Autó-Motor, 1969. január-június (22. évfolyam 1-12. szám)
1969-01-06 / 1. szám
valók megoldása mind a kormány, mind a közlekedési tárca vezetése szintjén megértett kérdés, és nagy erőfeszítések történnek az igények kielégítése érdekében. Ezt bizonyítja az a tény, hogy közútjainkon a magán-személy gépjárművek kerültek túlsúlyba, és ez az arány a jövőben még erőteljesebben fog növekedni. Így mind indokoltabbá válik, hogy az autós kérdésekkel egyre gyakrabban és egyre szélesebb körben kell foglalkozni. Közvetlenül vagy közvetve szinte minden lakost érint, vagy a jövőben érinteni fog. Ezért szükséges néhány kérdést tisztázni, főleg azokat, amelyek csak társadalmi öszszefogással oldhatók meg. 1955-ben 10 000 személygépkocsi volt az országban. Ma ennek tizenhatszorosa fut útjainkon. 1980-ra előreláthatólag hetvenszerese, mintegy 700 000 darab lesz. Már most itt az ideje a személygépjármű-tulajdonosokat megszabadítani a „maszek gépkocsivezető” jelzőtől és mindazon hátránytól, ami e rossz és helytelen meghatározásból adódik. Tulajdonosának a személygépkocsi nem termelőeszköze, hanem személyi tulajdona. Olyan tárgy, mint a televízió, rádió, bútor vagy valami más tartós használati cikk. Két dologban azonban ezektől eltérő. Egyrészt a többi személyi tulajdonhoz képest sokkal nagyobb értékű, másrészt közlekednek, forgalomban vesznek részt vele. A „maszek” jelző tehát nem illik rájuk. Vannak hivatásos gépkocsivezetők, kiknek ez a foglalkozásuk, a gépkocsi-tulajdonosok pedig maguk vezetik autójukat. A két kategória közötti megkülönböztetés nem a forgalomra vonatkozik. Akár hivatásából kifolyólag, akár szórakozásból ül a volán mögé, egyaránt felelős a saját és mások testi épségéért, egyformán kötelezőek számára a forgalom előírt szabályai. A hivatásos gépkocsivezetőt a magánautóstól a szakmával összefüggő szélesebb körű fuvarozási, műszaki stb. ismeretek különböztetik meg. Elképzelésünk, hogy a jövőben ne legyen a forgalomban hivatásos és nem hivatásos gépkocsivezető, hanem gépkocsivezető legyen mindenki, egyforma jogosítvánnyal a megfelelő járműnemre. Aki e tevékenységet hivatásszerűen gyakorolja, gépkocsivezető szakmunkássá kell majd kiképezni. Ezzel egyben tevékenységük fontossága is elismerést nyer. Gondolom, ezen elképzelés realizálása is segít majd a fogalmakat is tisztázni, és a sértő „maszek vezető” jelzőt kivonni a forgalomból. A „maszek” bélyeg másik — ez már anyagilag is káros — következménye a javító- és karbantartó iparban elterjedt azon felfogás, hogy a maszek autós gépkocsiját rendesen megcsinálni csak akkor lehet, ha jól megfizetik, és tetézzék meg borravalóval. Természetesen számosan vannak állami, szövetkezeti karbantartó üzemek, magánkisiparosok, akikre a fenti megállapítás nem vonatkozik. Még azt az állítást is megkockáztatom, hogy ezek vannak többségben, de, sajnos, sok az autótulajdonosok rossz tapasztalata, és amikor valamiből sok van, ott nagy a hajlamosság az általánosításra. A kialakult nézet mellé még az az objektív helyzet is kapcsolódik, hogy Magyarországon a gépkocsik száma gyorsabban nő, mint a karbantartó hálózat. Kevés a szakképzett munkaerő, kevés a műszer, kevés az alkatrész. És ahol valamiből kevesebb van, mint az igény, ott megteremtődnek a visszásságok is. Ezért meg kell szüntetni mind a helytelen nézetet, mind az objektív okokat. A karbantartással foglalkozó üzemek vezetői és dolgozói tartsák szem előtt, hogy az autótulajdonosok zöme hoszszú takarékosság, sok másról való lemondás útján jutott a Magyarországon jelenleg még nagy értékű autóhoz. És ha rendesen megfizeti, el is várhatja, hogy pénzéért rendes munkát végezzenek számára. Az új gazdasági irányítás körülményei között a javítás, karbantartás már említett szabadságát e téren is érvényesítjük, ösztönözzük az állami ipar mellett a tanácsi, szövetkezeti szektorokat, a mezőgazdaságban levő erőket, az autóközlekedési vállalatokat és a kisipart is a magánautók javítására, karbantartására, hogy a gépjárművek számának növekedése és a javítókapacitás között összhang alakuljon ki. A gépjárműtulajdonosnak pedig legyen lehetősége választani és odamenni, ahol nagyobb bizalommal van a végzett munka alapján. Talán még egy megjegyzés. E szakmában a borravaló kialakult gyakorlatként van elkönyvelve. De a helyes morálhoz tartozik — és ilyen közszellemet kell kialakítani —, hogy első a munka precíz elvégzése, a gépjármű megóvása a rongálásoktól, és ezután mindenki kedve szerint adhat borravalót. Igen sok múlik az adott üzemek vezetőin, hogy milyen követelményeket támasztanak beosztottjaikkal szemben. Addig is, amíg kialakul egy megfelelő egyensúly az igények és a kapacitás között, fokozott ellenőrzésre, kirívó esetekben büntetésre, a sajtó tárgyilagos kritikájára, a példásan dolgozók anyagi és erkölcsi elismerésére van szükség. Rendezésre vár Magyarországon a gépkocsivezetők és gyalogosok, s a gépkocsivezetők egymáshoz való viszonya. Szerintem itt sincsenek egészen helyén a dolgok. Elég utalni rá, hogy Magyarországon az előírások ellenére igen sok esetben a zebrán még nem a gyalogosoké az elsőbbség. A jobbkéz-szabály ugyancsak sokszor nem érvényesül még. Az előbbi a gépkocsivezető és gyalogos, az utóbbi a gépkocsivezetők közötti viszony egyik, de fontos kifejezője. Több millió magyar ember járt külföldön, több százezren vezettek gépkocsit külföldön, így közvetlenül tapasztalták minden országban, de különösen ahol a forgalom sűrűsége sokszorta nagyobb a mienknél, hogy az autósok és gyalogosok, a gépkocsivezetők egymás közötti viszonya sokkal rendezettebb, megnyugtatóbb — mondhatnám emberibb —, mint nálunk. Én úgy vélem, hogy e téren a megoldás kulcsa a gépkocsivezetők kezében van. Meg kell érteni, hogy aki autót vezet, az sem emberileg, sem társadalmilag, de még közlekedési szempontból sem kerül valamiféle különleges kategóriába. Talán az autók számának további növekedésével itt gyorsabban fog kialakulni a helyes felfogás. Nézzünk csak magunkba. Amikor gyalogosként közlekedünk, gyorsan és határozottan ismerjük fel a gyalogosok jogait, amelyeket a forgalmi szabályok biztosítanak számunkra. A volán mellől ez a felismerés, illetve ezek betartása már sokkal nehezebb. Hasonló a helyzet a szabálytalanságokkal. Nem akarok senkit a KRESZ megsértésére indítani, és menlevelet adni a szabálytalanságot vétőknek. De aki részt vesz a forgalomban, az tudja, hogy részben tudatlanul, részben tudatosan követhetünk el szabálytalanságot. A magunkét tudomásul vesszük, a mások által elkövetettek felett felháborodunk. A forgalom nagy ütemben növekszik. Tehát előbbutóbb — inkább előbb — szembe kell nézni a helyzettel, és a helyes emberi morált ki kell alakítani a közúti forgalomban. Ez feltételezi a messzemenő előzékenységet, az emberek egymás iránti megbecsülését, embertársaink életének, vagyonának megóvását. Ha a szocialista társadalmunkban a gépjármű egyik oldalról éppen az emberért van, semmi nem indokolja, hogy a forgalomban egymás ellen legyenek. Nagyon nyomós érvek bizonyítják, hogy e kérdés rendezésre vár. Az autózás egyik, de talán legnagyobb gondja az a sok szomorúság, ami a balesetekből, sérülésekből és halálesetekből adódik, az anyagi károkról nem is szólva. Magyarországon évek óta magas és egyre növekszik a közúti balesetek száma. Jogos tehát az igény, hogy mind a közúti közlekedést irányító és vezető szervek, mind a gépjárművezetők és a többi közlekedők együttes erőfeszítése nyomán alakuljanak ki a közúti forgalomban is a szocialista együttélés szabályai, és a fő elv legyen embertársaink életének, személyi biztonságának védelme. Úgy érzem, hogy a leírtak társadalmi problémaként vannak jelen. Az Autós Motor olvasóinak, az összes gépjárművezetőknek, az autós szakma valamennyi vezetőjének, dolgozójának kívánok boldog új esztendőt, balesetmentes közlekedést, és sikereket az autós problémák megoldásához.