Autó-Motor, 1966. július-december (19. évfolyam 13-24. szám)
1966-07-06 / 13. szám
A népi ellenőrzés tapasztalatai a személyautók karbantartásánál és javításánál írta: MORVAKÖZI LÁSZLÓ, a KNEB Építésügyi és Közlekedési önálló Osztály vezetőhelyettese A közelmúltban nagyon érdekes, országszerte figyelemmel kísért vizsgálatot fejezett be a népi ellenőrzés. A vizsgálatiban való közreműködésre felkért szakemberek arra kerestek választ, hogy milyen színvonalon áll jelenleg a lakosság részére végzett javító-szolgáltató tevékenység. A vizsgálat a legkülönbözőbb szakmákat érintette (elektroakusztikai berendezések és háztartási gépek javítása, különböző szerelőmunkák, az építési javító-karbantartó tevékenység stb.), s a szerzett tapasztalatokról hosszú beszámolóikat lehetne írni. Az Autó-Motor olvasóit azonban legközvetlenebbül mégiscsak a gépkocsik javításával és karbantartásával kapcsolatos tapasztalatok érdeklik elsősorban. Szakosztályunk ugyanis ezt a kérdést, pontosabban a személygépkocsikkal kapcsolatos javító-szolgáltató tevékenységet elemezte részletesen, amelynek néhány érdekesebb — s közérdeklődésre számot tartó — megállapításáról tájékoztatnám az autósok táborát. A személykocsik javításának és karbantartásának ellenőrzését olyan gondolatok indították el, hogy nagy értékű, tartós használati tárgyakról van szó, amelyek üzemképes állapotban tartásához minden tulajdonosnak — már csak a nagy érték miatt is — jogos érdeke fűződik. Ez teljesen érthető, azonban ennek megvalósításához különböző feltételekre van szükség, s nem elég a gépjármű használójának a törekvése és elhatározása, mert a gyakorlati végrehajtás szakértelmet, technikai felszereléseket stb. kíván. Köztudott például, hogy az autószerelés magas felkészültségű és döntően bizalmi jellegű munka, amely számottevő költségkihatásokkal jár. Mindezek figyelembevételével alapjában három kérdés köré csoportosítottuk a vizsgálati feladatokat, amelyeket — nagyon leegyszerűsítve — a következőkben lehet megfogalmazni: az említett célokra ,milyen nagyságrendű kapacitások állanak rendelkezésre, természetesen a meglevő járműállománnyal összefüggésben — ezek hasznosítása terén milyen eredmények és problémák vannak — s milyen fejlődésre lehet számítani az elkövetkező 5 éves időszakban. A javítókapacitás megoszlása Talán kevesen tudják, hogy a különböző tulajdonban levő teljes személygépkocsi-állomány karbantartásához országosan felhasználható órakapacitásoknak csak mintegy 20%-a található a szervezett állami autójavítóipar, az Autófenntartó Ipari Tröszt (AFIT) területén, a többi közületeknél (39%), helyiipari szerveknél (4%), szövetkezeteiknél (11%) és magánkisiparosoknál (26%) áll rendelkezésre. Ha azt vizsgáljuk, hogy ez a kapacitás egészében hogyan van összhangban a járműállománnyal, illetve a jelentkező szükségletekkel, a helyzetet nem ítélhetjük megnyugtatónak. Kétségtelen, a második 5 éves terv időszakában szép fejlődésnek lehettünk szemtanúi, és hosszasan lehetne sorolni azokat a létesítményeket (pl. szervizüzemeket), amelyek ebben a tervidőszakban léptek üzembe és mindannyiunk örömére egyre jobban működnek. A járműállomány meggyorsult szaporodása miatt azonban ez a növekedés csak az újonnan jelentkező szükségletek fedezete, de nem tudott „ledolgozni” a korábbi évek elmaradásaiból. Különösen kedvezőtlen a helyzet akkor, ha ezt az összhangot nem országos szinten, hanem területi bontásban vizsgáljuk. Az országmintegy 10 megyéjében a gépjárműállomány az ellenőrzött időszakban 20—25%kal növekedett, ugyanakkor a karbantartó kapacitás változatlan maradt. Egyes megyékben — az igényekhez mérten — még visszaesés is tapasztalható, s ez elsősorban ott érezteti kedvezőtlen hatását, ahol az örvendetesen javuló idegenforgalom is jelentős. A verseny létjogosultsága A kapacitások hiánya miatt a gépkocsitulajdonosok egy részének 50—100 km távolságra kell elmenni, hogy a szükségessé váló karbantartási és javítási munkálatokat elvégeztethesse. Műszakilag nem kell különösebben indokolni azt az összefüggést, amely — többek között — a gépkocsik folyamatos és megfelelő minőségben végrehajtott karbantartása, valamint a felmerülő javítási igények mennyisége között fennáll. Ezért a karbantartási igények gyors növekedése aláhúzottan indokolja, hogy a kapacitások fejlesztését megfelelően koordinálják, egységes technológiákat és fejlettebb műszerezettséget alakítsanak ki. Ilyen vonatkozásban is van már számos eredmény, elsősorban az állami tulajdonban levő javító-karbantartó kapacitásoknál, azonban a magánautósok szemszögéből nem mondható kedvezőnek, hogy a jobban felszerelt állami iparon belül meglevő 1,5 millió karbantartó óraikapacitásból — egyéb irányú feladatok miatt — csupán mintegy 40%-ot vehet igénybe a lakosság. Ebben a szakmában talán az általánosnál is nagyobb létjogosultsága lehet a különböző szektorok egymás mellettiségének (versenyének). Nem mondható azonban elég tervszerűnek az a szervezőmunka, amely a gépjárműkarbantartás és javítás hiányzó kapacitásait a magánkisiparosoik hálózatának fejlesztésével pótolná. A szükségletekre vonatkozó tájékoztatások megjavításával és esetleg különböző ösztönzésekkel (pl. adókedvezménnyel) jobban kellene felkelteni az iparosok érdeklődését olyan területek iránt, ahol a járműállomány nagyobb mértékű növekedése igényli a javító-karbantartó munka bővítését. Ezt különösen indokolná a magánautók számának és típusok szerinti összetételének jelentős növekedése, figyelembe véve a nyugati országokban gyártott és nálunk forgalomban levő kocsikat is. A magánkisiparosok jelenleg mintegy kétmillió munkaórával rendelkeznek, amely 3