Art Limes 1999. Történet-labirintus

Kijárat - Bemenet - Hites Sándor: A történelem és a történet ideológiája (tanulmány)

135HITES SÁNDOR Aki figyelemmel szemléli a literatúra hazai játékait, az utóbbi évek nagyobb visszhangot kiváltó „szép­írói" és kritikai fejleményeit, az egymást érő, egy­másra torlódó recepciós hullámok mintázatait, ta­lán egyetérthet azzal, hogy irodalmi diskurzusaink­ban mostanság a történet és a történelem a két kulcsfogalom. Az utóbbi néhány évre visszatekint­ve több nyomát láthatjuk annak a folyamatnak, amely a történet rehabilitációjának is nevezhetné magát. A történet (újra)felfedezése ugyanakkor ta­nulságosan összekapcsolódott egy másik revízió­val, nevezetesen a történelem átérzésének s ezen belül a történelmi regény újraéledésének az ese­ményeivel. Hogy a „történelem" és a „történet" mi­lyen sok szálon kapcsolódik egymáshoz azt az - az utóbbi években igencsak megerősödött - tö­rekvés látszik igazolni, amely e kapcsolatot megkí­sérli felszínre hozni, visszanyerni. A történetiség el­méleti térnyerését a történeti tematika, az elbeszé­lés, a történet és a (történelmi) idő kérdéseinek „szépírói" újraélesztése követte. Nem pusztán a történelem, de bizonyos történelmet tárgyazó el­beszélői hagyományok revíziójáról is beszélhe­tünk. A történelem és történet kérdésköre elméle­ti és szépírói szempontból egyaránt aktuális. Szokás azt mondani, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó észjárásai, a strukturalizmus, a posztstrukturalizmus, illetve a dekonstrukció stra­tégiáinak elterjedése az (irodalomról való) gondol­kodás történelmietlenedéséhez vezetett. Ehhez az időszakhoz és ezekhez az irányzatokhoz képest szokás az elméletírásban a kilencvenes évekre történelmi fordulatot diagnosztizálni. Ha azonban az értelmezendő/olvasandó szöveg jeltermésze­­tűvé/retorikaivá válását illetve a történelem, a tör­ténetiség ezzel párhuzamos háttérbe szorulását, sőt kompromittálódását azzal a Paul de Man-tól származó maximával közelítjük, miszerint „történetietlenül kell olvasnunk, hogy valaha is elérkezzünk egy valamelyest megbízható történe­lemhez", akkor kitűnik, hogy a mégoly történeti­­ellennek tekintett dekonstrukció számára is van tétje, ha tetszik „terhe" a történelemnek. Manap­ság, amikor sok tekintetben a dekonstrukció végé­ről beszélhetünk, megkockáztathatónak tűnik az állítás - különösen, ha a kései de Man-szövege­­ket vesszük szemügyre -, hogy a dekonstrukció mindig is a történelem, mert mindig is az ideoló­gia kérdésével szembesült. Az angolszász nyelvterületen a kilencvenes évek­ben megfigyelt „történeti fordulat" („historic turn" - vö. Robert F. Berkhoffer, Beyond the Great Story, 1995) azonban nem feleltethető meg a hazai fo­lyamatokkal. A New Historicism jelentékenyebb térnyerésével például idehaza belátható időn be­lül nem számolhatunk, legalábbis olyan értelem­ben nem, hogy leváltaná a nálunk jellemzően hermeneutizáló történeti revíziót. A történelemről való beszéd vizsgálata iránti érdeklődés megnö­vekedése során a hermeneutikai diskurzusok tér­nyerése mellett azonban Hayden White erősödő magyar recepciója (A történelem terhe cím alatt az Osirisnél megjelent reprezentatív tanulmánykötet­re, valamint a magyar fordításban nem hozzáfér­hető Metahistory idézettségére gondolunk első­sorban) ugyanakkor a történetírás poétikusságára hívta fel a figyelmet. A „történelem poétikája" iránt megerősödött figyelem azzal a reménnyel kecseg­tet, hogy a történetírói diskurzus fiktív megalkotott­­ságának, retorikai alapzatának felismerése appli­kálható lehet a történelmet tárgyazó szépírói alko­tások elemzésekor is. A történelmi regényre író­ Hitel Sándor A TÖRTÉNELEM ÉS A TÖRTÉNET IDEOLÓGIÁJA „...most, amikor programszerűen zajlik a történetközpontú próza újrafelértékelése... (Márton László)

Next