Art Limes 1999. Történet-labirintus
Kijárat - Bemenet - Hites Sándor: A történelem és a történet ideológiája (tanulmány)
135HITES SÁNDOR Aki figyelemmel szemléli a literatúra hazai játékait, az utóbbi évek nagyobb visszhangot kiváltó „szépírói" és kritikai fejleményeit, az egymást érő, egymásra torlódó recepciós hullámok mintázatait, talán egyetérthet azzal, hogy irodalmi diskurzusainkban mostanság a történet és a történelem a két kulcsfogalom. Az utóbbi néhány évre visszatekintve több nyomát láthatjuk annak a folyamatnak, amely a történet rehabilitációjának is nevezhetné magát. A történet (újra)felfedezése ugyanakkor tanulságosan összekapcsolódott egy másik revízióval, nevezetesen a történelem átérzésének s ezen belül a történelmi regény újraéledésének az eseményeivel. Hogy a „történelem" és a „történet" milyen sok szálon kapcsolódik egymáshoz azt az - az utóbbi években igencsak megerősödött - törekvés látszik igazolni, amely e kapcsolatot megkísérli felszínre hozni, visszanyerni. A történetiség elméleti térnyerését a történeti tematika, az elbeszélés, a történet és a (történelmi) idő kérdéseinek „szépírói" újraélesztése követte. Nem pusztán a történelem, de bizonyos történelmet tárgyazó elbeszélői hagyományok revíziójáról is beszélhetünk. A történelem és történet kérdésköre elméleti és szépírói szempontból egyaránt aktuális. Szokás azt mondani, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó észjárásai, a strukturalizmus, a posztstrukturalizmus, illetve a dekonstrukció stratégiáinak elterjedése az (irodalomról való) gondolkodás történelmietlenedéséhez vezetett. Ehhez az időszakhoz és ezekhez az irányzatokhoz képest szokás az elméletírásban a kilencvenes évekre történelmi fordulatot diagnosztizálni. Ha azonban az értelmezendő/olvasandó szöveg jeltermészetűvé/retorikaivá válását illetve a történelem, a történetiség ezzel párhuzamos háttérbe szorulását, sőt kompromittálódását azzal a Paul de Man-tól származó maximával közelítjük, miszerint „történetietlenül kell olvasnunk, hogy valaha is elérkezzünk egy valamelyest megbízható történelemhez", akkor kitűnik, hogy a mégoly történetiellennek tekintett dekonstrukció számára is van tétje, ha tetszik „terhe" a történelemnek. Manapság, amikor sok tekintetben a dekonstrukció végéről beszélhetünk, megkockáztathatónak tűnik az állítás - különösen, ha a kései de Man-szövegeket vesszük szemügyre -, hogy a dekonstrukció mindig is a történelem, mert mindig is az ideológia kérdésével szembesült. Az angolszász nyelvterületen a kilencvenes években megfigyelt „történeti fordulat" („historic turn" - vö. Robert F. Berkhoffer, Beyond the Great Story, 1995) azonban nem feleltethető meg a hazai folyamatokkal. A New Historicism jelentékenyebb térnyerésével például idehaza belátható időn belül nem számolhatunk, legalábbis olyan értelemben nem, hogy leváltaná a nálunk jellemzően hermeneutizáló történeti revíziót. A történelemről való beszéd vizsgálata iránti érdeklődés megnövekedése során a hermeneutikai diskurzusok térnyerése mellett azonban Hayden White erősödő magyar recepciója (A történelem terhe cím alatt az Osirisnél megjelent reprezentatív tanulmánykötetre, valamint a magyar fordításban nem hozzáférhető Metahistory idézettségére gondolunk elsősorban) ugyanakkor a történetírás poétikusságára hívta fel a figyelmet. A „történelem poétikája" iránt megerősödött figyelem azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a történetírói diskurzus fiktív megalkotottságának, retorikai alapzatának felismerése applikálható lehet a történelmet tárgyazó szépírói alkotások elemzésekor is. A történelmi regényre író Hitel Sándor A TÖRTÉNELEM ÉS A TÖRTÉNET IDEOLÓGIÁJA „...most, amikor programszerűen zajlik a történetközpontú próza újrafelértékelése... (Márton László)