Az Ujság, 1904. március/2 (2. évfolyam, 76-91. szám)

1904-03-16 / 76. szám

2 ipartelep, gyár, műhely bukik vagy likvidál és a sztrájk­tanyákon kiüt az éhség. A munka nélkül levő kezek, a kenyér nélkül epedő szájak megsokasod­nak és mindenki az államot kezdi ostromolni, mintha az mindenható lenne. Ostromolni, de szidni is, hogy miért nem lépett közbe, bár erőszakkal is, ha látta, hogy a sztrájk elfajult és meg­támadta a milliók jólétét, valamint a törvényt?! És úgy lehet, hogy akkor mind a két félnek igazsága van. Budapesten most legalább is 15—20 ezer ember van a sztrájk állapotában és munka nélkül. Pedig a munkanélküliek állandó száma a nélkül is óriási. Maga a szabósztrájk 10 ezer munkáskezet kötö­zött le, nagy örömére a bécsi ruhaiparnak, melynek áruczikkei most, húsvét előtt, kapósak lettek. Itt egy egész, meglehetős virágzásnak indult magyar iparág van megzsibbadva. Ezt a lakatosok, vagyis vasmunkások sztrájkja egészíti ki, mely késhegyig ment és a czégek ellen­sztrájkját vonta maga után a kri­­mitschaui mintára. Itt már nincs mél­tányosság, a birkózás a lehetetlenségek fölött folyik. Fájdalom, éppen a legvi­rágzóbb és legexportképesebb magyar iparág romlására. Odaát ennek is nagy az öröm. Mindezeken kívül más iparágak is be vannak vonva a bérmozgalomba. Erő­sen folyik a szervezkedés május elsejére. Félő, hogy ez a nap még rosszabb lesz, mint a mai, márczius 15-ike, a­mikor a politikai szabadság szép tavaszi ünnepét a diszharmónia és gazdasági osztályharct zavarta meg. Az utczai tömeg megint megtoldotta a bajt az Erzsébet körútján bőséges ablakbeveréssel. Ez alól a munkások szervezetei mosakodnak ugyan, de az ablakbeverő energiáról bizonyos, hogy az nem a tőkések és czégek kebléből tört elő. Mindenképpen nagy oktalanság az egyes emberek vagyonának, talán éppen a kis emberek vagyonának is a féle bolondot s egyszer csak ő maga se tudja, hogy hogyan, valami okosat mond. — Hát nézze csak kocsis, én most csinálok egy képet. Egy kicsit szomorú, de én azt aka­rom, hogy olyan legyen. Most ilyen a divat. Hát borús, nem is annyira felleges, mint inkább szürke nap lesz rajta . . . Az ember körülnézett, előbb fel az égre, aztán köröskörül az egész világban, le a völgybe, föl a tetőre, a­hol a ködből kibon­takozni kezdett a hágó vége s visszafordulva az utashoz, komolyan jegyezte meg: — Megfelel. A fiatal­ember is körülnézett s eltátva a száját a kocsisra bámult. Hebegett, mintha valami nagy meglepetésből térne lassanként magához. — Hogy mondta ? Hát csakugyan, ez megfelel. Én is arra gondoltam, hogy az idő ilyen lesz a képen is. Szomorú, vigasz­talan, hogy talán még jégtől is lehet tar­tani . .. Azonban ez csak a hangulat. Hát, tudja, hangulat. Ezt jobban nem tudom meg­magyarázni magának. Ez még csak éppen arra való, hogy az ember megértse benne az embert. Már­mint azt az embert, a­ki a képre lesz festve. Ez az ember egy asszony lesz. Nem egészen vén, nem is fiatal, java korbeli, hanem nagyon elhagyatott. Se gyereke, se apja, se ura, senkije. Úgy áll a világban, mintha valami rettenetes puszta közepébe el­hordott volna a szél egy virágmagot, s aztán az ott kikel, felnő, a por belepi, senki meg nem öntözi, sorvad, pusztul... Ha­nem az én asszonyom még ennél is egyedül­­valóbb nyomorult. Minden idegen hozzá azon megkárosítása. A bevert ablakokat és más rombolásokat semmiféle biztosító­­társaság meg nem fizeti. Az egyes, távol­­álló emberek és családok kára az. Maga pedig a mások ablakának a bevetése ugyan nem puhítja a c­égeket. Mitől jó tehát ez a pusztítás? Sem­mitől. Sőt sokak rokonszenvét is elfor­dítja azoktól, a­kik talán jogaikban van­nak, a­mikor a jobb munkabért keresik. Maga a sajtó s vele első­sorban mi is a munkások bérharczát rokonszenvvel nézzük. Különösen a magyar szabad sajtóra nem panaszkodhatnak a munká­sok. De a sajtó rokonszenves, földerítő közreműködését és emberséges magatar­tását szintazonképpen meg is kell be­csülni. Mert a törvénytelenség és erő­szak terére a legnagyobb szabadelvű­ség sem követheti sem a munkásokat, sem az üzletek urait. A magyar sajtó az egyetemes nemzeti jólétért van itt, azt köteles őrzeni vagy védeni. Csak az al­kotó és javító sztrájk lehet rokonszen­ves előtte, semmi esetre sem a romboló és destruáló. Magyarországon a méltányosságot még egy nagy ok követeli. A magyar ipar nagyon gyönge és kiforratlan. Ezt ápolni és gondozni kell. Egy-egy reánk törő nagyobb ipari sztrájk mindig sokat rombol is a hazai iparágakban. Hagyján, ezt elviseljük a jobbért. De mi magya­rok nem engedhetjük meg magunknak a nagy ipari államok sztrájk-fényűzéseit. Egyébiránt hazai tőkénk is alig van. Egy-egy kíméletlen bérharcz könnyen kiverheti a vállalatokból a kényes kül­földi tőkét és akkor megegyezhetünk valamennyien a közös koplalásban. A fogyasztók milliói követelik a méltányosságot. Mit ér maga a meg­egyezés is akkor, ha az amúgy is drága magyar iparczikkek még jobban meg­drágulván, a fogyasztó megsokalja a máris őrü­letes drágaságot és külföldre veti a szemét. Biztos lehet mindenki, a képen, mintha hátat fordítana neki a felleg is. Nem éppen azért, mert szegény, bár ócska fekete ruhába lesz öltözve, hanem mert sze­rencsétlen. Ezt látni kell rajta. Meg kell érezni. Ha a másik szobában van valaki, hát éreznie kell, hogy a szomszéd szobában egyedül, az egész világtól elhagyatottan térdepel a szik­lán egy végtelenül szerencsétlen teremtés. A képnek az lesz a czíme: Egyedül... De aztán ilyen egyedül senki sincs a világon. Valami rettenetes bűnt követhetett el, a miért utálják, vagy valami undok betegséget hord magában, a miért kidobták a többi ember közül s félelmetes, kétségbeesett magánosság a sorsa. Az Isten verése. .. A kocsis bámult a fiatal emberre, aztán meg maga előtt az útra s nem igen értette, hogy mi akar ebből lenni. — Hát aztán minek? — kérdezte egy­szerre s csóválta a fejét. A festő magyarázni igyekezett neki, hogy: minek ? — Annak, hogy a­ki még azt hiszi a világon, hogy egyedül van, annak ez a kép megmagyarázza, az igazi egyedülvaló­­ságot. A legrettenetesebbet, a­miben már csak az következhetik, hogy jön egy jólelkű kóbor farkas és elharapja ennek az asszony­nak a nyakát. Hogy megváltsa az élettől . .­. Az ember a kocsi mellett fölmeresztette a szemeit a hegy­tetőre. Bámult, előbb csak czéltalanul, talán azt forgatva az agyában, hogy mi mindenre akad az embereknek gond­juk, de aztán egy pontra figyelt s megbabo­názva, egy kicsit szorongva fordult vissza újra a fiatal­emberhez, hogy Bécsben sokan örültek a mai ablakbezúzásoknak. Emlékezzünk meg tehát arról, kivált márczius, 15-én, hogy magyarok is va­gyunk. És sokkal szegényebbek, hogy­­sem a gazdasági rombolás luxusát ma­gunknak megengedhessük. A tőke és munka közt, ha másképpen nem lehet, ám legyen sztrájk útján alku és egyez­ség, de égbekiáltó bűn a még nagyobb szegénység és a még többek nyomorá­nak előidézése. AZ ÚJSÁG 1904. márczius 16. BELFÖLD. *­f A képviselőház holnap délelőtt folytatja az indemnity tárgyalását.­­ Miniszterek Bécsben. A M. Tár. I. je­lenti Bécsből. Khuen-Héderváry Károly gróf ő felsége személye körüli miniszter és Tallián Béla földmivelésügyi miniszter tegnap este Bécsbe ér­keztek. Tallián miniszter ma Burián báró közi­ pénzügyminiszterrel együtt vissza is utazott Budapestre.­­ A közigazgatás egyszerűsítése. Az állami tisztviselők által az államigazgatás egyszerűsítésé­ben való közreműködésre kiküldött bizottság ma az állam összes hivatalaihoz felhívást bocsájtott ki, melyben az egyes hivatalok körében fenforgó mozzanatok ismertetését kéri. A bizottságnak ezen adatokra azon m­unk­aprogram­ai elkészí­tésénél van szüksége, melyben a központi tiszt­viselőknek a külszolgálatra való kihelyezése ügyé­ben tesz felterjesztést a belügyminiszternek.­­ A miniszterelnök üdvözlése. Nagyvárad­ról jelentik a M. Tár. I.-nak. A biharvármegyei szabadelvű párt Hegyesi Márton elnöklete mellett ülést tartott, melyen a holnapi megyegyűlés ügyeinek tárgyalása után a következő tartalmú táviratot küldötte Tisza István gróf miniszter­­elnöknek : Bihar vármegye szabadelvű pártjának tör­vényhatósági bizottsági tagjai mai napon tar­tott értekezletükön hazafias lelkesedéssel ü­dvöz­­lik nagyméltóságodat azon történelmi jelentő­— Ott van, a­mit mondani tetszett. A hegyen. Az az asszony . . . A festő fölugrott s nézett abba az irányba, a merre az ember mutatott az ostorral. Alig voltak száz lépésnyire már a hegytetőtől, a­min nyurga kereszten egy vörösre, fehérre mázolt bádog Jézus Krisztus volt fölszegezve. A kereszt alatt pedig a porba omolva, valami fekete rongytömeg feküdt. A kereszt tövében meg lehetett különböztetni az arczát is. Egy nő, rettenetesen egyedül. Annál is inkább, mert Jézus nem nézett le reá, hanem félre­fordulva tőle, mintha a túlsó völgy aljában épült város piaczára bámult volna le. A fiatal­ember rabja maradt a képnek. Nézte, de szigorúan, lélek nélkül, inkább csak a tanul­mány szempontjából. Talán rövidlátó volt kissé, mert hunyorgatott. Elragadtatás nem látszott az Strezán. Inkább csak szigorú, feszült figyelem, a­miben elraktározta a benyomásait, hogy aztán újra előszedhesse a raktárból. Közben fordult a kocsi, aztán még egyet s megállottak a feszület mellett. A kocsis a lovakkal bíbelődött. Csendes szemrehányásokat tett a lustának, elismerést súgott a jobbiknak a fülébe. A fiatal­ember pedig a feszület előtt térdeplő nőhöz lépett. Látta, hogy úri nő, inkább asszony, mint leány; lehetett harminczöt-negyven esztendős. Sovány, beesett mellű, vérszegény, a­ki még lihegett abban a fáradtságban, hogy a kocsi­kerekek hangjára föltérdelt a kereszt elé. Kirojtosodott szélű fekete ruha volt rajta, de rövid, mintha már többször fölszegte volna az alját s a­mint térdelt, látszott, hogy szét­­rongyolt talpú czipő van a lábán. Az arczát

Next