Dékány István, Prohászka Lajos szerk.: Athenaeum 1932. Új folyam 18. kötet (Budapest, 1932)
5-6. szám - Joó Tibor: - Philosophie der Literaturwissenschaft (Hrsg. Emil Ermatinger) Berlin, 1930. 478+ VII.
bevezetésével a nyelvtörténetnek pozitív szellemtörténeti jelleget adott. Vassler jelentőségét túlhangsúlyozza s ugyanakkor a diakrónikus és szinkronikus nyelvszemlélet geniális teoretikusát, de Saussuret, egyáltalán nem említi. Cassirer, Sapir nevét is hiába kerestük. Schmidt könyve — találó részletrajzain és anyaggazdagságán túl — egy negatív és egy pozitív tanulsággal szolgál. Nem lehet rendszerező munkát végezni a filozófiai kategóriák tiszteletben tartása nélkül. S igenis szükség van az ismeretelméleti elv szellemtörténeti alkalmazására. Ennek elméleti felismeréséért elismerés illeti a szerzőt. A kezdeményezőket megillető elismerés. Bóka László: PHILOSOPHIE DER LITERATURWISSENSCHAFT. Hrsg. von Emil Ermatinger. Berlin, 1930. 478, VII 1. A művet Ermatinger szerkesztésében tizenhárom kitűnő szakember írta, hogy számot adjanak az irodalomtudományt ma foglalkoztató elméleti kérdésekről. A szerkesztő maga is tudatában van annak, mint előszavában írja, hogy a könyv nem meríti ki az összes kérdéseket, de a legfontosabbakat mind érinti és valóban az első munka, amely egységes képet ad az utolsó évtized példátlan fejlődéséről és — nemcsak az irodalomtudomány, hanem — általában a szellemtudományi szemlélet mai állásáról. F. Schultz bevezetőül az irodalomtörténelem filozófiaivilágnézeti fejlődését mutatja be Herdertől Schererig, H. Gumbel a népiség és költészet viszonyát tárgyalja, H. Cysarz a korszak-problémáról értekezik, J. Petersen a nemzedékek kérdéséről, F. Medicus a művészetek összehasonlító történelmének lehetőségét vizsgálja, R. Petsch a műalkotás analízisének elveit állapítja meg, W. Muschg a művészarckép, tehát az individualisztikus felfogás sorsát kíséri végig az irodalomtörténelem fejlődésén. C. G. Jung a költészet és lélektan viszonyairól szól, E. Ermatinger az irodalomtudomány területén felfedezhető törvényszerűségekről, J. Nadler a stílustörténet problémáit tárja fel, M. Wundt az irodalomtudomány és világnézet viszonyát, F. Strich az összehasonlító irodalomtörténelem helyett ajánlott világirodalomtörténelem lehetőségét és alapelveit fejti ki, végül D. H. Sarnetzki az irodalomtörténelem, a költészet és a napi kritika tényleges és kívánatos viszonyát és feladatait vázolja. Természetesen felvetődik a kérdés, s a szerkesztő előszavában fel is veti, lehet-e a tudomány mai forrongó állapotában s lehet-e különösen ennyi munkatárssal logikailag egységes és a lehetőségig zárt képet adni. A munkatársak távolról sem tartoznak egy közös „iskolához" és nem egy közösen érintett ponton megesik, hogy véleményeik keresztezik egymást, sőt tudatos polémia is fellelhető itt-ott. Az egyes szerzők különböző filozófiai állásponton vannak, különbözőképen látják az empíria és az elmélet, az egyes személyiség és az egyetemes fejlődés viszonyát a különböző történeti tényezők szerepét , jelentőségét, az