; modernek akarunk lenni a moder­nek kinövései — nemzetiek, sallangosság nélkül.” (A nyomda mindig éber ördöge itt sem tétlenkedett és a „művelt” helyett „művelet” került a szövegbe.) Tény, hogy a „Nyugat” megindulásáig, 1908-ig­­„A Hét” volt a haladó szellemű magyar irodalom szócsöve, az akkor induló fiatal írók, költők, publi­cisták, kritikusok fóruma. „A Hét” hasábjain meg­jelentek az akkori „nagy öregek” is, mint Jókai és Mikszáth, noha az utóbbi nem korban, csak tekin­télyben számított akkoriban még „nagy öregnek”. De itt jelentkezik a realizmus első harcosa, Bródy Sándor, Ambrus Zoltán, Justh Zsigmond és a va­dásztörténetek varázsos tollú írója, Bársony István. S a még fiatalabbak, a déli tartalékos hadnagy, Heltai Jenő, Lövik Károly, Színi Gyula, Szomori Dezső, a fantasztikumok írója Cholnoky Viktor és a halha­tatlan Szindbád — Krúdy Gyula. Természetesen az „olvasmányosság” kedvéért, mint minden irodalmi lap és folyóirat engedményeket is tesz a szerkesztő és megjelennek a lapban a ma már csak nevükben és nem műveikben fennmaradt szer­zők is, mint Pekár Gyula vagy — Beniczkyné Bajza Lenke... Ám ezekért és az efféle írókért mintegy kárpót­lásul közli „A Hét” az induló fiatal újságíró és költő, Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, Dutka Ákos verseit. (Szinte hihetetlen, hogy Heltai Jenő, Dutka Ákos még a „kortársunk” volt.) A „művelt Nyugat” íróit is megszólaltatta „A Hét”, kiváló fordításban. (Azt hiszem, nincs még egy irodalom, melyben olyan nagyszerű írók, költők vál­lalkoztak volna az idegen nyelvű irodalom tolmácso­lására, mint a magyar!) Anatole Francé, Kipling, ■Knut Hamsun, Thomas Mann éppúgy helyet kap „A­­Hét’-ben, mint a „művelt Kelet” — Dosztojevszkij, Csehov vagy Maxim Gorkij. A szókimondó publicisztikát nem kisebb írók képviselik, mint a későbbi „Nyugat” főszerkesztője , Ignotus, Ambrus, Kóbor Tamás és Színi Gyula, míg a kritikai rovatban Ignotus, Márkus László, Lyka Károly, Kern Aurél és a későbbi „nagy szerkesztő”, Osvát Ernő csiszolja az olvasó ízlését-igényét iroda­lomba, zenébe, színházba, művészetbe. A 20. századi „nagy magyar irodalom” indulását jelenti Kiss József hetilapja, szinte az „új tavaszi seregszemlét”, a sereget, mely a „Nyugat” megindu­lásakor már teljes fegyverzetben és vértezetben veszi fel a küzdelmet. Nem lehet némi meghatódottság nélkül fellapozni „A Hét” 1890 és 1908 között megjelent évfolyamait. Ám a mai olvasót — miként e sorok íróját is — még­sem elsősorban az azóta halhatatlanná vált írók és költők művei érdeklik — hisz azokat ismeri —, ha­nem azokat a rövid glosszákat, irónikus jegyzeteket, az „Innen-Onnan” rovat névtelenségbe burkolódzó írójának, a „Heti posta” üzeneteit, sőt a hirdetéseket böngészi, melyek visszavarázsolják magát a kort, a társadalmi hátteret, az akkori életérzést, a remé­nyeket és vágyakat, félelmeket és indulatokat, rö­viden mindazt, amit a 20. század kezdete jelentet. Annál is inkább, mert ma már tudjuk, mely remé­nyek hamvadtak el, mely vágyak nem valósultak meg, mely aggodalmakkal nézünk ma szembe, me­lyeket az akkori írók nem is sejtettek. Talán csak Ady szorongásaiban rémlenek fel a jövő baljós jelei az első világháború vérözöne előtt, amikor olyan „kü­lönös nyáréjszaka volt...”. Mert az is kitetszik „A Hét” hasábjairól, hogy az írók, költők hittek abban, hogy a 20. század az em­beriség kibontakozó „aranykorának” kezdete lesz. Dehogy is sejtették az elkövetkező világháborúkat, a társadalmakat gyökerében megváltoztató forradal­makat, dehogy gondoltak arra, hogy a 20. század még a földi lét elpusztításának öngyilkos lehetőségét is az ember kezébe teszi le... A századfordulóra lapozunk vissza, amikor Eré­nyi Béla gyógyszerész úr a Károly­ körúton egyedüli készítője volt a „Diana sósborszesznek”, melynek egy üvegje 20 krajcárért kapható és „Hölgyeknek nélkülözhetetlen! Uraknak nélkülözhetetlen!” és Tö­rök József patikus az egyetlen képviselője a párizsi J. Ramie „Piluses Orientales” — „keleti pirulák” — nevű csodaszernek, mely „A Hét” hirdetése szerint a „szépség, a nyak teltsége, fejlődése, a kebel helyre­­állítása, dús mellek” — egyedüli záloga... S hozzálátott, hogy meggyújtsa a karácsonyfán a gyertyákat. Ez az, amit mindig én csináltam, gon­dolta az Öregúr. Vajon eszükbe jut? Igen, a lányának eszébe jutott. — Tavaly még szegény nagypapa gyújtotta meg a gyertyákat — mondta csöndesen. — Emlékeztek? — Igen — mondta a kislány — emlékszünk. De a kisfiú meg a veje nem szóltak semmit. A vő a gyertyagyújtással volt elfoglalva, a fiú meg a csoma­gokat nézte a fa alatt. — Mikor bontjuk ki? — kérdezte izgatottan. — Mint mindig, most is vacsora után — mondta a lánya —, asztalhoz ülni! Ropogósra sült liba volt vacsorára. Az öregúr­­ körülnézett. A hintaszéket kereste, amelyben ő szo­­­­kott üldögélni, szundikálni, de sehol sem látta. Kitet­­­ték, gondolta. Nem baj, hiszen úgyis kopott volt,­­kárpitozása foszlásnak indult. De így, hogy nem volt hová leülnie, a szoba sarkában álldogált. Mikor csi­nálja a rém a filmet? — kérdezte magában az öregúr csodálkozva. A gyertyagyújtásról nem készült. A va­csoráról sem. Megfeledkezett volna róla? Meghitt fényt árasztottak a karácsonyfa gyertyái, halkan csörrentek az evőeszközök. Az Öregúr nézte a finom ételeket és nagyot nyelt. De nem volt éhes. Az éhség­érzés odaát ismeretlen. De az éhség emléke olykor kí­sértő. Mindennel így van. A nyesély emléke. A sírásé. Az étvágyé. Mintha tükörből verődnének vissza az érzések és érzelmek. Olyanok, mint az ottani nap­fény. Fénylenek, de nincs melegük. Ki sejtette, hogy ilyen odaát? Van ebben jó is. A fájdalom például is­meretlen. De a fájdalom emléke néha felriasztja az embert. A vacsora végetért. Semmi filmezés, tűnődött az öregúr. Hogyan lehetséges ez? Vagy talán, gondolta reménykedve, mióta nem vagyok itt, a rém már nem tartja érdemesnek? Talán csak az én kedvemért csi­nálta évről évre? Áldott jó fiú! Nézte, amint bontogatták a csomagokat, ő tavaly kapott egy meleg papucsot és egy szép, új angol pi­pát. Sohasem tömte meg, sohasem gyújtott rá, a régi pipáit szívogatta, az újat tavaszra tartogatta. Kár volt. Vajon mi lett vele, kinek jutott? Egy pillanatra felötlött benne a gondolat, hogy belép egykori szo­bájába és körülnéz, de hamar letett róla. Nem ér­dekelte olyan nagyon. A karácsonyi film vetítését azonban nagyon várta. Azét az utolsóét, amikor még itt volt közöttük. Az majd a csomagok bontása után jön. A veje fölteszi a vetítővásznat a falra. A lánya leszedi az asztalt. Odakerül a vetítőgép. Kezdődik az (Folytatás a 12. oldalon) Karácsonyi eltávozás (Folytatás a 9. oldalról) gyan tehetném meg ezt a végtelenül hosszú utat egyetlen perc alatt? De az utolsó szavakat még ki sem ejtette, amikor már ott állott a családi ház nagyszobájában. Az öregúr szeme könnybe lábadt. Odanyúlt, hogy meg­törölje, de az ujjai szárazak maradtak. Eszébe jutott, hogy elhúnyta óta sírni tud ugyan, de a könnyei nem nedvesek. A lánya most fejezte be a terítést. Tapsolt: — Gyertyagyújtás! A sarokban állt a karácsonyfa. Alatta rengeteg csomag. Beszaladtak a gyerekek. Mennyire megnőt­tek, gondolta az Öregúr és nyelte száraz könnyeit. Azután veje lépett a szobába, szép, sötét öltönyében. A PÓR SÍRJA Úrrá tett a halál, részeltete a hazaföldből. Két lépés, — de elég, nyugoszom a magamén. Földemet és az igazságot szépen köszönöm már. Két lépést nem adott leírni az élet elébb. Pap Endre (1817-1851) 11. OLDAL

Next