Az Érdekes Ujsag, 1918. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)

1918-01-31 / 5. szám

14 deburgi lázsiás, amivel előzőleg a katona ajándékozta meg. Mert a lázsiás hamis volt. — Tartod a lázsiást? — kérdezte Lezsei Jánost Petrus. A katona elnevette magát. — A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a csuhádat, Petrus, azt megtartom. A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a barátnak már nem volt csuhája sem. — Elég is volt már a játékból, — mondta a katona és vitézi öltözete fölé öltötte a barát ruháját, míg az di­deregve húzódott a tűzhely mellé. A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befúrta a hegyeket, völgyeket, olyan volt a táj, min­t egy nagy fe­hér temető, ahol meghalt minden élet. A kártyák ott fe­küdtek az asztalon. A katona unatkozva nyúlt utánuk. — Tedd be a Jázsiást, barát, — mondta — meg­tartom. Petrus előkereste a papucsból, — máshová immár nem rejthette, — a pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt a katonától és a papi férfiú mellé szegődött. Előbb a tallérok vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas lövege, csizmája és vitézi öltözete. Csupán a lyukas­­ázsiás maradt meg a katona birtokában, mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé elfogadni. — Megyek is­ már az utamra, — mondta a barát a já­ték végeztével és a csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhúzta csizmáját, még a tollas kalapot is fejére tette, mig a katona pőrén húzódott a tűz mellé és a lyu­kas­­ázsiást markába szorította. A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hó­­fúvás nem engedte egy tapodtat sem a fogadóból. Ott ma­radt és bibliai idézetekkel vigasztalta a katonát. — Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked pedig inged is van. A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig csak a katona horkolt. Másnap m­on­dta a barát: — Az a Jázsiás Magdeburgba való, ahol én gyere­­keskedtem. Tedd be vitéz, hadd tartom meg. •S a kártyához nyúlt. A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó pengő tallérjait, — sőt övé lett is­mét a csuha is. A barát ült a tűz mellé, papucsában a lyu­kas lázsiással . . . Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? — kérdi a nyájas olvasó. Hát biz én nem tudom megmondani, de még az a kö­zépkori legendás könyv sem ad erre a kérdésre kimerítő feleletet amelyben ezt a történetet olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő múlva is arról beszéltek jám­bor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög megtréfálta őket egy lyukas­­ázslásba bújva. — Vagy talán a kártyában lakik az ördög? E - Boy — Emlékezés egy kutyára. — Írta: HELTAI JENŐ Tíz év nagy idő a mi szűkre szabott földi életünk­ben. Négy-öt ilyen tizes mért­föld­kő jelzi egész utunkat a születéstől az­ elmúlásig. És eljutván egy-egy ilyen kő­höz, elérzékenyedünk, emlékezünk, érettségi-találkozunk és jubilálunk. Ma én is elérzékenyedem. A kutyámra gondolok, Boyra, aki tíz évvel ezelőtt Párisban lakótársam és majd­nem barátom volt. Óh, vidám szegénység, rózsás nyomor gyönyörű kora! Tél volt, nagyon hideg és én az éjszakák csöndjében regényt írtam a kandalló mellett. Igen, a kandalló mellett, a romantikus és elegáns francia kan­dalló mellett, amely nekem, idegennek nem fűtött. Egy kis vaskályhát kellett beléje állítanom. Attól a féloldalam an­golosra sült, a másik féloldalam didergett. Amikor már nem bírtam tovább sem a meleget, sem a hideget, át kel­lett ülnöm az asztal túlsó oldalára, hogy az égő oldalam kihűljön, a megfagyott pedig föl­melegedj­ék. Változatos mulatság volt, amelyből Boy is kivette a részét; éppen úgy cserélte a helyét az asztal alatt, mint én az asztal fölött. Hogyan jutottam Boyhoz? Megvettem, hogy magá­nyosságomnak társa legyen. Mert nem jó, ha az ember egyedül van, szeretet és ragaszkodás nélkül, ha nincs senkije, aki megnyugtatja és megvigasztalja nagy küzkö­­déseiben. Ilyenkor a legtöbb ember asszonyt keres magá­nak, ha valamivel finomabb a lelke: jó barátot. Asszony­hoz könnyen jut az ember, jó baráthoz annál nehezeb­ben. Ilyen körülmények között az a legokosabb, ha az ember beéri egy kutyával. Ez valamivel több, mint az asszony, valamivel kevesebb, mint a barát, egy kényelmi középlény a szeretetben szűkölködő ember megvigaszta­­lására. Ig­y vettem meg a kutyás­ boltban ama hathónapos foxterriert, amelyet utóbb Boynak kereszteltem, talán azért, mert a jobb pofáját egy fekete folt díszítette. Az egyik füle állandóan lekonyult, a másik merészen a ma­gasba tört. Ha a farkát megfogtam, morgott, ellenben, ha jó kedve volt, nevetett. Becsületszavamra, nevetett. A fejét a magasba emelte, a félszemét behunyta és a fogait mutogatta, mint valami kacér dáma. És ez így helyesen volt, mert Boyon kívül akkor más nem nevetett az én szo­bámban. Még csak azt említem meg, hogy Boy egészen po­gány volt, vallás, politikai meggyőződés és választói jog nélkül. Boy megi én nagyon szerettük egymást. Ami vagyo­nunk volt, azon osztozkodtunk. Én ebédet adtam neki, ő bolhákat adott nekem. Mást nem adhatott, mert egyebe nem volt. Ő így fejezte ki a háláját. Más, az ő helyén még annyit sem adhatott volna. Ma már nem is igen tudom, hogy ő lakott-e nálam, vagy én nála? Úgy rémlik, hogy a lakást és fizettem, de a jelentékenyebb bútorokat­, a pamlagot, a karosszéket és az ágyat ő foglalta le magának. Ezeket a bútorokat csak az ő külön belegyezésével használhattam. De Roy nagylelkű volt és engedékeny, éppen csak az ágy miatt vitatkozott néha velem. Óh, ez a rideg és fagyos, széles francia ágy az ő magányos vánkosával, vékony dum­ájával! Csak aludni lehetett benne, álmodni nem. Inkább riasztott, mint csá­bított, néha elrohantam hazulról, hogy ne kelljen beléje feküdnöm. Amire megint hazavetődtem, Roy már az iga­zak álmát aludta a dum­án, bár csaknem ugyanolyan joggal a vánkosomra is fekhetett volna és magára húz­hatta volna a takarót. Amikor a kulcsot megfordítottam a zárban, Boy már fölébredt. Gyanakvó morgás, mindaddig, amíg a jel­szót megadtam: — C’est moi, mon vieux! Franciául kellett vele beszélnem, mert bár angol származás, de telivér párisi volt. Hiába akartam az édes magyar nyelvre megtanítani, ha magyarul beszéltem hozzá, a fejét csóválta és nevetett. Ha hazánk bűbájos fővárosát említettem neki és jeleztem, hogy Budapesten 5. sz.

Next