Athenaeum, 1839/2. félév
1839-09-12 / 21. szám
gyainak teljesítését, raelly után élte’ minden napjában esengve esengett, álmodja ’s meglepetve a’ remélt, de bizonyosnak nem hitt teljesítéstől azt annál féltőbben megragadja, ha hirtelen fölébred, nem érezheti magát boldogtalanabbnak mint én ama’ szók’ hallására. .,A’ magyarok barbárok ellenei a’ cosmopolitismusnak, ’s azért buzgólkodásuk a’ nemzetiség mellett hibás, vétkes e’ gondolatok iszonyúan megrázták elmémet. Azon, hogy előttem mondhatták, a’ magyarok barbárok, jobban megpirultam és szégyenkeztem, mint ha a’ leggyalázatosb gonosz tetten kaptak volna: rút tett egyedül reám, nem a’ nemzetre is hárít megvetést, de melly megvetés a’ nemzetet éri, azaz egyént elborítja. ’S még ez nem a’ legfájdalmasabb, hanem kárhoztatni hallani azt is, melly által, hitem szerint, egyedül várhatni a’ barbárság’ levetkezését, az valóban nem egyéb, mint a’ bizonyos romlást előre megmutatni ’s egyszersmind az egy menekvő utat örökre elrekeszteni. A’ kinos érzetben sok zavartal nagy tűzzel beszéltem , mintha néhány embert a’ jobbról meggyőzvén, nemzetemnek az egész világ előtt vívhatnék ki tiszteletet, ’s a’ gondolatok mind sűrűbben támadtak és enyésztek bennem, egymást keresztül járva, de lelkem’ pusztaságát csak nevelve. Ilarczra keltek bennem egyénség és általánosság, érzém, hogy az egyént halál lesi, ’s azt, bár késő is, csakugyan gödrébe ejti; ’s mégis mi hévvel ölelem azt, mint örülök életén, mint örülök tulajdon egyénségemen, ’s mint borzadok a’ minden egyéni nyomot kivesztő általánosságtól , mellynek tág medrébe az áruló idő mindent, kivétel nélkül mindent, taszít! Mint őszszel a’ falevelek, úgy hullnak el előbb utóbb az egyének, ’s általános fagy kezd merevedni ott, hol kevéssel az előtt száz meg száz madár zengett, ’s számtalan virág külön külön illatozott, ’s az érzésfakasztotta szivárvány-remények hova lesznek? eltünnek-e mind az illatok? Feddettem magamat e’ gondolatokért, ’s másfelé fordultam vigasztalást keresve és csillagfényt az iszonyatos éjben, mellyben lelkem hányaték, ’s a’ földi- és öröklét’ képe tűnt föl előttem, metsző ellentétekben; amaz korlátolt, lenyűgzött, mellyben veríték és fáradság űzik kényöket, a’ munkát, miután koszorúját gondolatlanul a’ véletlennek dobták, magok mellé fogadván: az öröklét, mint pártatlan tenger, melly a’ hatalmas folyamot és a’ szökdelő csermelyt egyiránt elnyeli, ’s végetlenségében sem annak, sem ennek legkisebb jelét nem mutatja. •— Ah! láttam, az előbbi átragadja megint sajkámat, ’s sohajtozám: igen, az öröklét befogad mindent, egygyé tesz mindent, legalább hát darabig ránthassa magával hatalmas folyam’ beszakadásaként az egyén az öröklét’ hullámait! De nemzetem, mint patak a’tengerben, észrevétlenül veszszen-e el, ’s benne és vele minden egyéne is hasonló végre jusson? — Illy zajgó kebellel váltam el a’ társaságtól ’s hónom alá vevén a’ képtár’jegyzékét, felballagtam a’lépcsőkön. Ott kérdém magamtól, minek megyek most a’ képtárba, hol nyugodt lélek kell, ’s visszafordulok vala, ha valamivel tudom háborgásomat lecsillapítani. Csengettem, nyitják az ajtót, én belépek, nem gondolva hova visz lábam, az olasz művek’ teremeibe értem, és gépileg Tiziano’ adó pénze előtt álltam meg. Darabig eszméletlenül álltam, szememet a’ képre vetve, de rajta maradt az, majd rátapadt. Nem gondolkoztam; homályosan, mint hideg őszkor a’ vékony ködök, vonultak el gondolatim lelkem előtt, zavartan és alaktalanúl. ’S mint midőn homály közül a’ nap emelkedik, sugarai a’ ködrétegeket keresztül szaggatják, és világos lesz, ámbár a’ napot magát még nem látni, úgy oszoltak bennem a’ zavargó gondolatok, rend kezdé őket elsorozni , ’s derültesül jön előttem, de még nem tudtam honnan származik az. Édes csend folyt szét föllázadt keblemben, én jól, igen jól kezdém magamat érzeni; szemembe köny szivárga, ’s mint újjá születve álltam még mindig Tiziano’ műve előtt. Mintha most vetném legelőször szememet öntudattal reá, észrevevém a’ dicső képet, ’s a’ mint rajta mulattam, mind világosi jön előttem; az elmémet ellepett homály félre vonult, ’s láttam a’ napot, melly belém világított, Krisztus’ mellképét. ’S ez élt előttem; kimondhatlanúl tiszta és emelkedett tekintetében a’ legnyugottabb, biztosabb bölcseség szólt; bölcseség, melly legátfogóbb, minden földi érdeket kellőleg méltányló; de a’ melly nem itt a’ földön, ez örök vitának hazájában, maradandó, hanem felküzd égi lakába, honnan eredt, ’s mivel már föllelte azt, nem fér hozzá földi érdek, melly az embereket tagadja, midőn