Az Ujság, 1904. július/1 (2. évfolyam, 181-195. szám)
1904-07-01 / 181. szám
k el, mert lesz még választás is a világon ? És mert Nagy-Kanizsán még több a zsidó választó, mint Lakompakon ? — Ha nem ezért, úgy mi baja a néppártnak János gróffal ? Aladár gróf beszámolójának egy trópusával élve, kérdjük: minek nyög, ha nincsenek fájdalmai ? A némd szerződés. Irta Matlekovits Sándor. Porosz konzervatív oldalról azzal fenyegetnek, hogy ha magyar részről állategészségügyi konvenció megkötését és az agrárvámok leszállítását követelik , akkor nem lesz új szerződés és beáll a szerződésnélküli állapot, mely az osztrák-magyar monarchiának jobban fog ártani, mint Németországnak. Ez a felfogás egyszerűen híján van a józan alapnak. Németország, amidőn új vámtarifáját megállapította és azt, határozottan mezőgazdaságának védelmére, magas agrárvámokkal látta el, egyúttal azt is követelte kormányától, hogy a vámtarifa után is tartsa fönn a kereskedelmi szerződéseket. A német kormány megígérte, hogy a szerződéses viszonyokat tovább fűzi és megkísérli, várjon a tarifa tételeivel képes-e megkötni az új szerződéseket és épp azért nem szomíitatta magát arra, hogy a tarifa életbeléptetésére időpontot fogadjon el. A szerződésekkel együtt kívánja csak a tarifát életbeléptetni. A német kormány akar szerződéseket és akarja a vámtarifát is, most pedig azon dolgozik, hogy miképp egyeztesse össze ezt a két ellentétes akaratot. A szerződési tárgyalások a barátságos államok közt — kizárva tehát a vámháborút — csak a következő módozatokra vezethetnek: Vagy ad Németország gazdasági előnyöket és teljesíti Magyarország kívánságait az állatok kivitelének biztosításával és a mező- és erdőgazdasági termint az asszonyok után leskeledni -esben sokszor megcsörrent a harp , a ruhát paskolta és az öreg nyugtalan, száraz, véne belefulladt a Tiszába, hol pottyant. A vénasszonyok: pelt, kerepelt, de hát még e fehér lábának a hírét nőve Bolondság, ha Gaálnénak öa lett volna fehér, akkor tán még ott volna olyan nevezetes asszony. Fehér volt annak az orczája is, a nyaka is, a válla is. A szeme, az a búzavirág színű szeme pedig egymagában elég lett volna ahhoz, hogy megbabonázza a férfiakat. Kállay Barnabás, az öreg alispán, arra utaztában felkiáltott: — Nem tudom, mit akartok mindig ennek a menyecskének a lábával ? Mintha bizony nem volna elegendő neki az a két gömbölyű karja, a mivel megölel. De hát csak Gaál uramat öleli ... — Ölel bsz az mást is. Vagyis, csak mást ölel — dörmögött közbe az öreg Gaál Endre, a ki szolgabiró volt Szurdokon. Mindig csak szolgabiró. (A régi emberek nem igen szerettek rovatait változtatni.) — Ugyan kit? — kérdezte az alispán. Gaál Endre a szájára tette a kezét. Aztán méltatlankodva kiáltott fel: — Határtalan az emberi gonoszság! Hírbe hozza a legbecsületesebb asszonyokat! Kállay Barnabás — hiába, ő is csak ember volt — megpödörte hófehér bajuszát: — Ugyan ki volna az a szerencsés kötni való ? A szolgabiró hunyorított a szemével, menyek vámtételeinek leszállításával: — ez esetben megkötjük, esetleg leszállitjuk jövendőbeli vámtarifánknak Németországot érdeklő tételeit. E tekintetben kívánságaink teljesítése képezi azt az arányt, melyben Németország igényei kielégítést nyerhetnek; azaz, ha kivitelünket Németországba sok kedvezménynyel támogatják, mi is ugyancsak sok tételnél fogjuk a németek kivitelét hozzánk előmozdítani; ha ellenkezőleg, kevés előnyt kapunk, kevés előnyt adunk. Szóval, a leendő tarifaszerződés terjedelme és tartalma a német előzékenységtől függ és annál több vámtételt szállítunk le autonóm vámtarifánkban, minél jobban elégíti ki Németország a magyar igényeket. Vagy megmarad Németország a porosz konzervatív párt és az agráriusok álláspontján és nem enged semmiben kívánságainknak, azaz nem köt megfelelő állategészségügyi egyezményt, megtartja mereven a gabonavámok minimális határát, nem enged semmit a magas mezőgazdasági és erdei vámoknál, akkor részünkről sem kötjük le vámtarifánkat, mi sem szállítjuk le autonóm vámtarifánk magas vámtételeit, mi is kínai fallal zárjuk el határainkat, és lesz a tarifaszerződés helyett egyszerűen a legnagyobb kedvezést nyújtó szerződés, melylyel el-eléldegélünk addig, míg a kölcsönös autonóm vámtarifák borzasztó vámjainak hatása alatt a gazdasági tényezők nem kényszerítik a kormányokat a hibás irány elhagyására. Azt gondoljuk, nincsen Magyarországon komolyan gondolkozó ember, aki ez utóbbi eshetőséget kívánná. Nálunk a gazdasági tényezők mind őszintén kívánják a szerződéses viszonyt Németországgal, de ezt a kívánságot föltételezik attól, vájjon Németország kivitelünkre nézve megadja-e a lehetőséget. Arra az eshetőségre azonban, ha kivitelünkre nézve semmiféle előnyt nem , Farkas uram Gerliczéről mindennap átúszsza a Tiszát. Minden éjjel. —• Hero és Leander esete — bólintott az alispán. — A szerelemben semmi sem gát, rég a Tisza sem. Magam is valamikor ... Igaz volt-e, nem volt-e igy ? Ki tudna eligazodni azon a lesütött szemű, szemérmes Gaálnén? Hátha csupán hunczutságból süti le a szemét, hogy ki ne olvassa senki se belőle rejtett titkát? Ki tudna belátni a szégyenlős asszonyok szívébe? Hátha akkor éppen, amikor az arczukra tapasztják a tenyerüket, odabenn a szívben egy kráter lángol ? Vagyis, a tapasztalás szerint, — mondta a rossznyelvű vén Gaál Endre — éppen a szemérmetes fehérnap mindig a legpajkosabb. A Tisza pedig, ez a nagy darab selyem, amely azért szállott le az égből, hogy benne az asszonyok lemossák könyeiket vagy orczájuk bűnös pirosságát, tovább is magába szívta a fehérlábú Gaálnó ingeinek illatát és körülnyaldosta gömbölyű térdét. Bársony folyásában a zümmögő halk melódiák talán éppen a Gaálnó ajkáról fakadtak, vagy talán Gaálnó tanulta el a Tiszától azokat a szépen csengő hangokat, amelyek a selyemvízzel kaczérkodó lágy esti szél szárnyán átkeltek a túlsó partra és onnan elhuzogatták a Farkas János uram szívét. Húzogatták, húzogatták a melódiák, vagy talán a hold is közbenjárt, amely ezüstasszonyt varázsolt esténkint a víz szélére, aki ezüstben mosta ezüst ruháját ? Egy este, amikor a lusta Gaál János valami hétnapos lakodalomból hazavetődött, ott lepte a gerliczei Farkast a felesége mellett. Gaál uram puskát ragadott, kapunk, most már készen várjuk a jövendőt, mert autonóm vámtarifánkat úgy alakítottuk és azért vagyunk hajlandók sok esetben csak osztrák ipart védő magas vámtételeket megszavazni, mert éreztetni akarjuk Németországgal is azt, mit tesz a vámmal való elzárkózás, és hogyha a németek kizárják gazdasági czikkeinket a német piacról, mi is lehetetlenné teszszük a német iparczikkek behozatalát Magyarországba. A közös vámterület ezúttal nagy segítségünkre van, mert a német iparral megérezteti az osztrák ipar versenyét; mig önálló magyar vámterület esetén a gyöngébb magyar ipart még a prohibiczióval határos magas vámtételek sem igen védenék meg a német iparczikkek ellenében, mert e czikkekre szükségünk van s azokat valahonnan — magas vámok mellett is — meg kell szerezni; szóval, ezúttal a közös vámterület Németország preponderancziája ellen erősebb fegyvereket nyújt egy esetleges önálló magyar vámterületnél. A miként Németország belekényszerítette Magyarországot a hetvenes évek végén a védővámos irány elfogadásába, úgy készítettük el most is autonóm vámtarifánkat védővámos, sőt elzárkózó jelleggel; nem mintha akár akkor, akár most a védővámok előnyeiről meg volnánk győződve, sőt azzal a tudattal, hogy esetleg az osztrák ipart a magyar ipar rovására erősítjük, elsősorban kívántuk, hogy fel legyünk fegyverkezve arra a kereskedelem-politikai küzdelemre, melyet éppen Németország kezdeményezett és arra az esetre, ha Németország tényleg tarifaszerződést nem köt. A Bismarck-féle kereskedelmi rendszer, mely az elzárkózáson nyugodott, csak azzal lett megtörve, hogy vámtarifánkat 1882-ben mi revízió alá vettük és vámtételeinket emeltük; és a midőn ez az emelés még nem volt elég érzékeny és Németország nem akart tarifa— ilyen becstelenség — hörögte. — Meghaltok rögtön! Farkas János szép szál ember volt, elébe állott: — Lőjj le, pajtás, ha ez szükséges az egészségedhez. De ha nem szükséges, én szívesen vállalom most már Erzsit. — Elmészsz vele ? — fordult Gaál uram az asszonyhoz. — El én — felelt a menyecske. — Hát menjetek. Könnyedén, tunyán Amáliát vonva ejtette ki a szót Gaál János, mintha csak arról lett volna szó, hogy elliczitálják a tavi pusztáját Akkor se busult jobban, mert minek azon búsulni, amit megváltoztatni úgy sem lehet. Csak később, mikor egyedül maradott a házában, jutott néha eszébe a felesége. Úgy egy esztendő múlva, amikor már beleunt a sok dinom-dánomba. Ott üldögélt esténként a füzesek alatt, ahol a menyecske azelőtt a ruháját mosta. A hold most is felébredt és a vizes lágy ült a szellő lágy simogatására, csakhogy nem dalolt senki .. . vagy dehogy is nem dalolt. A nagy csendességben a túlsó partról hallatszott valami lágy asszonyi hang. A hold az ég közepére úszott és a túlparton a füzek alatt megjelent az ezüstasszony az ezüstfolyóban. Gaál Erzsi mosta ott az ingét. Gaál János estéről-estére nézte a babonás jelenést. A folyó mindenféle bolondságokat sugdosott neki. Be nagy kerítő ez a Tisza! Mintha még fehérebbre mosta volna azóta az Erzsi lábát. Mintha még kívánatosabban csillogna az. És egy éjjel, lopva, csónakon átkelt a vizen Gaál János. Erzsi el sem sikoltotta ma- AZ ÚJSÁG 1904. július 1.