Art Limes 1999. Történet-labirintus
Kijárat - Bemenet - Hites Sándor: A történelem és a történet ideológiája (tanulmány)
136 KIJÁRAT • BEMENET nyúló kutatások jelenlegi helyzetét jellemzi Szegedy-Maszák Mihály megjegyzése: „történetírás és regény egybejátszatása bajosan minősülhet időszerűtlennek". Azonban bármennyire is a történelem retorikai megalkotottságára figyel, meggyőződésünk szerint White rendszere nem elég nagy teherbírású regények olvasásához. Regény és történetírás egybevetése ugyanis nem biztos, hogy szimmetrikus átjárhatóságot tesz lehetővé. Amikor azt állítjuk, hogy inkább aszimmetrikus viszony létesíthető a két írásforma között, arra gondolunk, hogy a történetírói diskurzusok elemzésekor felhasználhatóak ugyan a poétika eszközei, de a regények esetében nem biztos, hogy kielégítő értelmezéshez jutunk, ha megpróbáljuk pusztán kiterjesztett történetírói gesztusokként értelmezni őket. Kérdéses, hogy White formalista tropológiai rendszere alkalmas elméleti háttere lehet-e a történelmi regényhagyomány újraolvasásának illetőleg újraírásának. White-nak a történetírást narratívák rendszereként, történetmondásként láttató okfejtései ugyanis a történetet valamifajta antropológiai alapvonásként, az általa vázolt négyelemű tropológiát (metafora, metonímia, szinekdokhé, irónia) pedig archetipikus állandóként kezelik. Mindezt azért kellett előre bocsátanunk, mert White meglátásai éppen annyiban tekinthetőek rendkívül jellemzőeknek, amennyiben rámutatnak arra a megértésbeli potenciálra, amit a történelem kapcsán a történetnek tulajdonítunk. White talán éppen ezért lelt viszonylag lelkes visszhangra nálunk, mert párbeszédképesnek bizonyult a történet hazai ideológiáival. Hiszen White-nak azon meglátása, amely szerint a történelem megértése nem más mint egy történet formájának a felismerése a kronológia alaktalan rendjében, éppen azzal látszik egybehangzani, amit a történet ideológiájának nevezhetnénk. Áttérve a történelmi regény rekanonizálódásának fejleményeire, érdemes felidéznünk a történelmi regény recepciójának a kilencvenes éveket megelőző állapotát. A történelmi regény műfajváltozatának ügyében legutóbb a hatvanas évek végén bontakozott ki jelentősebb vita. Akkor a Tiszafa majd két évfolyamon (1967-1968) keresztül biztosított teret a diszkussziónak, melynek résztvevői (többek között Pomogáts Béla, Csetri Lajos, Bernáth Árpád, valamint, noha közvetlenül nem szólalt meg, de idézettsége révén talán a vita legszorgalmasabb résztvevője Lukács György volt.) leginkább afölött sajnálkoztak, hogy elsorvadni látszott a műfaj XX. századi gyökerű hagyománya. Regényelméleti, irodalomtörténeti, olvasásszociológiai, esztétikai szempontokból tekintve akkor úgy tűnt, hogy e prózai tradíció még legjelesebb teljesítményeit tekintve is pusztán az ifjúsági- és gyermekirodalom elvárásrendjeit lehet képes kielégíteni. Ehhez képest napjainkban a Lettre körkérdése (1999/32) azt beszélteti körül vezető prózaírókkal, hogy miként „tért vissza a történelem az irodalomba". Vagyis e jelzett elbeszélői hagyomány mára, úgy tűnhet, újra belekerült a történő nyelvbe. Az évtized jelentősebb prózai művei közt - legalábbis amennyire az ma megítélhető - kirajzolódni látszik egy olyan „vonulat" (gondolunk itt Darvasi László, Háy János, Láng Zsolt, Márton László nagy visszhangot kiváltott könyveire illetve Mártonnak a többek által az évtized egyik legjelentősebb írásaként számontartott A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben című tanulmányára), amely ugyan eltérő prózatradíciókat megidézve (Kleisttől sokain, a XVII. századi emlékírókon át egészen Gárdonyiig), de általában a történelmi regény műfajváltozatának újraírására tesz kísérletet. Kár lenne azonban elsietni annak megállapítását, hogy a jelzett prózahagyomány máris a történő nyelv része lenne. Arra ugyanis, hogy mennyire nem élő, „olvasott" örökségünk a történelmi regény magyar hagyománya, az a bizonytalanság hívhatja föl a figyelmet, amelyet Háy Dzsigerdilenjének címe illetve a fülszöveg Jókai-idézete váltott ki. Hiszen a kritikai recepció nem volt képes visszakeresni a cím allúzióit Jókainál, például az Erdély aranykorából vagy a Fráter Györgyből, és így a regényeimben a fiktív idézet retorikai alakzatát (meg saját bizonytalanságát) ünnepelhette. A hatvanas évek végén a történelmi regényhez a „giccs" esztétikai kategóriája társult. A „művészietlenség" vádja a műfaj mai helyzetében alakot váltva ugyan, de továbbélni látszik, mégpedig éppen