Autó-Motor, 1958. július-december (11. évfolyam 12-23. szám)

1958-07-01 / 12. szám

ffiEs immunMivt PÁLYAVÁLASZTÁS Időszerű most felvetni ezt a kérdést, hiszen az idén mintegy másfélszázezer fiatal próbál arra az útra lépni, amely később munkáját, hivatását jelenti. Tudjuk, jó dolog, ha az ember olyan, feladatot végezhet, amelyhez kedve, tehetsége is van. És azt is jól tudjuk, hogy a fiatalok közül számosan vonzódnak az autószakma felé. Közülük ugyan sokan ezt a szakmát valahogy úgy képzelik, hogy itt mindig csak autózni kell és amikor a még gyerekember azt mondja, hogy „autószerelő akarok lenni” — gondolataiban egy csillogó kocsi, szép vidékek, kellemes utazgatás képei kapcsolódnak csodálatos szerkezetekkel, bonyolult szerszámokkal, amelyek felett természetesen ő, az autós uralkodik. Amikor azután valóban az autószerelői pályára lép és elsőként a reszelőt kapja kezébe, sőt második feladata is csupán egy vasdarab kettéfűrészelése lesz — akkor úgy érzi, hogy őt becsapták. Éppen ilyen csalódást éreztek sokan azok közül is, akik annak idején az Autóipari Technikum padjaiban ülhettek és az első órán itt sem autóvezetésre, hanem esetleg egy számtanpélda megoldására került sor. És itt idéznünk kell a Komszomol XIII. Kongresszusáról azt a gondolatot, amely azt kívánja a szovjet középiskolától, hogy a munkára készítse fel az embereket. Igen, elsősorban magát a munkát kell megszerettetni a fiatalokkal. Az alkotás örömét kell szemük elé tárni és akkor másként fogják fel azt a pályát — legyen bármelyik —, amelyre lépnek. Ilyen alapszemlélettel az ügyes kezű fiatalok, akik ma még csak azt tudják mondani, hogy autósok akarnak lenni, meg fogják találni helyüket ennek a területnek sokféle ágazatában. Miért van az, hogy sokkal inkább vonzódnak a szerelési, mint például az autókarosszéria lakatosi szakmára azok a gyerekek is, akik elsősorban az autók külsejét, éppen a karosszériát szeretik nézegetni. Valami nimbusz veszi körül a szerelő szó fogalmát, de amikor erről beszélnek, maguk sem tudják, hogy mi is egy szerelő munkája. Azt pdig el sem tudják képzelni, hogy például egy vasesztergályos mit dolgozhat az autószakmában. Tulajdonképpen ilyen irányú tájékoztatást már az általános iskolákban kellene nyújtani, mert tapasztalatunk szerint a legtöbb pályaválasztás előtt álló fiatal korántsem ismeri, hogy miyen ágazatai vannak egy-egy szakmai területnek — például az autóiparnak. És még nagyobb baj, hogy saját képességeiket sem tudják tárgyilagosan megítélni és a szülők sem veszik a fáradságot annak megállapítására, hogy vajon gyermekük rendelkezik-e kellő kézügyességgel ahhoz, hogy szerelő legyen. Pedig mennyivel előnyösebb, ha a kimondottan ügyeskezűek mennek olyan területre, ahol az ügyes kéz egyik legfontosabb alapfeltétel. Attól pedig, aki autószerelő akar lenni, az ilyen adottságot joggal megköveteli a szakma érdeke. Ezt hangsúlyozta Perjés Károly elvtárs, aki mint a Bánki Danásról elnevezett Iparitanuló Intézet igazgatója, igen jól ismeri az autószakmai fiatalokkal kapcsolatos problémákat. Sok mindenről beszélgettünk vele is, amikor azt a célt tűztük magunk elé, hogy képet nyerjünk a mi szakmánkba kerülő, illetve már ott dolgozó fiatalok gondjairól, sikereiről, örömeiről. Ezek között a fiatalok között két csoportot találunk. Egy részük az általános iskola végzése után kezd az autóipari munka tanulásához, a másik csoport pedig mint érettségizett diák kerül az Intézethez. Nehéz általános ítéletet mondani arról, hogy közülük kikből lesz jobb autószerelő, hiszen az érettségizettekből legalább annyi szereti meg munkáját, mint a másik csoportból, és a kézügyesség pedig nem az iskolai végzettség függvénye. Természetesen azok, akik mondjuk orvosi pályára készültek, de számukra nem volt hely az egyetemen és így csöppentek az autósok közé ipari tanulónak, azok más kedvvel dolgoznak a műhelyekben, mint aki évek óta arra vágyott, hogy a motorok szerelésének fortélyait sajátítsa el. És ennek ellenére igen sok fiatalember, aki korábban éppen az orvosi hivatást gondolta egyedülien megfelelőnek a maga számára, idővel annyira megszereti az autósmunkákat, hogy ha most jelentkezne, nem az orvosi egyetemre nyújtaná be kérvényét. Az ilyen esetektől függetlenül azonban mégiscsak az a helyes, amikor azok kerülnek az autósszakmába, akik az ilyen irányú munkához érzik a legnagyobb kedvet. És az idén már ott tartunk, hogy több száz fiatal közül ennek alapján választhatják ki azokat, akikből jó autóipari szakmunkásokat akarnak nevelni. Sajnos, a sok alkalmas jelentkező közül is viszonylag kevés számára akad hely. Természetesen azok a szülők, akiket az Intézet pedagógusai a felvételi vizsgák eredménye alapján lebeszélnek arról, hogy fiúkat erre a szakmára adják, nem könnyen értik meg, hogy gyermekük csak kínlódna, ha csavarhúzóval vagy villáskulccsal kellene megkeresnie kenyerét. De nézzük most azt is, mi lesz azokkal, akik, ha érettségit tettek másfél esztendő,ha pedig az általános iskolából kerülnek az Intézethez, akkor három év után már fiatal szakmunkásként helyezkednek el valamelyik autójavító üzemben. További boldogulásuk főként az egyéni adottságtól függ. A legtöbb helyen meg vannak elégedve tudásukkal és az üzemek gyakorlott emberei jó véleménnyel vannak a mostani ipari tanulóikról. Baj van azonban ezeknek a 16—20 éves fiataloknak további képzésével. Az üzemekben nem igen, vagy csak nagyon ritkán szerveznek szakmai tanfolyamokat. Azok a fiatalok tehát, akik míg ipari tanulók voltak rendszeresen kaptak elméleti és gyakorlati oktatást, ezen a vonalon megtorpannak és nem találják a következő lépcsőt. Pedig az autóiparban, amely gyorsan fejlődő technikai terület, mindig van új tanulnivaló. Különösen azok számára, akik még kevés ismerettel, gyakorlattal rendelkeznek. Gondoljuk, az üzemek szakszervezeti bizottságai sokat tehetnek annak érdekében, hogy a fiatal munkások rendszeresen bővítsék szakmai ismereteiket. Ilyen módon hamarább érjük el azt a célt, hogy az autós szakmák ipari tanulóiból ténylegesen jó szakemberek váljanak, olyanok, akik kedvvel, tehetséggel végzik munkájukat. XI. ÉVF. 12. SZÁM 1958. július 1.