Az Érdekes Ujsag, 1918. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-31 / 5. szám
14 deburgi lázsiás, amivel előzőleg a katona ajándékozta meg. Mert a lázsiás hamis volt. — Tartod a lázsiást? — kérdezte Lezsei Jánost Petrus. A katona elnevette magát. — A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a csuhádat, Petrus, azt megtartom. A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a barátnak már nem volt csuhája sem. — Elég is volt már a játékból, — mondta a katona és vitézi öltözete fölé öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé. A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befúrta a hegyeket, völgyeket, olyan volt a táj, mint egy nagy fehér temető, ahol meghalt minden élet. A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyúlt utánuk. — Tedd be a Jázsiást, barát, — mondta — megtartom. Petrus előkereste a papucsból, — máshová immár nem rejthette, — a pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt a katonától és a papi férfiú mellé szegődött. Előbb a tallérok vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas lövege, csizmája és vitézi öltözete. Csupán a lyukasázsiás maradt meg a katona birtokában, mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé elfogadni. — Megyek is már az utamra, — mondta a barát a játék végeztével és a csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhúzta csizmáját, még a tollas kalapot is fejére tette, mig a katona pőrén húzódott a tűz mellé és a lyukasázsiást markába szorította. A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt és bibliai idézetekkel vigasztalta a katonát. — Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked pedig inged is van. A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig csak a katona horkolt. Másnap mondta a barát: — Az a Jázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be vitéz, hadd tartom meg. •S a kártyához nyúlt. A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó pengő tallérjait, — sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz mellé, papucsában a lyukas lázsiással . . . Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? — kérdi a nyájas olvasó. Hát biz én nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv sem ad erre a kérdésre kimerítő feleletet amelyben ezt a történetet olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő múlva is arról beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög megtréfálta őket egy lyukasázslásba bújva. — Vagy talán a kártyában lakik az ördög? E - Boy — Emlékezés egy kutyára. — Írta: HELTAI JENŐ Tíz év nagy idő a mi szűkre szabott földi életünkben. Négy-öt ilyen tizes mértföldkő jelzi egész utunkat a születéstől az elmúlásig. És eljutván egy-egy ilyen kőhöz, elérzékenyedünk, emlékezünk, érettségi-találkozunk és jubilálunk. Ma én is elérzékenyedem. A kutyámra gondolok, Boyra, aki tíz évvel ezelőtt Párisban lakótársam és majdnem barátom volt. Óh, vidám szegénység, rózsás nyomor gyönyörű kora! Tél volt, nagyon hideg és én az éjszakák csöndjében regényt írtam a kandalló mellett. Igen, a kandalló mellett, a romantikus és elegáns francia kandalló mellett, amely nekem, idegennek nem fűtött. Egy kis vaskályhát kellett beléje állítanom. Attól a féloldalam angolosra sült, a másik féloldalam didergett. Amikor már nem bírtam tovább sem a meleget, sem a hideget, át kellett ülnöm az asztal túlsó oldalára, hogy az égő oldalam kihűljön, a megfagyott pedig fölmelegedjék. Változatos mulatság volt, amelyből Boy is kivette a részét; éppen úgy cserélte a helyét az asztal alatt, mint én az asztal fölött. Hogyan jutottam Boyhoz? Megvettem, hogy magányosságomnak társa legyen. Mert nem jó, ha az ember egyedül van, szeretet és ragaszkodás nélkül, ha nincs senkije, aki megnyugtatja és megvigasztalja nagy küzködéseiben. Ilyenkor a legtöbb ember asszonyt keres magának, ha valamivel finomabb a lelke: jó barátot. Asszonyhoz könnyen jut az ember, jó baráthoz annál nehezebben. Ilyen körülmények között az a legokosabb, ha az ember beéri egy kutyával. Ez valamivel több, mint az asszony, valamivel kevesebb, mint a barát, egy kényelmi középlény a szeretetben szűkölködő ember megvigasztalására. Igy vettem meg a kutyás boltban ama hathónapos foxterriert, amelyet utóbb Boynak kereszteltem, talán azért, mert a jobb pofáját egy fekete folt díszítette. Az egyik füle állandóan lekonyult, a másik merészen a magasba tört. Ha a farkát megfogtam, morgott, ellenben, ha jó kedve volt, nevetett. Becsületszavamra, nevetett. A fejét a magasba emelte, a félszemét behunyta és a fogait mutogatta, mint valami kacér dáma. És ez így helyesen volt, mert Boyon kívül akkor más nem nevetett az én szobámban. Még csak azt említem meg, hogy Boy egészen pogány volt, vallás, politikai meggyőződés és választói jog nélkül. Boy megi én nagyon szerettük egymást. Ami vagyonunk volt, azon osztozkodtunk. Én ebédet adtam neki, ő bolhákat adott nekem. Mást nem adhatott, mert egyebe nem volt. Ő így fejezte ki a háláját. Más, az ő helyén még annyit sem adhatott volna. Ma már nem is igen tudom, hogy ő lakott-e nálam, vagy én nála? Úgy rémlik, hogy a lakást és fizettem, de a jelentékenyebb bútorokat, a pamlagot, a karosszéket és az ágyat ő foglalta le magának. Ezeket a bútorokat csak az ő külön belegyezésével használhattam. De Roy nagylelkű volt és engedékeny, éppen csak az ágy miatt vitatkozott néha velem. Óh, ez a rideg és fagyos, széles francia ágy az ő magányos vánkosával, vékony dumájával! Csak aludni lehetett benne, álmodni nem. Inkább riasztott, mint csábított, néha elrohantam hazulról, hogy ne kelljen beléje feküdnöm. Amire megint hazavetődtem, Roy már az igazak álmát aludta a dumán, bár csaknem ugyanolyan joggal a vánkosomra is fekhetett volna és magára húzhatta volna a takarót. Amikor a kulcsot megfordítottam a zárban, Boy már fölébredt. Gyanakvó morgás, mindaddig, amíg a jelszót megadtam: — C’est moi, mon vieux! Franciául kellett vele beszélnem, mert bár angol származás, de telivér párisi volt. Hiába akartam az édes magyar nyelvre megtanítani, ha magyarul beszéltem hozzá, a fejét csóválta és nevetett. Ha hazánk bűbájos fővárosát említettem neki és jeleztem, hogy Budapesten 5. sz.