Amerikai Magyar Világ, 1974. november (11. évfolyam, 44-47. szám)

1974-11-17 / 46. szám

AMERIKAI MAGYAR VILÁG A repülő csészealjak titka Írta: RONALD BURTON­­. NEM CSAK AZ USA-BAN VAN UFO Ne gondolják, hogy csak az Egyesült Államokban láttak és látnak repülő csészealjakat. 1970. március 22-én egy perui repülőgép 52 utasa látott hengeralakú repülő csészealjat. Egy ideig követte az utasszállító gépet és így alaposan megfigyelhették. Becslések szerint körülbelül 30 yard hosszú lehetett és állandóan változtatta színét. 1968. április elején két dán fiú egy mezőn játszott, amikor váratlanul megjelent egy repülő csészealj. A gyerekek elbújtak egy szénakazal mögé. Innen figyelték a sötétszürke korongot, amely egyre lejjebb ereszkedett, azután megállt a levegőben. Három gémláb nyúlt ki belőle, ugyanúgy, mint amikor leszállás előtt a repülőgép kiengedi futószerkezetét. A repülő csészealj azonban mégsem szállt le, hanem ismét emelkedni kezdett és a tenger irányába repült. A két dán kisfiú nem mert megmozdulni. Némán figyelték a szénakazal mögül tovatűnő lebegő tárgyat, amely félkört írt le és ismét megjelent a mező felett. Ekkor visszahúzta a három fémlábat és helyette egy fekete dobozt bocsátott le. A fiúk úgy látták, hogy a dobozból látcsővel, vagy fényképezőgépekkel élőlé­nyek vizsgálták a környezetet. Egyikük meglátta a gyerekeket és integetett feléjük. A repülő csészealj, különös utasaival, körülbelül fél órán át tartózkodott a dán partokon, azután eltűnt. A két fiú jelentést tett élményéről. Elmondta, hogy szerintük nyolcan voltak a repülő csészealj megfigye­lő­dobozában, szürke, fémszerű ruhában. Ami feltűnt nekik, valamennyien alacsonyak voltak, nem lehettek nagyobbak, mint ők, a gyerekek. Azt is megfigyelték, hogy hátukon szürke tartály volt és abból cső vezetett a szájukig. Fejükön csikós sapkát viseltek és néhányan hengeralakú zseblámpát tartottak kezük­ben. *** AKI ELÜTÖTT EGY ŰRLÉNYT Ugyan ki ad hitelt két gyerek elbeszélésének? Egészen bizonyos, hogy olvasóink közül sokan gon­doltak erre. Hiszen a gyerekek fantáziája gyakran elképesztő, miért ne láttak volna csikós sapkát és fémesen szürke ruhát viselő aprótermetű űrlényeket? De felnőttek is jelentették, hogy találkoztak a repülő csészealjak titokzatos utasaival. *** David Morris ohioi fiatalember így számolt be megrázó élményéről: „Hajnali fél 3-kor autómat ve­zettem, amikor az út baloldalán, körülbelül 10 yard magasságban fénylő korong jelent meg. Nem akartam hinni a szememnek, lelassítottam a kocsit és így jól láttam, hogy a repülő csészealj leereszkedik az út mellett elterülő mezőre. Semmi kétségem nem volt, biztosra vettem: azok közé a szerencsések közé tartozom, akik saját szemükkel látnak repülő csé­szealjat. Körülbelül 30 mérföldes sebességgel vezettem tovább a kocsit és akkor, a reflektorok fényében, hirtelen megjelent négy, narancsszínű ruhá­ba öltözött alak. Fékezni akartam, de a fék nem engedelmeskedett. Éreztem, hogy elütök valakit. Az út sikos volt, az ütés után a kerekek megcsúsztak, de nem vesztettem el önuralmamat és így nem borultam fel. Tovább hajtottam, de a következő pillanatban már eszembe jutott, hátha súlyosan megsebesült az űrlény, akit elütöttem? Kezem már az ajtó kilincsén volt, amikor hirtelen arra gondoltam, és ha megöltem? Ha kiszállok, a többiek bizonyára végeznek velem... így azután beletapostam a gázba és elhagytam a helyszínt.” Amikor másnap David Morris bejelentette az esetet a rendőrségnek, a helyszínre kiszállt bizottság megállapította: az út közelében lévő mezőn valami tüzes tárgy szállhatott le, mert körülbelül 10 yard­os körzetben a fű elégett. Az országúton semmiféle nyomát nem találták annak, hogy Dávid Morris elütött volna valakit... Ha valóban megölte a repülő csészealj egyik utasát, akkor a tetemet a titokzatos űrlények magukkal vitték. (Folytatjuk) SZÍVBAJ (Folyt, a 14. oldalról) S máris vért vettek, aztán elzárták a cső nyílását. Pillanatok múlva a két ügyeskezű fiatal ápolónő két dróthálóba üvegeket helyezett el fejem fölé, melyekből lassan bugyborékolt ereimbe az infúziós oldat. Elkez­dődött a gyógyítás. Az üvegek egy láncon függtek, fejjel lefelé, mint a csillár ragyogó lámpái. Nemsokára formás, egérszürke villanygépet irányítottak ágyam­hoz kezem-lábam hozzákötözték, megkértek, feküd­jek mozdulatlan. Három hétig feküdtem így, figyelve az orvosok vakhitét a gépekben. — Infarktus — közölte a főorvos s hat társa, ebéd táján mindegyik mondott valami magyarázó szót. Fé­tisként mutattak a szürke villanygépre. Összekötö­­zöttségem lehetőségei szerint balranéztem, a gombok, rekeszek, orsók és nyílások közt egy fekete kört figyeltem, melyet orvosaim is vizsgáltak. A körben a pillanatonként zöldben fénylő szentjánosbogárkák tűntek fel, vékony hullámvonalban átvonultak és el­illantak, hogy a következő percben újra kezdjék rebegő vízszintes útjukat az üveglap mögött. Ha megmoccantam, a bogárkák le-föl röpködtak, ha csendesen feküdtem, elszálltak szabályos vonalban. Elhangzott egy tömény szakvélemény: — A gép rászoktatja a szivét a szabályos ritmusra. A legifjabb doktor minden reggel biztató mosollyal honorálta a szentjánosbogárkák szabályos játékát s hozzátette, hogy ez frankó. A főorvos mindennap gratulált a szivizsgálat után. Egy délelőtt óriás rönt­gengépet toltak ágyam fölé. A csendes-kedves nővérek kétóránként mérték vérnyomásomat, pulzusomat, hőmérőztek, szivetűkkel, fecskendőkkel, csövekkel végezték némajátékukat a gyarló test körül. Szoba­társaim hasonló kezelésben részesültek, némán feküdtünk, meghatódva a gyógyítás varázsától. Nem fájt semmi, de a testem észlelhetően elked­vetlenedett, megmakacsodott a mozdulatlanságban, torzképévé vált annak, ami a hajnali vízbeugráskor volt annyi éven át. Nem bírtam enni. De a Rém, úgy látszik, kiszorult a teremből, dühében nyárfává vedlett a kórház udvarán. Én ugyanis csak két nyárfát láttam, ha az ablakra tekintettem. Állandóan dühödt szél fújt, zuhogott, dörgött. A fiatal nyárfa cibálta, karmolta, tépte, fojtogatta az idősebbiket. Ez a fiatal nyárfa változott csüggedt szememnek Rémmé. A nagyobbik, társ védekezett, visszavert minden támadást. Egy nap hozzámült a főorvos, sóhajtott s elmondta, hogy a szívem nem veszi fel a gép diktálta ritmust. A ritmiás marad a szívverésem, vagyis bármikor ki­hagyhat, s ha éppen nincs kéznél egy orvos... Szemem az ablakra révedt, a fiatal nyárfa gyötörte a magas férfi­ nyárfát. Egyenetlen a szívverés, ismételte a főorvos kékesen csillogó szemüveggel fehér arcán: — Értsd meg, élhetsz így is, de van egy találmány, amely biztosítja életedet. Poszmékernek hívják, szerves anyagból készült, ezt a szívklinikán szívedhez helyezik. Kis műtét az egész. A szív elektromos műv vezérléséről van szó. A szerkezetből fémelektród veze a szív egyik kamrájába, ez nálad a jobb oldali lesz. Megérintette a kezem, folytatta: — Kérlek, egyezz bele a műtétbe. Semmi kárát neti vallod, érezni se fogod, hogy m­i van a mellkasodban Én már mindent megbeszéltem a szívsebésszel, a csa­ládoddal is. Holnap délután, kettőkor. Nincs választásod, vagy a nyugalmadat jelentő poszméker az angol név is ezt jelzi, vagy hát a sors... Másnap délután előállott a mentőkocsi. A legszeretőbb kéz fogta fáradt kezemet a hordágyon: a lányomé. Hideg, szeles, esős levegő kavargott a kertben, mikor levittek. A kórházban tolóágyra fektettek, mint egy bábut. Lelki tekintetem azok felé szállt, akiket szeretek, testi pillantásom a szívműtétei korszerű finom vonalú gépeit csodálta. Fiatal orvos végezte a műtétet, egy óra alatt. Egy másik társa elektromos áramot irányított, időnként jelezte mekkora erősséget állít be. Két nő álldogált az operá­lónál, csak a szemük látszott a csuklyától. A műtős egyik nikkelrudra fehér kendőt rakott, elfödte az arcomat. Helyi érzéstelenítést alkalmaztak. De amint fölmeresztettem a szemem a világítótestre, az üveg visszatükrözte az orvos minden mozdulatát. Figyeltem, hogy serken a vérem fájdalomtalanul. Az orvos megkért, fordítsam el a fejem. Egy erecske elpattant, forró vér ömlött az arcomra. Másodperc alatt lefogták az eret, a műtős megtörölte az arcomat. Később az orvos egy szavára kialudt minden fény, a gépcsoda, melyet a doktor irányított, a sötétben elvégezte feladatát. — No, uram, felmehet ezzel a tengerszemekhez! — hajolt arcomra az orvos —, készen vagyunk. Hívjátok a mentőket. A mentők visszavittek abba a kórházba, ahonnan idehoztak. Óvatosan lefektettek. Szívem fölött átkötve egy maréknyi gépecske helyeződött el, mint egy verébfióka. Meg nem mukkant. Mert működni csak akkor fog, ha szükség lesz rá. Ha a szív kihagy, azonnal folytatja ütemét. Megint egy hétig mozdulat­lanul kell feküdnöm, majd permeteznek az infúziók. A nővérek ragyogtak, a doktorok sorra gratuláltak. Azt magyarázták, hogy a gép kiegészíti az embert. A gép már úgy segít, ahogy valaha az önfeláldozó ember segített társán. Ezt is jelenti a gépkorszak. S még valamit. Műtét közben közölte velem az orvos, hogy a poszméker egy kis vagyonba kerül. Még meg kellett várnom az infarktus gyógyítási idejét. Kiszáradt a torkom, elrekedt a hangom, kifor­dult a gyomrom, lábizmaim elernyedtek. Mikor a gyógytornásznő először belémkarolt s három lépés megtételére biztatott, azt hittem, soha nem fogok már járni. Aztán szótlanul, lassan, hetek múltán elindultam a tengerszemekhez, lélekben legalább, mivel a tengerszemek kékek, mint a harangvirág­i tiszták, mint a csillagok. Infarktus kell hozzá, hogy föltessékeljék az embert a tengerszemekhez. Szalatnai Rezső 15. oldal GONDOLATOK Aki fel akar kapaszkodni, annak az ágakat kel megragadnia, nem a virágokat. *** Akinek jó emlékezőtehetsége van, bizonyos dolgokat könnyebben tud elfelejteni. ,,A buta ember néha megbánja, hogy megszólalt, a bölcs ember, ha hallgatott.” *** Akinek egy vitában nincs valami sok mondanivalója az szokta így kezdeni: „Nem akarom húzni az időt... A tűz körül rendszerint az emberek kétféle csoportja ül. Egy részük a pecsenyéjét sütögeti, ma részük majd megfullad a füsttől.

Next