Az Érdekes Ujsag, 1918. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-31 / 5. szám
5. F\ kártyások Irta: ICIil’OY GYULA Künn zúgott a téli förgeteg a vihar kévékben sodorta a havat, a szél legszilajabb nótáit vette elő és a távoli erdőből, amely ritkán tölgyfáival, mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a hegynyeregben, azon az útón, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos szokott lenni a kis tanya az utazók, városok lármájától, ebben az istenítélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán két vendége volt a csárdának. De az a kettő aztán fölért egy tucattal. Egy zsoldoskatona volt az egyik aki a harmincéves háború utolsó tíz esztendejét végigszolgálta. Bejárta a félvilágot és most hazafelé igyekezett Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona, az arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három embernek. A köpönyege rongyos volt és fakó mint a vén ember kedve. A csizmája hajdanra szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldoskatona a lábára húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a tollaira és gondtalan jókedvvel húzogatta elő a tallérokat a tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés, katonára mindig szükség van háború nélkül nem élhetnek meg a királyok. Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda és minden jóval traktálta az utitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a korcsmába. Az utitárs egy rongyos barát volt. Nagy fejű, nevetős arcú, harsogó kacagásu ember volt, aki módfölött és nem minden céltudatosság nélkül mulatott a zsoldoskatona mókáin. Rengetegeket kacagott és sokszor kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiút nem ismert még eddig. Aféle kopott csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobták, ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul, annak mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már. A nyitott kandalló mellett bort főztek,és nagyokat ittak a kupákból. Ha megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra és jószűt aludtak. Fölébredvén újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar, ahelyett, hogy csillapodott volna, óráról-órára növekedett. A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből, parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre unatkozni kezdtek. Immel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele. Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elöl. — Hol verték ki? — kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos befejezte a hosszú ásítást. — Magdeburgban egy Wallenstein-huszár, — felejt unottan a katona. — Persze, valami szoknya miatt? — firtatta a barát hogy mesélésre bírja a katonát, emigy újabb tallérokat csalogatván elő De a katona nem is felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt. A barát ekkor a csuhájába nyúlt és onnan egy csomag kerekszélü kártyát húzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe. — Hát ha olyan sok földet bejártál, ismered-e ezt? A zsoldosnak megvillant a szeme. — Mért nem mutattad eddig, se kutyafülű? — esett neki a barátnak. — Most már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna és nem volt mivel játszani. — Hát velem játszhatsz, — felelt Petrus. — Én éppen úgy ismerem a kártyát, mint a bibliát. Megpördített néhány rézgarast amely mintegy varázsszóra került elő a csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat, amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak festve. Ott volt egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb kártya. A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját és a meztelen pengét az asztalra fektette. — Minek az ? — kérdezte a barát. — Hm mi így szoktuk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban levágjuk a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal. Petrus kelletlenül vonogatta a vállát. — Nem igazság, — mormogta. — A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő próféta volt. És Bonifácius vájjon nem-e a ravaszságának köszönheti hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el a máglyán, amelyet neki raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között. A zsoldos nem jött zavarba: — Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott? Hogy ólmot rejtett volna a kockája belsejébe? Petrus összeráncolta a homlokát. Majd őszintén felelt: — Nem, eddig olyanszentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem avatnak egykor! — Keverd a kártyákat, barát és vigyázz a kezedre — mondta a katona és nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landskneehtet játszottak, a játékoknak ezen öregnapját, amelyet a hagyomány szerint egy angol királynő talált volna ki. A sors a katonának kedvezett. Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüst olvasó, ezüst bütykös került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium karneol mentegomb és ezüst tükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített. — Az ördög tréfál velem, — kiáltott föl, amikor minden értéktárgyából kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmit, mint egy lyuka-mag- 14 Í£frmitU4~ wift 13