Athenaeum, 1838/2. félév
1838-10-18 / 32. szám
hatnak-e illyet a’ zajos vendégségek’ billikomai! Gyönyörű őszelői est vala. Halovány fényben ringatá a’ teljes hold a’messze nyúló térséget; a’ hegy alatt halkan hullámzó Dunának minden habocskája mintegy ezüstbe foglalva játszadozék; mély hallgatásban szendérdének a’ hegyek, csak néha suhogva el köztök az itt ott sárguló leveleket megmozgató szellő, ’s szendergéseiknek egyhangú dalt szűrcsölének a’ lombok’ őszi bogarai. Az egykor királyi vár’ romjai pedig, mint temető’ kormos sírjája, setét melancholiában dermedezének és a’ magasból a’ mohok közt tanyázó denevérek egy egy kövecset gürgetének le. „Milly édes szorongás foglalja el itt a’ lelket!“ monda tiszta csengésű hangján, néma szünet múl van? leányka, ki hófehér öltözetében’s piros arczaival az élet’ nemtőjét hagyá képzelni e’ múlandóság’ lakában. — „Sírni szeretnék, ha nézem a’ halotti fátyolt, melly mindenfelé takarja a’ haldokló természetet. Lassú csörejjel hullonganak le az éltöket vesztett levelek, soha többé föl nem zöldülendők. Csak kórók zördülnek össze itt körülünk is, mellyek kevéssel előbb még virágzat’ pompájában díszelgőnek. És hová tűntek a’ pillék ’s más apró szárnyasok’ ezrei, mellyek ezek’ virágainak illatában bujálkodva éltek, — és hová a’ millió állatkák, mellyek vidáman zsongva röpdösének a’ nap’ sugaraiban? Elenyésztek, nincsenek többé! Nincsenek a’ hősök is, kik e’ hegyormon sziklai sas gyanánt lakozának ’sbiztos erőben nyujták ki harczos jobbjaikat a’ gyávák’ megtörésére. Kik seregeket és várakat tördösének, ’s néptől néphez járának diadalénekkel, megérkezett órájokra maroknyi por alakba roskadának ’s szelektől szúratának el a’ széles földön. Sőt örök létet ígérő tornyaik és bástyáik is íme itt hevernek gyepen és vad bokrok közt, talán uraik’ hamvai felett, ’s a’ még fenálló mohos falak’ repedékeiből bagoly huhogja a’ közel enyészetet ’s dúló idő’ hatalmát. Mindenütt halál! mindenütt csak enyészet a’ természetben! — Ah atyám, borzanat szorongatja keblemet e’ gyászos helyen, távozzunk innen “ .Maradjunk még — szóra kérő hangon az idegen — olly jó, olly andalító itt e’ halottas csarnokban mulatni ’s hallani az élet’ bájos szavait, a’ halál’ hatalma fölött értekezni , — ’s nézni, mennyire vonzó az élet, midőn az enyészettől látszik irtózni. — Ennyit szóla, a’ többit csak gondolá, de nem mondotta szája. Gondolá, te, szép teremtmény, ne iszonyodjál az enyészet’ hatalmától. Semmi fontos lett dolog, semmi anyagait szép eszme a’ természetben, nem vész el; te élni maradsz, míg csillag, míg nap, míg szivárvány, míg virág létezik a’ mindenségijén. Te halhatatlan vagy. Gondolá, míg erő lesz úr a’ természetben, míg lélek rugója a’ testnek, te elolthatlan sugár gyanánt állhatsz meg az enyészet’ kietlen országában. Te halhatatlan vagy. Az atya pedig, ki bölcseséggel ragyog vala boldog házi körében és azonkívül, dicsőülő homlokkal és fénylő szemekkel — mint sok napvilágot beivott gyémánt a’ sötétben — fordúla a’ hölgy felé ’s így beszélek ,Édes leányom, szánandók lennénk mi mindnyájan, szánandó maga a’ természet is, ha mint aggodalmad mondata, valóban úgy történtek; ha az ásvány, növény, állat és mi, csak kezdenénk lenni, élnénk ’s életünk’ folyamán elérnők a’ tetőpontot és aztán hanyatlásnak eredve, megszűnnénk élni, meg lenni; ha a’ természet alkotna egyedségeket ’s azok csakhamar hitványúl semmivé lennének. De nem; a’ természetben nincs enyészet. — Élnek ugyan az egymik ’s életüknek van kezdete, van vége. De az egymik, mondom. Hanem életük’úgy látszó megszűntével megsemmisülének-e az erők is — a’ halhatatlanok ? És mi a’ nagy természet’ egyeteműi gazdagságában ezen egymik’ változása és az életi tünemények’ harcza az enyészet’ hatalmával? Valóban a’ természet sokkal gazdálkodók! és takarékos’ anyagban és munkában, hogysem kész volna teremteni elemeket, anyagot és erőt, ’s azokat ismét önkényt elpusztítaná. Sokkal inkább a’ teremtődés’ soknemű és csodás elrendelése által gondoskodni akart ő az egyik’, a’ föld’ és mindenség megújulásáról és mintegy újra teremtődéséről, — és midőn összetett lényeket eredeti elemeikre viszen vissza, önmagát akarja megmenteni új erő’ és anyag’ teremtésének szükségétől. Látunk ugyan jeleneteket, édes leányom, mellyek akaratlan a’ halál’ létének hitét ’s attól való félelmet öntik lelkünkbe. Látunk