Autó-Motor, 1955. július-december (8. évfolyam 13-24. szám)
1955-07-01 / 13. szám
2 (Példát mulat erplautélemmezel) A sokféle zöldbeborult somogyi dombok között fut a MAVAUT porszinó 30-as Ikarusa. A jól ismert táj szépségében elgyönyörködik a fiatal sofőr.. Szépnek ígérkezik a gabona — vidámodik neki a volt parasztfiú. A következő pillanatban elakad a lélegzete. Hatalmas füstoszlop szökik a magasba. Valami ég Kisgyalánon, a menetrendjük szerinti következő állomáson. Az autóbusz utasai izgatottan tárgyalják az ijesztő látványt. Helyén van a sofőr szíve és esze... Rátapos a gázpedálra és kezét nem veszi le a szívókürt gombjáról. — Jani — kiált a mellette izguló jegykezelőnek — mutasd a parasztoknak, hogy merre van a tűz. A földeken dolgozó parasztok felfigyelnek az üvöltve tovaszáguldó buszra. Tűz van a faluban... Emberek, asszonyok futnak a tűz irányába ... A buszban mindenki beszél, csak a sofőr hallgat. Figyeli az utat és gondolkozik. Nem azon, hogyha nem tudna behajtani a faluba, merre folytassa útját, hanem azon, hogy miként vegye rá az utasokat a tűz oltására. Merthogy ő segít legyőzni a vörös kakast, az már egész biztos... a kalauz is vele tart, de vajon az utasok? Már a faluban kanyarog a busz. Jól ismer itt minden házat. Két éve járja ezt a vonalat. Szinte orrára áll az Ikarus az erélyes fékezéstől. Nem messze a kocsitól négy udvarban hangtalanul lobognak a kazlak. Néhány asszony és gyerek siránkozva szalad fel 8 alá. Nem tudni, hogy a döbbenetes látványtól-e, vagy a sofőr határozott fellépésétől, valamennyien egy emberként rohannak abba a házba, ahol legjobban tombol a tűz. Az udvarban a gazda remegő inakkal locsolja a házához épített fészert, mert az olajként égő szalmakazal már elhamvasztotta az ólat és ha a láng belekap a fészerbe, a ház is odavész. Kesergésre nincs idő. Az asszonyok vízhordás helyett sírva mentik a házból a bútorokat. A keményizmú sofőr vödröt ragad és a legforróbb helyről lódítja a vizet a már pattogó szarufákra. A busz utasai sem kímélik magukat. Elosztanak a lángoló udvarokba. Bővül a lánc, gyorsabb a vödrök útja. A kút kereke villanásnyi időre sem áll meg. A jegykezelő a szomszéd ház udvarán birkózik a tűzzel. Így szó szerint, mert a szél irányt jelt és a vadul táncoló lángnyelvek az utca felé fordulnak. Lehet ezt így győzni? — vetődik fel egy pillanatra az ijesztő gondolat a pokoli hőségtől és a fárasztó munkától kiveresedett sofőrben. — Telefonáljanak megint a kaposvári tűzoltóknak, meg a dombóváriaknak is. Aztán hozzák már a község szivattyúját — ordítja oda a másik portán locsoló tanácstitkárnak. Csak nem megrettenni — biztatja magát a sofőr. Szükség is van erre a serkentésre, mert egyre jobban fáj a karja és melle. Akkor még azt hitte, hogy a fáradtságtól. Arra nem jut idejéből, hogy magával törődjék. Most csak egy c, legfontosabb... álltó helyéből egy centivel sem szabad hátrálni, mert akkor leég a gazda szép háza. Szinte már eszelősen önti a vizet a veszélyeztetett pontokra. Végre betolják a szivattyút és a csőből sziszegve lövet ki a kút vize. Éppen jókor. A fészer szarufái lángra kaptak. A sofőr biztos kézzel irányítja a vízsugarat. No, most nyakon csíptünk — dörmögi elégedetten a sofőr és szinte megvidámodik. De mintha a szél is segítséget kapott volna... kocsikeréknyi csomókba viszi hátán az égő szalmakupacokat. Időnként ezeket is leteríti a vízsugárral. Ezek már nem jelentenek veszélyt a többi házakra. Egyszer csak mintha gyengülne a víz nyomása. Mi baj? — Kimerült a kút, a rosseb egye meg! — hallja maga mögött. Hát hiábavaló volt minden, amit eddig csináltunk? — ködjük fel benne a gondolat. Düh és keserűség viaskodik a sofőrben. A válságos pillanatokban szekerek fordulnak az udvarba és drága rakományukat, a hordókban hozott vizet belefordítják a szivattyú tartályába. Majd egy órai mindenre elszánt viadal nyomán sikerült az épületet megmenteni. A tűz veszít erejéből. A sofőr átadja a gazdának a locsolótömlőt és elindul a többi udvarok felé, hogy összeszedje az ott mentő munkát végző utasait és a kalauzt. Lám csak, nem is fáradt, hanem megégett kissé a karja meg a melle. Bizony az fáj. De ha úgy kéne, bizisten, még órákig is oltaná a tüzet, vagy ha a szükség úgy hozná, még három napig is szállítaná kocsiján a segítséget, éllen-szomjan. És míg a szaladó, lökdösődő emberek között keresi az övéit, félve gondol arra, mi történt volna, ha tíz perccel későbben érkezik Kisgyalánba. Egyre vadabbul kavarognak gondolatai. Neki ugyan még nincs háza, hiszen nemrég nősült, dehát itt vannak az öregek, a szülei... azok háza is meggyulladhat. Rossz érzése felolvad, amikor a gondolatsor végére ér, vannak derék emberek, majd segítenek. — Segítünk egymáson — mondja ki hangosan gondolatát. Az Ikarus engedelmesen indul. Az utasok fáradtan, piszkosan, de a máson segítés felemelő érzésével zsivajognak a kocsiban. Szinte dicsekszenek, ki volt a nagyobb hős. Talán irigylik is kicsit a busszal szemben száguldó kaposvári tűzoltókat. — Janikám — szólítja kalauzát, — mennyi is a késésünk? — Éppen egy óra. És a 26 kilométeres úton 20 percet „ledolgozott" a késésből. Senki nem maradt le a vonatjáról. * Bemutatjuk a történet szereplőit. A sofőr: Jung János, a 23. Aköv gépkocsivezetője. A jegykezelő: Harangozó János, a 23. Aköv alkalmazottja. A gazda: Kovács István kisgyaláni egyéni dolgozó paraszt, és végül a kaposvári tűzoltók, akiknek még akadt tennivalójuk az égő kazlaknál. Fitos tanácselnök szerint leégett volna az utcasor, ha Jung János gépkocsivezető nem állt volna a mentési murkák élére. Rózsa György — Látják, még ott fenn, a Ütő oldalát is megkapta a láng — mutatja Kováci gazda Jung Jánosnak és Harangozó Jánosnak Mögöttük már ott magasodik az új disznóól és a ráépütltt kukoricagóré