Artmagazin, 2018 (16. évfolyam, 1-10. szám)
2018 / 3. szám
31 Kiállítás „A történettudomány a művészet egyik válfaja.”1 Hayden White megállapítása magába sűrítette a saját felhalmozott tudásanyagától megrettent ezredvég rémületét és megnyitotta az episztemológiai szkepszis azóta is mélyülő szakadékát. A múlt megismerhetőségébe és elbeszélhetőségébe vetett hit megroppanása más tekintetben viszont épp hogy megkönnyebbülést jelentett, hiszen végre utat engedett a történészek elfojtott művészi ambícióinak, a krónikás kényszerzubbonya helyett a mesélő palástjába öltöztetve őket. White kijelentését továbbgondolva a művész történésszé válhat, vagy senki nem lesz történésszé en bloc lemondva a történeti gondolkodás esélyéről. A jelentés széthullása Albert Ádám a Képzőművészeti Egyetem Anatómiai Tanszékének tanáraként olyan közegben mozog, amelynek minden szegletét áthatja a 140 éves múlt; mondhatni akaratlanul is térdig gázol az akadémizmus formalinszagú törmelékeiben. Ebben a fojtogatóan nagy múltú közegben minden művészi gesztusnak évszázados visszhangja van, ami az első kétségbeesés után leltározásra késztetheti az alkotót. A leltár jó ellenszere a pániknak, a maga tárgyszerű monotonitásával a rendteremtés illúziójába ringat, mintha a részek megismerése bármilyen összefüggésben lenne az egész megértésével. Tavaly a Paksi Képtárban megrendezett kiállításán Albert Ádám szinte üveghídon indult el, szétszerelve néhány kulturális alapfogalmat. Amint azt a kiállítás címe Melancholy of the Discontracted Meaning (A diszkonstruált jelentés melankóliája) is sugallta, „az operáció sikerült, a beteg meghalt”: a múlt tárgyi törmelékeinek újraszerkesztése csak a jelentés szétfoszlását fokozta. A megismerés szándékát övező mélabú oka a felismerés, hogy a leltározás pozitivista rendszere önmagában nem garantálja a jelentés tisztázását (Paraván), ahogy a teória white cube alakzatába rendezett praxis is elveszítheti eredendő értelmes célszerűségét (Mesterségek könyvtára), de ami a legszomorúbb: a kitömött gyöngybagoly éteri szépsége ellenére sem kel már életre soha. A paksi tárlat egyik installációja egy ónixtáblára meredő anatómiai lócsontváz volt (A hatalom nárcizmusa). Albert Ádám Kassák Múzeumban megrendezett új kiállítása itt veszi fel a fonalat, a kulturális alapfogalmak után a hatalom természetrajzán töprengve. Az akadémikus esztétikai doktrínát megtestesítő csontváz a történelmi rekonstrukció lehetetlenségén elmélkedik, az ónixtábla csillagkaput megidéző örvénylő alakzataiba bámulva, időugrásra készen. Így landol gipsz lófej formájában a Kassák Múzeum padlóján, patkószögekkel övezve, félúton az akadémikus kánon és a lóversenypálya között, mindkettőből kiszorulva. A leltár elviselhetetlen könnyűsége Az időugrás beprogramozott dátuma 1919. május L, helye Budapest. A Tanácsköztársaság alig másfél hónapja állt fenn, amikor országszerte tömeges felvonulásokkal ünnepelte meg a munka ünnepét. A demonstrációk színpada a főváros nyilvános tere volt, amelyet gyors és megfeszített munkával öltöztetett ünnepi díszbe egy csapat művész. A Tanácsköztársaság vezetése számára a képzőművészet az ideológiai manipuláció eszközeként kapott kiemelt szerepet, ezért a Művészeti Bizottság a politikai agitáció céljára használható művészeti formákban gondolkodott, utcai plakátban és dekorációban. Mintája a tízes évek szovjet művészetének monumentál-propagandája volt, nyilvános terekben elhelyezett nagy méretű, egyszerű és világos verbális és képi üzenetekkel. E művészeti program főpróbája (s egyúttal fináléja) a május elseji felvonulás utcai dekorációinak megtervezése volt. A történettudomány és művészettörténet eddig is számontartotta e nap eseményeit és művészeti produktumait. Annál is inkább, mert a felvonulásokról fennmaradt számos fotó a 20. századi magyar történelem egyik legjobban dokumentált napjává teszi 1919. május elsejét. A Kassák Múzeum kiállításához kapcsolódóan Csatlós Judit kurátor, valamint Kisbajcsi Fanny és Juhász Anna kutatásba kezdett azzal a céllal, hogy összegyűjtse a felvonuláshoz köthető köztéri alkotások egykori ábrázolásait. Ebből kiadvány is készült, amely topografikus áttekintését adja az egyes helyszínek dekorációjának, térképen szemléltetve azok elhelyezését, kiterjedését, rendszerbe foglalva a neveket és tényeket. Az összkép lehengerlő: Falus Elek és Bíró Mihály vezetésével a főváros 22 pontján mintegy két tucat művész (festő, szobrász, építész, iparművész) monumentális alkotásai jöttek létre. Ez volna tehát a megközelítés egyik lehetséges formája: a kaotikus információáradatban rendszert teremtő taxonómia, a pozitivista meggyőződésből fakadó szisztematikus leltár, amely a fényképet tényszerű dokumentumnak, az infografikát, térképet, diagramokat pedig a valóság lényegi jelenségeinek leírására szolgáló eszköznek tekinti. Minden a mienk! (Történetem), 2018, installáció, lófej (Widder Félix: Lófej-tanulmány, 1894, gipsz, 64 x 62 x 28 cm, MKE, Művészeti Anatómia, Rajz- és Geometria Tanszék Gyűjteménye), patkószög, 64 x 62 x 28 cm Minden a mienk! (Kert). 2018, installáció, digitális nyomat, rozsdamentes acél, fű, 35 x 60 x 3 cm Minden a mienk! (Aréna). 2018, installáció (2 db), márvány, üveg, 195 x 120 x 60 cm © A művész jóvoltából © Fotó: Kudász Gábor Arion