Az Érdekes Ujsag, 1916. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-23 / 4. szám
284 sz. fl kis Misi Volt egyszer ebben a nagy városban, a sok mindenféle ember között egy kis fiú, aki nem járt zsebpénzén a moziba, nem vette meg a mulatságos hetilapokat, — pedig már tíz éves volt, — sőt még ártatlan rabló-pandúrt aktuális elnevezésekkel sem játszott a múzeumkertben. Ezt a kis ritka fiút úgy hívták, hogy Misi. Ő ugyan mindig Mihálynak mondta a nevét, de olyan kedves, pufók arca és olyan furcsa kis krumpliorra volt, hogy az emberek csak Misinek bírták nevezni. Nem volt ő valami nagyképű, öreges emberke, nem. Kis fiú volt és szeretett volna a többi pajtásaival játszani, mulatni és vígan, gyerekmódra élni. De nem lehetett neki, hiába, nem lehetett, ő legalább azt hitte. Azt hitte, hogy neki gyorsan kell megokosodnia, mégpedig nagyon rettenetesen okosnak kell lennie minél előbb. Okosodni pedig ugye, főleg a felnőttek társaságában lehet, úgy, hogy az ember szép csendben elbújik egy sarokba, vagy az édesanyja szoknyája mögé és onnét figyel az elhangzó szavakra. És Misi hamar, sürgősen akart okos lenni; tudta, hogy édesanyjának szüksége lesz az ő férfieszére, energiájára mielőbb. Azt gondolta, hogyha ő nem barátkozik a fiukkal, nem mulat velük, hanem mindig a nagyok társaságában mászkál, akkor hamarább lesz ember. Kihúzta a derekát a Misi, úgy járt az utcán és nagy, kerek, rövidlátó szemeivel figyelmesen nézte az embereket. Tizenegy éves korában már szemüveget is kapott, komoly pápaszemet és attól fogva azt mondták róla az emberek az utcán meg a villamosban: „Milyen okos kinézésű fiúcska ez!“ Ennek mindig nagyon megörült Misi. Az, az, okos akart ő lenni. Misi ugyanis nagyon, nagyon szerette az ő édesanyját. Nemcsak azzal az ösztönszerű, majd önző, számító gyerekszeretettel szerette, amely csokoládét és új ruhát kivon, türelmetlen és hamar felejt... Mist valami igaz, becsületes, nagy emberhez méltó szeretettel szerette az ő édesanyját, akit a legjobb, legszebb, legokosabb embernek hitt az egész világon ... Amit az ő édesanyja mondott, az mind igaz volt. Akit ő szeretett, azt ő is szerette. Leste a szavait, nézte, hogy mit néz és ha ő vezette, sohasem kérdezte: hová viszi? Ment vele... Misi az édesapját valami bírálgató, csodálkozó, bizalmatlankodó tekintettel nézte. Nem félt tőle. De nem is bízott meg benne. Úgy érezte Misi, hogy az ő házukban az édesanyja meg ő a komoly emberek, apja pedig a gyerek. Akire vigyázni kell, akit ellenőrizni kell és akit gondoskodva, reszketve szeretnek a nagyok. Még talán nem is mondtam, de kitalálták, ugye, hogy Misi egyetlen gyerek volt. Nem szánták egyetlennek, de kétkicsi kis testvére meghalt, mindjárt a születésük után. És Misi magára maradt, magában nőtt fel, hozzásimult az ő szomorúlelkű, mosolygó, édes, szép, anyjához és annak barátja lett. Mindene lett... Az édesanyjának néha fájt a szíve miatta. Sajnálta, hogy ilyen fiatalon, ilyen gyerekésszel már részt juttat neki az ő gondjaiból. Küldte volna kis pajtásaihoz, de tudta, hogy a gyerek inkább ül mellette alkony idején és pápaszemén keresztül kutatja arca kifejezését, vele érez és vele busul... Asszony észszel megelégedett a gyerek szerető érzelmeinek megértésével és sejtelme sem volt mindarról a titkos fogadkozásról, arról a sok energiáról, mely ilyenkor a fiú lelkében háborgott. Ez a fiú el akarta oszlatni az anyja szomorúságát, jókedvet akart teremteni az ő házukba. Rendezett viszonyokat, mindig egyforma jólétet és békét. Aztán akkor ő is fiatal lenne, gyerek lenne és vígan hancúrozna a többi fiúval kint az utcán. Még a mozira is ráköltené minden pénzét, akkor__De most, igy, nem lehet, hiába, — gondolta a kis öreg, tizenegyéves Misi. Mert az ő édesapja maga is vig ember volt. Jó, becsületes ember volt, de olyan vig s annyira mulatságot kedvelő, hogy az már nem is volt szép. ő bizony sohasem törődött a jövővel, szeretett jól enni, inni ,szórakozni, gyémántos tűket tűzni a nyakkendőjébe. A munka? — hát hiszen igaz, dolgozni is muszáj egy keveset. De mégis csak az a fő, hogy „szerencséje legyen az embernek“, azt mondta. A szerencse pedig, — nem hiába tartja a közhit, — csalfa, mosolygó, léha asszonynak: az ilyen víg, sohasem bölcselkedő, sohasem fontoskodó embereket szereti. Néha igaz, elfordul tőlük, kacéran, de aztán újra csak rájuk mosolyog ... Azok a komolyak, tépelődök nem tetszenek neki, azokat unja és ha egyszer elhagyja őket, többé nem tér vissza hozzájuk; ha vissza is tér, ezek az emberek többé nem bíznak benne... Misi apja ellenben, ha egyszer-másszor el is hagyta a szerencséje, egy ideig elkeseredett, káromkodott, nekilátott nagy hévvel a munkának, megint otthagyta, agyonkínozta a családját, szidta a világot, aztán újra elkezdett remélni, remélni és vissza- tért megszokott életmódjához. Bízott az ő szerencséjében, annyira bízott benne, hogy még kölcsönöket is mert volna fölvenni biztos visszatérése reményében. És csakugyan, a csapodár nő megint csak ránevetett az ő hűséges udvarlójára, aki vakon bízott benne és visszavárta ... Ilyen volt Misi apja. Misi anyja pedig és a kisfiú a másik emberfajtából valók voltak. Abból, amelyik még a meglévő biztos boldogságának sem tud örülni, annyira fél: a véletlentől, valami rossz jövőtől, szerencsétlenségtől. Ezek mindig valami furcsa rettegéssel élvezik boldogságuk óráit, előre félnek és nem is ismerik azt az igazi, nagy örömet, a kevésbbé mély és finom érzést, amely azonban bizonyára nagy gyönyörűséget nyújt... Misi apja is hiába hozott feleségének és fiának a jólét óráiban gyémántokat, selymeket és játékokat, finom cukorkákat, ők már előre látták a szomorú órákat, amikor itt ül majd megint az asztal mellett, öklével veri és közbe szidja a szerencsét, mely elfordult tőle. És ők nem örültek a gyémántoknak, selymeknek, sem a boszorkányos szerkezetű játékoknak és a finom cukorkáknak ... Misiben úgy megbízott az édesanyja, mint saját magában. Elmondta neki minden gondolatát, sőt, a véleményére is adott. Misi mindig jelen volt, ha a rokonság apjának kalandos terveiről tanácskozott. Ki akarták küldeni a szobából a „gyereket“. Édesanyja azonban ott tartotta, mert ez a gyerek is ér annyit,, mint a felnőttek, azt mondta. Hallgat, mint a sír, amikor hallgatni kell. És a véleménye figyelemreméltó mindig... Ott ült Misi szerényen, csendesen a sarokban és fülelt minden szóra, összehasonlítgatta, egybevetette a mondottakat és gondolkozott. Logikusan és becsületesen ... Kapkodó, légvárakat építő apja terveivel nem igen törődött. Csak azzal: mit kellene tennie, hogy az ő édesanyja nyugodt, boldog legyen ... Írta: EGO