Autó-Motor, 1987. július-december (40. évfolyam 13-24. szám)
1987-08-15 / 16. szám
A ruha is teszi III Olyan egyszerű az egész, mint a pofon — mondhatnám némi túlzással. (Talán épp ezért nem érdekli azokat, akiket illetne.) Nem valami korszakalkotó találmány (mondjuk a spanyolviasz), csak egy manufakturális eljárás. Ha egy háziasszonynak kellene elmagyaráznom, a kuglóssüléshez hasonlítanám. Ám önöknek ennél mégiscsak szakszerűbb leírás dukál. Hogy miről is van szó? A képekből már úgy is kiderült: karosszéria elemekről és aerodinamikai idomokról. Olyanokról, amelyek műanyagból készülnek, nálunk és elfogadható áron. Az elején nem véletlenül emlegettük a manufaktúrát — a XVI. kerületi Építőipari Kisszövetkezet kereteiben működő Polux Ipari és Szolgáltató Szakcsoportra ez illik leginkább Rákosszentmihályon két műhelyből, egy apró irodából, mellékhelyiségekből és az épületet körülvevő udvarból áll a „birodalmuk”. Néhány autó, egykét motorkerékpár várakozik az udvaron, az egyik műhelyt egy munkába vett Lada és egy hajó tölti ki. A másik műhelyhez vezető kis folyosó falán kész, különféle típusú és színű elemek, idomok lógnak. Amolyan mintakollekció abból, amely a következő helyiségben készül. Nos, a gyártás nem valami látványos, a műhely pedig — mi tagadás — elég gyászos. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a formák — egy-két kivételtől eltekintve — feketék. Némethy István, a szakcsoport elnöke készséggel avat be a szakmai rejtelmekbe. — Üvegszálerősítésű műanyaggal dolgozunk. A sablonokat, vagyis az eredeti darabok negatívjait, először egy úgynevezett formaleválasztó anyaggal kenjük be. Ezután következik az üvegpaplan és a roving réteg felhordása ecsettel — az egyiknek a szilárdság, a másiknak a rugalmasság köszönhető. Egy bizonyos idő után, amikor megszilárdult az anyag, könynyen kivehető a formából a munkadarab, amely ezzel gyakorlatilag el is készült. Már vagy hatvan féle sablonunk van, ezek értéke megközelíti a 400 ezer forintot. — Honnan veszik a sablonokat? — Mi csináljuk mindegyiket. Ehhez egy mesterdarabra van szükségünk, amely éppen olyan, mint amilyennek a kész darabnak lennie kell. Ez egyébként lehet egy eredeti karosszériaelem, például egy régi, lefutott típusú kocsi, vagy egyszerű hiánycikk esetében. A saját tervezésű idomainkhoz nekünk kell kifaragnunk szobrászanyagból, vagy fából a mesterdarabot. Erről ugyanolyan eljárással és ugyanabból az anyagból készítjük a sablont mint az elemeket. — Milyen a mérettartásuk ezeknek? — A méretek természetesen megegyeznek az eredeti elemekével, deformálódástól, vátozástól nem kell tartani. Szilárdság tekintetében is felveszik a versenyt a fémekkel. — Mi mindenre jó ez az anyag és az eljárás? — A technológiának, az anyag alakítóhatóságának köszönhető, hogy bármiféle karosszériaelemhez, vagy aerodinamikai idomhoz megfelelnek. Az anyag maga festhető — nemcsak az alapszínekben, hanem bármilyen árnyalatokban is. Dukkózható, felületi kezelése — előkészítése, fényezése — ugyanolyan, mint a karosszéria többi részéé. És még valami: ha egy ilyen elem megsérül, nem szilánkosan, hanem kásásan törik, és saját anyagával gyorsan, megvárhatóan javítható. Azt már mondanom sem kéne, hogy ezeket nem fenyegeti a korrózió. Mindezek után azt gondolná a naiv halandó, hogy a szakcsoport ténykedésének legfőbb hasznát a hiánycikkek, az öreg autók, a nálunk ritkán előforduló típusok esetében veheti az alkatrészgondokkal küzdő javítóipar, s vele együtt a járműtulajdonos. Aki már újíttatott fel régi autót, tudja, mennyi látás-futás a felára az elemek begyűjtésének. Menőbb lakatos ilyesmire nem is vállalkozik, az ügyfélre bízza ezt a méhekre szabott munkát. — Hol lehet megvenni ezeket az elemeket? — kérdezem Kenyeres Péter elnökhelyettestől. — Kiskereskedőknél országszerte és nálunk. Vannak vállalatok is a vevőink között, például a Volán Taxi, számukra Dacia lökhárítókat szállítunk elsősorban. Jó kapcsolatban vagyunk kisebb autójavító szervizekkel, köztük a váciakkal.