Amerikai Magyar Világ, 1974. november (11. évfolyam, 44-47. szám)
1974-11-17 / 46. szám
16. oldal AMERIKAI MAGYAR VILÁG A TÖRTÉNELEM LAPJAIRÓL: Kazinczy Lajos, a 14. aradi vértanú Október 6. és az aradi 13 vértanú emléke 125 év óta élénken él a magyar nép emlékezetében. Amikor a múlt század végén Aradon már emlékművet lelhetett állítani a vértanuknak, Salacz polgármester azon volt, hogy Kazinczy Lajos tálbornosó neve és képmása is kerüljön rá az emlékműre. De már akkor annyira általánossá vált “az aradi 13” elnevezés, hogy ezt az indítványt elvetették. Pedig a szabadságharc legfiatalabb tábornokát csak 19 nappal később, de ugyanott lövették főbe. Az aradi vértanúk sorába tartozik még Lenkey János tábornok is, őt ugyan nem végezték ki, de az embertelen bánásmód következtében megőrült. Lenkeynek örök emléket állított Petőfi versében, amikor huszárszázadát Galíciából 1849 májusában hazavezette Magyarországra, Kazinczy Lajosnak pedig mellszobra van Sárospatakon és a széphalmi Kazinczy Mauzóleum előtt. Pár évvel ezelőtt a televízió nagy sikerrel mutatta be Nemeskürty István róla szóló drámáját. Kazinczy Ferencnek nyolc gyermeket volt, öten érték el a felnőtt kort. A négy fiú közül három küzdött a honvédseregben. Kazinczy Emil huszárőrnagy volt, Bálint százados, a legkisebb, Lajos pedig, aki sárospataki és sátoraljaújhelyi diáksága után katonai iskolában folytatta tanulmányait — Görgeyvel és Klapkával egyidőben —, elérte a legmagasabb rangot is, a szabadságharc vértanúja lett. A közelmúltban közös sírba helyezték az eddig több helyen nyugvó aradai vértanuk csontjait és október 6-án magyar-román közös ünnepélyen avatták fel az új aradi emlékművet. A tudósítások nem közölték, hogy Kazinczy Lajos csontjai is oda kerültek-e. De Sárospatakon és Széphalmon évente több tízezren állanak meg szobra előtt és olvassák meghatott lélekkel a szomorú híradást: “Főbelövetett Aradon, 1849. október 25-én, 29 éves korában.” Egészen pontosan ekkor 29 éves és 5 napos volt, mert 1820. október 20-án született Széphalomban. Kazinczy Lajos a katonai pályára vágyott, de akkor már igen szegény volt a család, a gyermekek is a jobb módú rokonoknál éltek. A Gondviselés gróf Teleki Józsefet bízta meg a segítéssel. A közügyekben nagyon sokat fáradozó és sokat áldozó főur, aki a sárospataki Kollégium főgondnoka is volt, vállalta a kadettiskola jelentős költségét, s annak elvégzése után a fiatal hadnagynak még lovat és kocsit is ajándékozott. A tisztek túlnyomó többsége jómódú család fia volt, Kazinczy Lajos sokat nélkülözött, nehezen élt. Két ízben is próbálkozott azzal, hogy megházasodik. A leányokban megvolt a hajlandóság, a szülők azonban nem egyeztek bele, hogy leányuk szegény tiszthez menjen. A végén megvált a katonai szolgálattól. Nővére családjánál élt főleg, a Szabolcs megyei Gyulaházán. A honvédsereg megalakulásakor jelentkezett szolgálatra, századosi ranggal kezdte el pályafutását. Számtalan csatában harcolt vitézül. Gyorsan emelkedett a rangban és beosztásban, 1849 nyarán az általa jól ismert Felvidéken egy újabb hadtestet szervezett, amivel Erdélybe készült, hogy egyesülve Bem hadseregével, ott folytassák a harcot. De ez már nem történhetett meg. Nem Világosnál tette le a fegyvert, hanem a Wesselényiek zsibói kastélyának az udvarán, az oroszok előtt. 29. születésnapját az aradi várbörtönben töltötte. Még reménykedett, hátha kegyelmet kap. Egy táborszernagy: Lichtenstein herceg, akinek hadnagy korában kedvelt segédtiszje volt, fáradozott is ez ügyiben. Talán ezért is élte túl október 6-át. De csak Görgey kapott kegyelmet, ő is csak az orosz cár közbelépésére. Október 26-án már a bécsi minisztertanács a nagy nemzetközi felháborodásra betiltotta a kivégzéseket. Talán ezt érezte előre Haynau táborszernagy, hogy 25-én hajnalban agyonlövette Kazinczy Lajost, akit jól ismert még prágai közös szolgálatuk idejéből, és nagyon gyűlölt is. A széphalmi emlékmúzeumban Kazinczky Ferenc ereklyéi mellett a gyermekei közül Lajosnak van a legtöbb emléktárgya. Ott látható az egyik tárlóban a fiatal kadettről készített festmény, Gencsy Zsigmond barátja — egyik műve. Mellete van az emlékkönyve, amibe az első beírást az édesanyja végezte, de ott láthatjuk barátai jókívánságait és nagybátyja, Kazinczy Gábor bejegyzését , akit mint a nép ügyében fáradozó kiváló szónokot milliók nevében Petőfi Sándor versben köszöntötte. A háború előtt még ott volt az imakönyve is, amit eredetileg Kazinczy Ferenc ajándékozott a feleségének, majd amikor Kazinczyné, 1842 telén Nagyváradon elhunyt, Kazinczy az ott katonáskodó huszárhadnagy fiának ajándékozta. És ott volt még az első verse, amit 6 éves korában írt az akkor a sátoraljaújhelyi szőlőhegyen szüretelő ORSOVA, 1974. október hó. Évekkel ezelőtt egy vaskos notesszel jöttem ide, a Vaskapuhoz; akkor még úgy hittem, rengeteg szám és adat kell egy igazi riporthoz, a hangulatok és csodálkozások nem sokat számítanak. Tele is írtam a vaskód noteszt rengeteg számmal és adattal, csak úgy hemzsegtek riportomban a köbméterek, a kilowattok , a kiásott föld, a kiszorított víz, a kiizzadt munkanap. A túlfeszített vállalás csak akkor érdekelt, ha számokkal tudták bizonyítani. Épült éppen a vízierőmű. Hitvány, szeles február volt, repült a hó a levegőben, behúzott nyakkal, fedtúrt gallérral jártam a zord Duna mentén, és vadásztam a számokat. Nem hiszek már a riportban, amely csal: a számokra épül. Nem hiszek, mert lám, azóta mind elelejtettem a följegyzett adatokat, a kilowattok számát, a kiásott föld köbmétereit; mindez kiment a fejemből, mint valami régi ígéret. Sőt, ha jól meggondolom, azon a jzeles februári napon sem tudtam i a följegyzett számokról, hogy melyik sok, és melyik kevés. És most, ha mesélnem kellene, mi is volt itt tulajdonképpen azokban a mozgalmas napokban — a számok és adatok helyett azokhoz a régi hangulatokhoz nem csodálkozásokhoz folyamodnék, amiket akkor föl sem jegyeztem a noteszembe. Például lefesteném Ada-Kalah szigetét tornyokkal, várfalakkal, a dohánygyárral, a kis üzemmel, ahol a rahátot készítették. Juszufot, a csónakos embert aztán igazán ki nem hagynám, mert kávét főzött nekem hallgatagon, s még ültünk az alacsony mennyezetű szobában, a remizők pipafüstjében, elnézett valahová, a semmibe, és azt mondta nekem elszorul torokkal: uram, hogy itt minden víz alá édesanyjának, hogy jöjjön már haza, mert a kisfia szíve megszakad. És ott volt a pecsétgyűrűje is. Benne a Kazinczy család címere: a református templomok szószékkoronája felett is gyakran látható pelikán madár, amelyik vérével táplála a fiókáit. Alatta oroszlán, egyik markában nyílvessző, a másikban almák. Ez a tárgy elveszett a háborús időkben. De a fiatall vértanútábornok nem élt hiába. Emléke nevel és éltet, ma is, jövendő időkben is. Dr. Telegdi Imre kerül, ezt megértem, pedig itt születtem, ezen a szigeten. És még azt is mondta nekem Jusuf, a csónakos ember, ha rajta múlna, ő is úgy határozna, hogy meg kell építeni ezt a hatalmas vízierőművet, de ne haragudjak, ha nem tapsol örömében, amikor elönti a szigetet a víz. A régi Orsovát is megemlegetném szűk utcáival, a rengeteg kereskedővel és iparossal. Emélkszem, egy órás három nyelven írta föl a cégtáblára mesterségét: ceasornicar, órás, uhrmeister. És mellé egy fél embert pingáltatott: “Óra nélkül az ember fél ember” . . . Napokkal ezelőtt egy vékony, kis noteszel jöttem ide, a Vaskapuhoz. Amit föl kell jegyeznem, elfér egy szál noteszlapon. Három név az egész, amit nem szeretnék elfelejteni: Gheorghe Daogaru, Orsova polgármester, Kovács Pista bácsi, a főszakács, és egy átutazó, Aszalós Péter. A többi hangulat és csodálkozás. A polgármester azt hiszi, nekem a számok kellenek: háromezer modern lakást építettek már, tizenöt kilométerről hozták az ivóvizet a hegyekből, az új kórház kétszázhúsz férőhelyes, a város területén húszezer virágot ültettek, a lakosság egészségére százharminc orvos vigyáz, a város fejlődési üteme nyolcvan százalék ... Az ott az új állomás, mellette hajójavító üzem, itt a stadion, mett a vízi sportok paradicsoma. Ada-Kaleh várfalai átköltöztek és újra fölépültek Simian szigetén. Most ünnepelték a város átköltöztetésének évfordulóját, eljöttek ide a közeli hegyi falvakból, napokig tartott a sokféle rendezvény és mulatozás .. . Kovács Pista bácsi nemcsak főszakács, hanem az új vendéglő főpincére és a helybéli futballcsapat vezetője is. Aszalós Péter pillanatnyilag átutazó. Szabadságát tölti itt, Marosvásárhelyen dolgozik, az építkezési vállalatnál. Kérdem, miért épp ide jött szabadsága idején . . . — Hét kerek esztendőt töltöttem itt, ezen az építőtelepen — mint kőművesmester. Két éve már hogy nem jártam erre, pedig a régi életemből itt hagytam néhány dolgot. Most azért jötte, hogy azokat fölfrissítsem. őszinte vagyok, uram,a barátokról van szó, valami lányról, s erről a tájról. Nézze, kiülök ide este, a vendéglő teraszára, az asztalon sör, körülöttem a barátok, s én elnézem ezt a nagy fényességet. Van úgy, melegem lesz a látványtól, mert érzem, közöm van hozzá. Hét év alatt végig itt építettem a Duna-parton. Kevés volt akkor itt a szakember, fiatalon mester lett belőlem, a fiatal büszke, ha nagy dolgot bíznak rá. Mit meséljek, uram? Nemcsak a bűnös tér vissza tettének színhelyére, hanem az építők is visszatérnek olykora nagy meló falaihoz. Azt csak én látom igazán, hogy itt mi zajlott le. Szinte minden követ és téglát ismerek, tudom, mi hogy került oda, meg kell hogy mondjam, ez alatt a két év alatt is nagyot változott a város . . . Egy turista legfönnebb lefényképezi az egészet, és robog tovább a masináján. Én leülök ide sörözni, a teraszra, s ama a hét esztendőre gondolok . . . Majd egyszer talán még eljövök én is e tájra. Valahogy úgy, mint Aszalós Péter: emlékezni. Ha nem is a munkámra — a látottakra. Mert itt voltam, azon a hitvány februári napon, a szélfúvásban, mikor az első cölöpöket a földbe verték. Itt voltam, amikor Juszuf, a csónakos ember megértéssel, de érthető szomorúsággal ült a pipafüstös römizők között Ada-Kaleh szigetén, és itt vagyok most is, amikor autók ezrei surrannak át a gát tetején, a barátság útján; amikor kattognak a fényképezőgépek, nyílnak a virágok; amikor számokat mond a polgármester, és Kovács Pista bácsi csapata bekrült a C-be. Itt vagyok — tanúja vagyok Aszalós Péter utazásának, egy építő hangulatának, aki több száz kilométerről jött el az emlékekért, egy sörért, hogy itt fogyassza el, a teraszon, a régi barátok között. Majd egyszer talán még eljövök ide. Noteszt sem hozok, csak leülök ide, valahová a virágok közé, elnézem a hajókat, csudálkozom — és emlékezem . . . Elekes Ferenc ERDÉLYI LEVÉL: Orvosa... Ada Kaleh... Vaskapu...