Amerikai Magyar Világ, 1968. július-december (5. évfolyam, 27-41. szám)

1968-07-14 / 28. szám

HOMOKI ERZSÉBET LELKI KLINIKÁJA MRS. P.-I. — 9 évi házasságunk alatt sok min­den gyűlt össze bennem, kifogások, panaszok, sér­tések, amiket eddig lenyeltem, mert béketűrő a természetem. Most már torkig vagyok vele és ar­ra gondoltam, hogy mindent kipakolok, csak félek, hogy veszekedés lesz belőle. Tegyem meg vagy hallgassak tovább is? --VÁLASZ. — Házassági problémáikat nem lehet úgy kezelni, ahogyan a rossz háziasszony csinál­ja, aki az ágy alá söpri a szemetet: a szemét ugyan nem látszik, de mégis ott van. Rendezzen nagytakarítást, de veszekedés nélkül. * * ANYA JELIGE. — Más asszonnyal is megtör­tént már az, ami velem történt. Csalódtam a há­zasságomban, meguntam a szegényes szürke éle­tet és amikor megismerkedtem egy férfivel, aki szebb életet ígért, jóba lettem vele. A férjem megtudta és elvált tőlem. A biró neki adta két gyerekünket és nekem csak annyi jogom van, hogy kéthetenként meglátogathatom őket. Min­dig sírva jövök el tőlük, fáj a szívem, mert látom, hogy nincsenek jól ellátva, volt férjemnek kicsi a jövedelme, nem tud úgy gondoskodni róluk aho­gyan én szeretném, nincs szép játékuk, alig van ruhájuk, a kisebbik lányom nem egészséges, jobb orvosi kezelés kellene neki, volt férjemnek azon­ban nincs ehhez elég pénze. Nekem van pénzem, a férfi aki miatt elváltunk, gazdag ember, nős, nem vehet el, de szépen gondoskodik rólam, min­dennel ellát és arra is ad pénzt, hogy költhessek a gyerekekre, de hiába van pénzem, nem segít­hetek rajtuk. Volt férjem nem engedi, hogy va­lamit elfogadjanak tőlem. Többször küldtem csek­ket, de összetépve visszaküldte. Kegyetlen a bíró­ság, hogy nem adja nekem a gyerekeket és nem hittem volna, hogy van a világon olyan kegyet­len ember, mint a volt férjem, aki nem törődik a gyerekei érdekével csak azért, mert ezzel rosz­­szat okoz az anyjuknak. A törvény mégis az ő pártján van. Hol találhat segítséget egy anya, aki­nek a szive vérzik a gyerekeiért? VÁLASZ. — Levele vádirat a férje ellen, pe­dig ebben az egész ügyben maga a vádlott. Más asszonnyal is megtörtént, hogy egy újonnan tá­madt, mindent felperzselő szerelem elvitte a férje mellől. A maga esete azonban más. Nem kell nagy szakértőnek lenni ahhoz, hogy szívhez szóló le­veléből ki lehessen olvasni a meztelen igazságot: magának kevés volt a pénz, amit a férje keresett, hát keresett magának egy gazdag barátot. Ezt meg is találta, de a gyerekeit elvesztette. Akkor gondolt volna a gyerekeire, mielőtt a pénz ked­véért felborította a családi életet. Megértem és magának is meg kell értenie, ha volt férjének nincs gusztusa egy másik férfinek a pénzére, mert ne szépítsük a dolgot, maga a barátja pénzén akarja boldogítani a férjénél nevelkedő gyereke­ket. Lehet, hogy a férje nem tudja játékkal és ruhával pazarul elhalmozni a gyerekeket, de biz­tosan gondoskodik róluk. Leveléből az­­is kitűnik, hogy kezelteti a kislányt, maga legfeljebb csak válogat az orvosokban. Kegyetlennek tartja a bí­róságot, hogy elvette magától a gyerekeket? A bíró tévedhet, de ebben az esetben szerintem a bírói döntés nem csak a jogi szabályoknak felel meg, hanem az erkölcsi igazságnak is. Ahoz min­denesetre joga van, hogy ügyvéd útján próbál­jon segíteni magán. Fáj a szive és sír? Nem tu­dok együtt könnyezni magával. * * * TIP JELIGE. — A férjem nem ad borravalót pincérnek, taxisnak és másnak. Emiatt én sok­szor zavarban vagyok és veszekedek vele, hogy köteles borravalót adni. Ő azt mondja, nem a pénz miatt, hanem az elve miatt nem ad borravalót, ő dolgozik, megkapja érte a fizetését, más is fize­tést kap a munkáért, miért adjon nekik borrava­lót. Ő nem kommunista és mégis azt mondja, hogy a szocialista országok jól tették, hogy el­törölték a borravalót, azért is, mert a borravaló megalázza a munkásokat. Szeretném tudni, hogy igazán igaza van-e neki. VÁLASZ: — A borravaló nem kötelező, de ál­talánosan elfogadott szokás. Sok szakmában ke­vesebb a fizetés, a jövedelmet főként a borravaló hozza. A pincér, a taxis, a fodrász stb elvárja. Kissé kételkedek abban, hogy a férje elvi okokból viselkedik így. Azt hiszem, inkább takarékosko­dás, sőt fösvénység vezeti. Ami pedig a szocia­lista országokat illeti, próbáljon például Budapes­ten nem adni borravalót a pincérnek, a szállodai portásnak vagy a taxisnak. Olyan vasvillaszem­­mel néznek rá, esetleg olyan megjegyzést hall tőlük, hogy egyszerre kigyógyul elvi álláspontjá­ból. * * * S. M. (Ont.) — Nem vagyok olyan lány, akinek mindig csak az öltözködésen, a kozmetikán jár az esze és csak azért dolgozik, hogy rongyokra költ­se amit keres. "Többre tartom magamat azzal, hogy szorgalmas vagyok és házias. Szégyelhe­­tik is magukat a fiúk, hogy a könnyelmű divat­­balák után szaladnak. VÁLASZ. — Helyesen teszi, ha nem cifrálko­­d­ik, de azért mégis ápolja magát, öltözzön csino­san, ne kullogjon túlságosan hátul a többi lány mögött. Igaz a mondás, hogy a jó bornak nem kell cégér. De azért a takaros cégtábla sem árt. ## wm­x *.m­an , . 1. S H 8f mjw fP* | AMERIKAI MAGYAR VILÁG PESTI PERCEK EMLÉK A nagyapa a régi szép időkről mesél. — Egyszer a Duna-parton észrevettem, hogy valaki öngyilkossághoz készülődik. Odarohantam, hogy megakadályozzam végzetes tettében. Ki akartam csavarni kezéből a pisztolyt, dulakodni kezdtünk . . . — És? És? ! — Akkor derült ki, hogy éppen a nyolcevezősök versenyét akarja elindítani. BEAT Nagyon kedves törénetet hallottam. A 90 éves nénit nem lehet elcsalni a televízió mellől, állan­dóan azt lesi, ha adás van és főleg a hosszú ha­júak beatzenekarai érdeklik őt. Nemrég megkér­dezték tőle, hogy lehet az, hogy ennyire kedves neki a beat. — A zene nagyszerű — mondta —, de a lányok hétről hétre csúfabbak. KLUB Vonzó klubról ad hírt Budapesten tartózkodó szovjet újságíró. — Hogyan szoktad eltölteni szabad óráidat? — kérdezi valaki a barátját. — Ne is kétezd. Többnyire unatkozom. — Sebaj. Iratkozz be te is a klub énekkarába. Nagyon kellemesen múlnak az esték. Anekdotá­­zunk, kuglizunk, kártyázunk, a futballról beszél­getünk, és iddogálunk is, peszre. — És mikor énekeltek?! — Hazafelé menet . . . TÖPRENGÉS Elkísértem valakit, írja, a nőiruha-üzletbe. Lát­tam, hogy a csúcsforgalomban az egyik elcsüg­gedt eladónő mélyen töpreng maga elé. Min gon­dolkodik? — kérdeztem. — Csak azt szeretném tudni — válaszolta —, vajon Éva hány fügefalevelet próbált fel, amíg azt mondta: “Ennél maradok.” ÖRÖM A hivatalban kétszáz forintot kér kölcsön valaki, ándungja van, most szerencséje lesz, ez holtbiz­tos, leszalad sorsjegyet venni. Ragyogó arccal jön vissza. — No, csak nem volt tényleg szerencséd?! — Hallatlan, szerencsém volt. Mire leértem, már mind elfogyott. AGGÁLY Este tíz órakor idegesen sétál szomszédom a házunk előtt. — Gondban vagyok a feleségem miatt — mond­ja. — Mi van vele? — Az autóm. V. J. ! „ (Folytatás a 8-ik oldalról) VIZES JÁNOS ÉS A TÖBBIEK jön az életedre” . . . Károlyi Mihállyal is talál­koztam itt St. Louisban. Ellene hangoskodtam, mire ő megjegyezte: “fiatalember magával nem vitatkozom, mert maga úgy sem szeret engem.” A Német-utcai iskola, ahova jártam — ugrik visz­­sza a múltba — híres volt a dalárdájáról. Énekta­­nárunk, Erődi Ernő volt, mikor a Népszínház igazgatója Vidor öngyilkos lett, ő is pályázott a helyére. Szívvel tanított bennünket énekelni. Egy­­párszor koncer­tet is adtunk az Urániában, szép sikerrel. Én, mint jótorkú kis tenorista egyike voltam kedvenceinek. Egy alkalommal Kun Lász­ló, a Vígszínház karmestere jött el az iskolába és­­ Vörösmarty nótákat tanított meg velünk. A nagy költő 100 éves születésnapjára készült a színház. Én, mint hőstenor az első sorban álltam a Vígszínház színpadán. Pár lépésre volt tőlem Jászai Mari, Hegedűs Gyula, Varsányi Irén, a Góth házaspár, Tanay Frici, nemcsak a szívem, de a hasam is dobogott, ennyi nagy művész láttán. A Népszínházban minden népszínművet megnéz­tem vasárnap délután, Gellért Lajos barátom jó­voltából, aki ott vizet árult. Azért is hívtuk Vi­zes Lajosnak. Később nagy színész és kiváló író lett belőle. Felesége, Ürmösi Anikó, csak nem­rég halt meg. Az is színésznő volt. Leveleztünk is egymással. Szegény Lajos már ő is két éve kint fekszik a Farkasréti temetőben. S most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amiért ezt a riportot megírtam. — Szép élet volt itt mi­­nálunk — írja lelkesedéssel. — Ellátogattunk a­­katholikus egyházba és bizony, ha kellett be­nyúltunk a lajbi zsebbe, adtunk az egyház cél­jaira, de pártoltuk a magyar újságokat és vettük a magyar könyveket. Sokan közülünk még em­lékeznek az öreg mesemondó Gondos Sándorra, aki magyar napot rendezett minálunk. Eladta mind a könyvét, amit magával hozott. Az 56 után kijöttek bizony már uriasabbak, műveltebbek mi­­nálunk, csak épen a kezük nem olyan könnyű, mint a miénk volt. Itt volt nemrég Tollas Tibor is, itt tartott előadást, de bizony a könyvekből nem vett bérpalotát magának. Egyik szemem örült, a másik pedig szomorko­­dott, amikor öreg magyar barátom levelét végigol­vastam. Az idevetődött magyarok élete hullám­zik, a sorok között: a becsület és tisztesség, a pá­ratlan szorgalom, amivel csak öregbbítették a ma­gyar nevet. Nehezen összekuporgatott pénzükből tellett a magyar intézmények támogatására, és előfizettek az újságokra, kellett nekik a magyar könyv, és egyetlen gyönyörűségüket a magyar­ságban találták meg. Nem akarok én kritikát gya­korolni senki felett. Mindenki úgy osztja be az idejét és úgy él, ahogy a kedve tartja. És álljon itt mégegyszer utolsó sorként Reményik Sándor üzenete: “a nyelv legyen a ti végső menedék­­tek” ... 9. OLDAL

Next