Az Est, 1915. július (6. évfolyam, 183-213. szám)

1915-07-11 / 193. szám

Francia fölön Délfrancia,ország, június hó A francia miniszterelnökig fel­nyúló protekció folytán a h­áború kezdete óta a legteljesebb szabad­ságot élvezem. Néhány hónapot Páris­­ban töltöttem­, majd beutaztam Nyugatfranciaországot és néhány hét óta Provenceban üdülök. Tíz hónap óta alkalmam volt a társadalom min­den rétegének véleményét kikérdezni. Előkelő újságírók, egyetemi­­tanárok, diákok, kereskedők, nagy- és kis­­iparosok, munkások és parasztok kö­zött­ osztottam meg időm­et. Cikkem pontosan beszámol, mik­épp vételei­nek­­ a franciák ellenségeikről, szövet­ségeseikről és a háború befejezéséről ? Lelkiismeretesen vázolom Francia­­ország politikai, társadalmi és köz­­gazdasági állapotát. A háború első napjaiban általában október végére várták az entente diada­lát és a békét. Hisz ismert nevű köz­gazdászaik pontosan kiszámították és bizonyították, hogy Németország ga­­bonakészlete csak kevés hónapra ele­gendő. Népszerű tábornokaik jós­lás­a szerint csak két nagy ütközet lesz a nyugati harctéren : az első szeptem­ber elején, a második október közepe felé. Erősen bíztak az orosz hadseregé­ben. A charteroi-i »stratégiai vissza­vonulás« sem józanította ki teljesen a népet, mert ugyanekkor a Malin öklümnyi nagyságú betűkkel­ adta tudtát, hogy a kozákok már csak »öt napi járóföldre vannak Berlintől«. De mikor néhány nappal később a németek a hadijelentés szerint hir­telen és váratlanul Saint-Quentin környékén tűntek fel és az oroszok osterode-i »jelentéktelen kudarca« is kiderült, a közvélemény hirtelen ki­ábrándult,' nyugtalan és elégedetlen' lett. Clémenceau lapja, az akkor még L’homme libre erősen támadta Mes­­simy hadügyminisztert a hadijelen­­tések elégtelensége és pontatlansága miatt. Charleroi után — mint isme­retes — kormányválság következett,, be r­acionalista és klerikális színezet­tel. Alig hogy az új kormány megala­kult, von Kluck serege elől Bordeauxba­­ szökött, a­mit a baloldali lapok még ma sem bocsátanak meg neki. A marne-i csatát megelőző »tragikus hetet« Párisban töltöttem. Láttam a túlzsúfolt állomásokat, a­hol ezer és tízezer család várt napokon át, hogy a kormány példáját kövesse. Láttam a német Taubékat Paris fölött. Hallottam a charleroi-i ka­tasztrófa kommentárjait. A legtöbben Ilyan tábornok árulásának tudták be a franciák veszteségét, néhány újság­író bizalmasan megsúgta nekem, hogy ■*az angolok kényelemszeretete és las­súsága az oka mindennek. A »tragikus Mt«­ annyira­ lesújtotta Párist, hogy a marne-i győzelemnek sem tudott örülni. A k­^pta pedig az aisnei csata isfn­en­ mutatja, hogy az új német fo gnt­a végleges és átérhetetlen, teljes apátja állott be az országban. XLx círessség. A háború első napjaiban a németek meglehetősen rosszul állottak a fran­cia közvélemény előtt. Lehetséges­nek tartották ugyan, hogy a német hadsereg erősebb, mint a francia magában véve­, de kizártnak tartot­ták, hogy az egyes két franskia-angol­­orosz hadseregnek három nőnapnál­­tovább ellenállhasson. Ma persze mindenki máskép vélekedik a néme­tek erejéről. A francia sajtó felháborító durva­sággal támadja a németeket. Nem hiszem, hogy a szerb újságokban hasonló szellemtelen és otromba cik­kek jelennének meg. Egy nagy szabad­­kőműves, lap két héttel ezelőtt pl. arról cikkezett, hogy, a németek nem tartoznak az emberi fajhoz, hogy vad­állatok , egyszerűen le kell őket bun­kózni. Mintha a híres francia esprit hir­telen eltűnt volna. Élclapjaik abban merülnek ki, hogy a németek gyilko­sok, éhes gyilkosok. A megszállt terü­leten rabolnak, ártatlan nőket és gyermekeket öldösnek, odahaza pe­dig éheznek. Atlétáik a kenyértől annyira elgyengültek, hogy már­ az ötkilóst isem®tudják fölemelni. Ka­tonáik ezerszámra adják meg magu­kat a jó kenyér reményében. A né­metek kaszárnyái kiürültek és most gyermekeket és hosszúszakállu ag­gastyánokat állít a császár hadba. A császár 1. a képeslapok állandó alakja. Itt Krisztus előtt térdel bűn­­bocsánatért esdekelve, de a Megváltó természetesen elfordul tőle, mert ár­tatlan papokat mészároltat­ott le és a reimsi székesegyházat bombáztatta. Ott éjjelenkint felriad és légióit kéri vissza tábornokaitól. Csak egy ember népszerűtlenebb itt, mint a császár, a fia, a trónörökös. Ő a porosz arrogan­­cia megtestesítője, atyjának rossz szelleme, a­kit mindenki gyűlöl. A német,tábornokok közül Klock és Hindenburg­ meglehetős tekintély­nek örvendenek. Néhány hét óta Mackensen­­vezérezeredes­ nevét is megtanulták. A német, magyar és osztrák­ nehéz tüzérségről mindenki bá­mulattal beszél, különösen, a­mióta Dünkirchent 38 kilométer­ távolság­ból bombázták és "Galíciában "(ofoSZ­­ jelentések szerint) naponként hétszáz­ezer bombát szórtak ellenségükre. Monarchiánkat inkább sajnálják : rászed­ett és beutatott áldozatnak hiszik. Egy Smit négű berni újságíró komolyan hazudj­a a Petit ■ Purisim­ben, hogy­­nálunk ,már a I1—15. éves gyermekeket és a 60—62 éves aggo­kat viszik a lövészárkokba. A törököket eleinte senki sem vette komolyan, idén csak koncentrá­ciós táborokba sem vitték őket. A­mióta­­ azonban rájöttek arra, hogy Konstantinápolyba még­sem lehet egy hónap alatt eljutni, kezdik nagyon nem szeretni a törököket. XI szövetségese is. Az angol , önkéneseket az első hetekben hangos lelkesedéssel fogadták a francia városokban. Parisban, a malméi csatát megelőző napokban láttam egy angol ezred átvonulását ; a francia nők kézről-kézre adták a katonákat és erőset cuppantottak száj­ukon. Amióta azonban Kitchener milliós serege még mindig leesik és Bloyd-George beszédeiből kiderült, hogy Anglia még saját kis had­seregét sem képes munícióval el­látni,­ erősen népszerűtlenek az angol katonák.. Az orosz. A­míg Ostorodéról és Tannenbe­rgről nem tudtak a franciáik, a mozikban minden egyes esetben frenetikusan megtapsolták az orosz katonákat. Heteken át álmodtak itt a kozáklovak földre­ngető dobogásá­ról, a kozákok hosszú lándzsáiról.­­Augusztus végén hivatalosan­ jelen­tették Königsberg teljes körülzárását és­ Breslau közeli elestét. Az­­eposz jelentések olyan furcsa stílusban vannak írva, hogy Berthaut tábornok, a Petit Journal katonai szakértője, már többször írta, hogy nem érti azokat. A­mikor Lodz bevé­tele után a német csapatok csaknem Varsóig jutottak, a francia közönség elvesztette az oroszok­­berlini bevonu­lásába vetett reményét. Négy hónapon át csaknem, minden nap olvastunk Przemyslről. Négy hónapon keresztül volt »Przemysl el­este csak napok kérdése«. A vár át­adását úgy ünnepelték a francia la­pok, mint a háború legnagyobb ese­ményét. Most pedig, mikor a szövet­­­­séges csapatok Przemyslt néhány nap alatt foglalták el ostrommal, minden lap katonai szakértője igyek­szik kollegáját, a vár értéktelensége körül túllicitálni. Hindenburg győzelmei után Berlin helyett Budapest lett a fő cél. Buda­pest, azaz inkább a nagy magyar Al­föld, az Alföldnek búzája és marhája. A kaukázusi harcokról keveset ír­nak az oroszok. Néhány földrajzisme­rőn kívül senki sem sejti, hogy ezek a harcok mind orosz területen folynak. A belgák. Az első három héten alig volt szó másról, mint a belgák — és »katona-királyuk« hősiességéről. A­mióta azonban a belga menekülők klözönlötték Franciaországot, foly­tonos segélyt kérnek, de dolgozni nem akarnak, a zsugori francia pol­gárság rossz szemmel nézi szegénye­ket. A belgák, a­kikkel alkalmam­­ volt beszélni, hálátlansággal vádol­ják a franciákat. Folytonosan azt hangoztatják, hogy ha ők nem véd­ték volna Liége-t és Namurt, a néme­tek már kilenc hónap óta Párisban volnának. A belgák szétszóródtak, kormányuk behívó parancsának nem engedelmeskednek és már alig érzik nemzeti összetartozásukat. Az olaszok. Már augusztusban kezdtek itt az olaszok beavatkozásá­ban bizakodni. A párisi lapok Char­leroi után biztatták a közönséget, hogy Itália csak az új pápa meg­választását­ várja és aztán rögtön Ausztria ellen vonul. A csalódás után az egész télen nem volt szó az olaszokról. Május elején ismét kezd­tek bízni az olasz intervencióban. A hónapokon át tartó huzavona annyira kifárasztotta és idegesítette a franciákat, hogy május 20-ának már alig tudjak örülni. Nem tudom, mi történt Párisban, de egy közel 200.000 lakost számláló városban, a­hol akkor tartózkodtam, nem volt sem tüntető körmenet, sem lampion, egyetlenegy éljen kiáltás sem. Sohasem szerették itt az olaszo­kat, ma sem nagyon bíznak becsüle­tességükben és hadseregüknek ere­jében. Néhány héttel az intervenció előtt beszélgettem Olaszországról egy kapitánynyal. »Nem szeretném, — mondotta —­ ha Itália velünk küz­­dene , Ausztria megverné s a szégyen az entente-on ragadna. A szerbek. Szerbiáról kevés szó esik. Elismerik, hogy a szerbek hősiesen küzdöttek, sajnálják őket a tifusz­­csapás miatt. Másrészt h­aragusznak rájuk, mert megakadályozzák az új balkáni szövetség megalakulását. Montenegróról itt csak annyit tud­nak, hogy osztrák repülők bombákat vetnek Cetinj­ére, Antivák­ra és Pod­goricá­ra. A semleges államok. — Az Egyesült­ Államokat illetőleg hullámzik a köz­vélemény. Amikor Wilson elnök meg akarta vásárolni az amerikai kikötők­ben tartózkodó német kereskedelmi hajókat, gazembernek mondták, mi­kor azonban a Lusitania elsülyesz­­tése mint jegyzéket intézett Német­országhoz, hirtelen nagy államférfiú lett. Ma, a­mikor kitudódott, hogy a jegyzék hangja nem harcias, az »erély­telen elnök« címet kapta, Bryan volt államtitkárt német bérencnek tartják, Rooseveltben erősen bíznak. Hollandia ellen nagy a harag, mert Németországot élelemmel látja el. Ugyanígy vélekednek Svédországról. Venizeloszt óriási államférfiúnak tart­ják, a görög királynak és a királyné­nak halálát kiváltják. A »bolgár szfinksz«-ről nagyon eltérő a vélemény. Gustave Hervé pl. a Guerre Sociale­­ban állandóan szimpátiával ír róluk. Románia magatartása kellemetle­nül lepte meg a franciákat. Biztosra vették, hogy a háború kitörése után néhány héttel a román hadsereg bevonul Erdélybe. Hónapokon át Olaszország habozásának tudták be Románia semlegességét ; a két állam ezt fennálló szerződésre mindenki esküt tett volna. Ma Take Ionescu a reményük, Carp és Marghiloman reményük gátlói. Ha az aratás után (a­mit itt­ még remélnek) Románia az entente mellé áll, a román had­sereg hős hadsereg lesz, ha semleges marad, a sajtóban megkapja a magáét. — »A háború előtt nem hittük volna, — írja Clémenceau, hogy Spanyolország oly rossz indulattal van irántunk.« M Ifoá&oriu B&refezése Az aisnei csata, a mely két-három­­négy hétig tartott, a nélkül hogy a „ német sereg hátrahúzódott volna, bi­zonyította be a franciáknak, hogy ellenségüket nem fogják néhány hét alatt legyőzni. Ekkor kezdtek a lapok a várszerű lövészárkokról írni, a me­lyek megakadályozzák a nagy had­mozdulatokat s ekkor jöttek rá arra, hogy három hónap élte et s Német­ország mégsem halt éhen. Komoly hangon írták ekkor a közgazdászok, hogy kollégáik tévedtek, Németor­szág nemcsak három hónapra látta el magát élelemmel, hanem kilenc hó­napra. Türelemmel kell tehát lenni, nem nagyon soká, csak a tavaszig, akkor Németország kénytelen lesz kapitulálni. Közben folyton gyors idegen be­avatkozásban bíztak. Soká Japán volt a reményük. Még Clémenceau is elhitte, hogy 500.000 japán csak arra vár, hogy az entente segítségére siessen. A japán intervenció elmaradt, Gö­rögország nem akart az entente-ért elpusztulni. Itáliában jobban hatott a pénz. De ime, az olasz intervenciót a nagyszerű galíciai diadalok követik, Kitchener »milliós serege« késik, Galli­­poli félszigeten a szövetségesek alig jutottak előre, a német tengeralatt­­járók megjelentek a Dardanellák előtt, a húsvétra hirdetett »nagy offenzíva« elmaradt, a színes kato­nák nem váltak be, — Istenem, mikor leszünk már győztesek ? November felé, — felelik a lapok, — a németek nem bírnak ki egy újabb téli had­járatot, Románia remélhetőleg kö­vetni fogja Olaszország szép példáját, Venizelosz pártja többségben van,­­ — az egész világnak csak nem állnak ellent a németek­­ ... , ' ,i , f . ,*, 1 el Use­r állapota­it. A cenzúra, Madame Anasthasia (ez a cenzúra csúfneve) a radikálisok vesszőparipája, a cenzúrát vetik leg­többször a kormány szemére. S iga­zuk is van, mert a cenzúra tényleg ostoba módra garázdálkodik. Gustave Hervé, a­kit régóta ismerek, panasz­kodott egyszer előttem, hogy a bölcs cenzorok letiltották egész ve­zércikkét, a­mely­ben pedig nem volt szó sem hadititkokról, sem kormány­támadásról; egyszerűen arról írt,­­ hogy a sorozóbizottság előtt, az­­ embernek veleszületett szemérme .

Next